Hagyd abba a fülcsiklandozást, és hirdesd az evangéliumot!

alt

Ez válasz egy papnak az egyik egyházmegyei újságban megjelent írására, amely lényegében azt állítja, hogy mindig közös értékeket és közös nézeteket kell keresnünk minden olyan emberrel, aki nem ért egyet velünk - ez hamis irenizmus [béke kedvéért történő megalkuvás]. Igaz ugyan, hogy „a szelíd felelet csillapítja a haragot” (Péld 15,1), de vannak olyan helyzetek is, amikor megfelelően KEMÉNY, verbális SZERETETRE lehet szükség.

A Rodney Kingtől származó felhívásoknak - Nem tudnánk mindannyian jól kijönni egymással?” - és a Norman Vincent Peale-től származó beszédeknek - amelyek a „pozitív gondolatok erején” alapulnak - megvan a helyük, de ugyanígy a megfelelően pejoratív nyelvezetnek is. Urunk például Júdást „a kárhozat fiának” nevezte (Jn 17,12; vö. 2Tessz 2,3), és Júdás határozottan figyelmeztetett bennünket „ezek az istentelenek Istenünk kegyelmét kicsapongásra fordítják” (Júd 1,4). A békét soha nem szabad az igazság árán megvásárolni, ami egyenes beszédet és prédikálást igényel. Ahogy Deitrich von Hilderband már évtizedekkel ezelőtt megállapította, „az egységnek az igazsággal fölötti értékelése központi szerepet játszik az egyház válságában”. [1]

„Béke, béke” - mondhatta volna ez a pap Jeremiás szavait visszhangozva; de „nincsen békesség” (Jer 8,11.15).  Azon kesergett, hogy a szívünk gyakran haragos és megosztó. Ha megértjük, hogy mások mit értenek és találnak a legfontosabb értéküknek, „akkor óvatosan eljuthatunk ettől az értéktől más értékekig, melyeket figyelembe kell venni. Inkább a megértésre [kell] törekednünk, mintsem ítélkezni kezdjünk”.

A pap jót akar. Csak gyengéden.

A Szentírás valóban azt mondja nekünk, hogy ne ítélkezzünk mások felett (Mt 7,1), de miért használnak egyesek az Egyházban gyakran olyan kifejezéseket, mint „álkatolikus”, „közömbös”, „relativista” vagy „eretnek”? Mind negatív!  Nem lenne itt az ideje, hogy pozitívabbak, befogadóbbak, progresszívebbek, nyitottabbak legyünk a XXI. századra? Végül is, ahogy Ferenc pápa kérdezte: „Ki vagyok én, hogy ítélkezzek?”

Mit kell gondolnunk végül is valakiről, aki másokat „viperák fészkének” nevez, vagy „kígyóknak”, „ostobáknak”, „értelmetleneknek”, vagy „balgáknak”? Feltételezzük, hogy ezek példák arra, hogy nem jönnek ki egymással, vagy hogy nem pozitívak, vagy hogy nem keresik a közös értékeket. De az idézett nyelvezet a mi Urunktól származik, ahogyan azt a Máté 12,34-ben és a Lukács 3,7-ben, Jeremiás prófétától (10,8), Mózestől (Dt 32,6) és Szent Páltól (Gal 3,1) kaptuk.

Természetesen mindig ott van a „haragos és megosztó” Keresztelő Szent János példája (vö. Lk 3,7-9), aki merte megítélni Heródest és Heródiást (Mk 6,18).

Szent II. János Pál volt az, aki (az Evangelium Vitae-ben, 58) arra szólított fel bennünket, hogy „nevezzük a dolgokat a nevükön”. Az abortusz nem „női egészség”. A szexuális perverzió nem „romantikus szabadság”. A nemi szervek megcsonkítása nem „nemválasztás”. A gyilkosság nem menthető azért, mert „irgalmassági” okokból követik el.

És azoknak, akik ilyen erkölcsileg ártalmas nézeteket vallanak, vagy mentegetnek, meg kellene fontolniuk Izajás szigorú figyelmeztetését: „Jaj azoknak, akik a rosszat jónak mondják, és a jót rossznak. Akik a sötétséget világosságnak teszik meg, s a világosságot sötétségnek, ami keserű, azt édesnek, az édeset meg keserűnek. Elkárhoztatok” (Iz 5:20-21; vö. Mal 2:17). A dolgok helyes főnévvel való megnevezésének, illetve az emberek helyes, bár nyilvánvalóan kritikus jelzőkkel való megnevezésének elutasítása nem parrézia [merészség], az evangéliumi üzenet bátor hirdetése; inkább gyarló és gyáva erőfeszítés, hogy a világi és szinkretista közönség kedvében járjanak, akik olyan papokat, lelkipásztorokat és prédikátorokat akarnak, akik eufemisztikusan csiklandozzák a fülüket (2Tim 4,3).

A Biblia valóban azt mondja, hogy ne ítélkezzünk mások felett (lásd még Lk 6,37). Mivel mi magunk is bűnösök vagyunk, tökéletlen ítélőképességgel, nem tudjuk megítélni az emberi szívet (Lk 16,15 és Péld 21,2), és nem ismerjük senkinek az örök sorsát (vö. KEK 678), beleértve magunkat is. (Biztosnak lenni abban, hogy üdvözülünk, önteltség; biztosnak lenni abban, hogy elkárhozunk, kétségbeesés). Jézus azonban megparancsolja nekünk, hogy használjuk lelki értelmünket (mint a Mt 7,6 és 7,15-19, valamint az 1Tessz 5,21-22-ben). Ahogy Scott Hahn és Curtis Mitch rámutatott: „Vizsgálat szükséges ahhoz, hogy elkerüljük a szent dolgok meggyalázását és a hamis dolgok felvállalását.”

Sőt, a bűnösök figyelmeztetése - akár határozott, őszinte szavakkal is - az irgalmasság egyik lelki cselekedete. A testvéri korrekció a szeretet műve, feltéve, hogy az ilyen javítás igazságosan és nem önigazságból történik (vö. Róm 14,10-12 és 2Kor 5,21). Másokat elítélni, azt gondolva, hogy sorsuk a pokol, nyilvánvalóan helytelen; de a bűn figyelmen kívül hagyása és a rosszat elfogadhatónak tekinteni vagy eltűrni szintén helytelen. A Biblia azt mondja nekünk, hogy ha nem figyelmeztetünk másokat a bűneikre, akkor mi is megítéltetünk (Ez 33:7-9; vö. Mal 2:7-8). Szemináriumi oktatóként azt szoktam javasolni a prédikációkra készülő szeminaristáknak, hogy tanulmányozzák a Siralmak könyvét, ahol ezt olvassuk: „Amit prófétáid jövendöltek neked, az csalárdság volt és balgaság. Soha nem tárták fel vétkedet, hogy megtérésre indítsanak. Hamis látomásokkal hitegettek, becsaptak és félrevezettek.” (2,14).

Tegyük fel, hogy van egy közeli barátod, aki nyilvánvalóan károsítja az egészségét azzal, hogy valami pusztító dolgot tesz. Nem figyelmeztetnéd őt? Tegyük fel, hogy tudsz egy nagy közlekedési veszélyről, és valaki, akit figyelmeztethetnél erre, éppen arra tart; nem figyelmeztetnéd? Akkor miért hallgatnánk, amikor tudjuk, hogy mások veszélyeztetik halhatatlan lelküket? Nem keresztény kötelességünk figyelmeztetni őket? És a hezitáló, politikailag korrekt dorgálás éppoly hatástalan lehet, mint amennyire erkölcsileg unalmas. Ha egy magát katolikusnak valló, abortuszpárti személy „álkatolikusnak” nevezése hatékony figyelmeztetés lehet, talán segíthet megmenteni a lelkét, akkor az ő és a te érdekedben szólítsd őt ennek!

Ezzel egyáltalán nem az ocsmány beszédet akarjuk elősegíteni vagy felmenteni (Ef 4,29; 5,4), hanem inkább Szent Pállal értünk egyet, aki azt mondta, hogy szíves beszédünk, ha kell, „legyen sóval ízes”, hogy mindenkinek megfelelő választ adjunk (Kol 4,6) - megtisztítva, de céltudatosan!  Vegyük észre, hogy minden intő beszédnek „gyógyítónak” kell lennie – a lelki tüdő egyfajta „mellkasi ütésének”, hogy felébressze az illetőt -, és nem pedig egoista erényjelzésnek, amely a figyelmeztetett személy romlottságát és a figyelmeztető személy megkülönböztetését sugallja. Ahogy azonban a hallgatásnak is megvan az ideje, úgy a beszédnek is (Préd 3,7) - ha szükséges, még a csípős beszédnek is.

A homiletikában ezt parenézisnek [intelem] nevezik, ami erkölcsi cselekvésre buzdító prédikáció, beleértve a figyelmeztetést, hogy milyen lelki veszélyeket rejt magában bizonyos etikátlan cselekedetek megtétele. Az ilyen figyelmeztetéseket lehet szigorúan vagy szidásként fogadni, de mindannyiunknak szüksége van időnként figyelmeztetésre. Az ilyen figyelmeztetéseket hirdető pap talán nem olyan népszerű, mint a könnyed és zseniális homíliamondó, de teljesíti az ő népének pásztorlásával kapcsolatos megbízatását. (Ezt az érvet korábban már kifejtettem „A homiletika kudarca” címmel.)

A papok, lelkipásztorok, prédikátorok fontolóra vehetnék, hogy az a „megbízatásuk”, hogy bátortalanul szóljanak a gyülekezetekhez (és az egyházmegyéhez), avagy világosan, tömören és meggyőzően, ahogy ez van megfogalmazva a 32. Zsoltárban: „Értelmet adok neked, megtanítalak az útra, amelyen járnod kell. Tanácsot adok neked, s szemem rajtad nyugszik” (8. vers). Az 1917-es Humani Generis Redemptionem enciklika (XV. Benedek pápa) ma is ugyanolyan tanulságos, mint 100 évvel ezelőtt, még ha ma már gyakorlatilag ismeretlen is:

Ha … megvizsgáljuk a köz- és magánerkölcsök állapotát, a nemzetek alkotmányait és törvényeit, meg kell állapítanunk, hogy általánosan figyelmen kívül hagyják, általánosan semmibe veszik és elfelejtik a természetfelettit, a keresztény erény szigorú mércéjétől fokozatosan eltávolodnak, és hogy az emberek egyre inkább visszacsúsznak a pogányság szégyenletes gyakorlatába" (2).

Vegyük például a bölcs gyóntatót. Az ilyen pap nem fenyít meg keményen bűneinkért (lásd Jak 4,11-12), de nem habozik bűnösnek nevezni azt, ami bűnös (még ha ez „fáj is nekünk”), arra ösztönöz, hogy imádságos módon fejezzük ki bánatunkat bűneink miatt, hogy elégtételt adjunk ezekért a bűnökért, és hogy módosítsuk útjainkat.

Amit mi teszünk, amikor tanácsot adunk és korrekciót alkalmazunk, tanácsot adunk és figyelmeztetünk, az, hogy másokat visszahívunk0 Isten útjára és akaratára, amelyet Krisztus Egyházának tanításain keresztül ismerünk. Ez elsődleges kötelességünk Krisztus tanúiként (KEK 2037, 2044, 2105).

Egy régi közmondás bölcsen mondja: „Te vagy a kimondatlan szó ura, a kimondott szó a te mestered”. Nem azt akarom tehát mondani, hogy minden időnket és energiánkat mások kritizálására fordítsuk; de azt sem, hogy minden alkalommal megforduljunk és elfussunk, amikor egy nehéz emberrel vagy helyzettel találkozunk. A gyenge térdű és gyáva törekvés arra, hogy népszerűek legyünk a szekuláris világban (Zsid 12,12; Jn 12,43), azt jelenti, hogy a világ barátjai vagyunk - az ilyen viselkedés elutasítja az Evangéliumot (Jak 4,4). Szent Pálnak, mint mindig, most is igaza volt, azt mondta Timóteusnak, hogy „Efezusban figyelmeztess bizonyos embereket, hogy ne tanítsanak téves dolgokat”, (1Tim 1,3; kiemelés tőlem). Ne könyörögj, parancsolj nekik! Sőt, kiáltsd ezt a háztetőkről (Mt 10:27, Lk 12:3). Itt nincs hamis irenizmus!

Az önjelölt és erkölcsileg egocentrikus katolikusokat, akik az Egyházzal teljesen kibékíthetetlen értékekhez és nézetekhez ragaszkodnak, [a jó útra] vissza kell téríteni (Jak 5,20), és ennek a „térítésnek” igazságosnak, határozottnak és gyakorinak kell lennie, gyűlölve (figyeljük meg a határozói igenév alakot, vö. gerundium) a rosszat és ragaszkodva a jóhoz (vö. Róm 12,9). Az ilyen visszatérítés talán nem csiklandozza a mai hallgatóság fülét (1Tim 4,1; 2Pt 2,1-3), de megmentheti a lelküket. Semmi sem fontosabb ennél, ahogy G. K. Chesterton mondta nekünk -, még akkor is, ha néha erős retorikát kell alkalmaznunk, ahogyan Urunk is tette, hogy az igaz ügyet képviseljük.

A cikk forrása angol nyelven

 

 

[1] Dietrich von Hildebrand, Charitable Anathema (Roman Catholic Books, 1993), 1. Köszönöm a szerkesztőnek Von Hildebrand eme meglátását.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.