Az elnémított lelkiismeret kiáltása

A legalattomosabb gonosz motiváció az összes gonosz motiváció közül az a vágy, hogy az elhallgattatott lelkiismeret csendben maradjon. Az ember szinte bármire képes ennek érdekében. Hazudik, bujkál, tagad, gyűlöl, öl, vádol, rágalmaz, befeketít, csakhogy ne hallja a belső, számonkérő hangot. A lelkiismeretét csendben tartó ember akár a bűn létét is tagadja. Ha kell, eltörli a mércét. Megszünteti a törvényt. Leleplezi mások képmutatását. Manipulál és összezavar. Cinikusan kacsint. Elpusztít bármit, ami fölébresztheti az alvó óriást: a vádló lelkiismeretet.

Ez a titok lappang kimondatlanul a lélektan számos feloldhatatlan problémája mögött. Ez az a bizonyos elefánt a szoba közepén, amiről nem akarunk tudomást venni. Hiszen cinkosok vagyunk egymás számára is a tagadásban. Erről szól a történelem megszámlálhatatlan konfliktusa, és ez ma a fő oka a normaszegés általánossá válásának is, Isten úgynevezett „halálának”, a devianciák normalizálásának, a nyugati jogrend radikális átírásának. De mielőtt ezzel igazolnánk magunkat: a régi normalitásért való harc mögött is ott találjuk a vágyat, hogy jobbak legyünk másoknál és így némítsuk el a lelkiismeretünk hangját. Mások lenézése és megvetése is a lelkiismeretről szól.

Egyetlen valódi megoldás van erre a mély és összetett problémára: a Krisztus keresztje. A régi, ismert ige így szól: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) A vádló lelkiismeret számára Krisztus golgotai keresztje azért igazi megoldás, „mert ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért, de nemcsak a miénkért, hanem az egész világ bűnéért is.” (1Jn 2,2) Ez a megoldás Isten megoldása annak is, aki a törvény tagadásával akart eddig nyugalmat, és annak is, aki mások bűneit pajzsként használva menti fel önmagát.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2021. november 4.