Öt fontos lecke Avilai Szent Teréztől

Időtálló bölcsesség az első női egyházdoktortól

Hamarosan közeledik az egyháztörténelem leglátványosabb szentté avatásának 400. évfordulója, amelyre 1622. március 12-én került sor.

XV. Gergely pápának jutott ez a megtisztelő feladat. A szentté avatások a történelem ezen időszakában viszonylag ritka eseménynek számítottak. Bár a Tridenti Zsinat azt tanította, hogy a szentek példája és közbenjárása nagy segítség a hívek számára, a zsinat után 25 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy bárkit is szentté avassanak. A valóságban 1492 és 1587 között mindössze három személyt avattak szentté, egyenként. Gergely pápa változtatott ezen, és egyszerre avatta szentté az ellenreformáció négy nagy szentjét, akik az ő életében éltek, és akik nemcsak azt jelképezték, hogy miről is szól az Egyház, hanem jelentős szerepet is játszottak abban, hogy segítsék az Egyházat a bűntől való elfordulásban és az evangéliumhoz való hűségben.

A négy szent: Loyolai Szent Ignác, a jezsuiták alapítója; Xavéri Szent Ferenc, Gergely pápa egykori kollégiumi szobatársa és Szent Pál után minden idők legnagyobb misszionáriusa; Néri Szent Fülöp, aki Rómát újraevangelizálta a 16. században és megalapította az Oratoriánus rendet; valamint Avilai Szent Teréz, a vallásos élet nagy reformátora és a Sarutlan Kármelita Rend alapítója.

Tíz nappal szentté avatásuk után Gergely szintén szentté avatta Szent Izidor földművest, Madrid védőszentjét. A korabeli olaszok, akik büszkék voltak az ő “Pippo Buono”-jukra (Neri), a legenda szerint azt mondták, hogy 1622-ben „négy spanyol és egy szent” lett szentté avatva.

Ami akkor március 12-én történt, annak az eseménynek a jelentősége nemcsak Olaszország és Spanyolország, hanem az egyetemes Egyház számára is csak nőtt, mivel Ignác, Ferenc, Fülöp és Teréz példája továbbra is inspirálja a híveket az élet minden területén, és az általuk és lelki gyermekeikkel létrehozott intézmények – az Egyház egyes országokban, egyetemek, kolostorok és még sok minden más – azóta is az Egyház alapjait képzik.

Mindegyiküktől nagyon sokat tanulhatunk. Mivel ez a péntek Avilai Szent Teréz ünnepe, aki 1582. október 15-én halt meg (éppen azon a napon, amikor a Julianus-naptár átváltott a Gergely-naptárra), figyelmünket most az ő életére és lelkiségére irányítjuk.  

Idén nyáron, egy néhány napos madridi vakációnak köszönhetően, lehetőségem nyílt arra, hogy pap barátaimmal egynapos kirándulást tegyek Ávilába, ahol Szent Teréz született és belépett a szerzetesi életbe, majd Alba de Tormes-be, ahol az örökkévalóságba távozott. Mivel egyik társam különleges feladatot lát el a spanyol egyházon belül, kiváltságos módon bejuthattunk a három kármelita kolostorba, ahol testközelből követhettük Szent Teréz szandálos lábnyomát, és imádkozhattunk ott, ahol ő elmélkedett, gyónt, élt és meghalt.

Fejet hajthattunk ereklyéi, köztük épen maradt szíve előtt, amelyet misztikus módon egyszer már átszúrt – „átváltoztatott” – az Úr szeretete. Lelki leányaival folytatott beszélgetéseiben is tanúi lehettünk lankadatlan buzgalmának, megtapasztalhattuk nagy szeretetét és közbenjárását az Egyház szükségleteiért, és gratulálhattunk nekik a közelgő ünnephez.

  1. 1970. szeptember 27-én VI. Pál pápa az első női egyházdoktorrá nevezte ki őt. Szeretnék kiemelni öt leckét, amit ő tanít nekünk.

Az első a hatalmas éhség a mennyország iránt. Lenyűgözött, hogy amikor Alba de Tormesben meglátogattam azt a cellát, amelyben meghalt, láttam, hogy az ágya fölé egy freskót festettek egy jelenetről, amely 7 éves korában történt. Még kisgyermek volt, amikor egy kis remetelakot épített magának a házuk hátsó udvarában.

Egyik nap azon a rejtekhelyen 5 éves bátyjával, Rodrigóval a mennyei szentek boldogságáról kezdtek beszélgetni. Ámulatba ejtette őket a gondolat, hogy ,,örökkön-örökké” élhetnek. Rodrigo megkérdezte, hogyan juthatnak el a leggyorsabban Istenhez a mennybe, mire Teréz azt válaszolta, hogy a vértanúságon keresztül. Rodrigo megkérdezte, hogyan válhatnak vértanúvá, erre Teréz elmondta neki, hogy Marokkóban a muszlimok keresztényeket gyilkolnak.

És így indultak el lendületesen dél felé, Marokkó felé, mit sem törődve a Földközi-tenger bonyolult földrajzi adottságaival Spanyolország és Észak-Afrika között! Eljutottak a városfalakon kívülre, egészen az ókori római Adaja hídig, ahol a vadászatról hazatérő Francisco bácsikájuk észrevette őket, és megkérdezte tőlük, hová mennek. Amikor elmondták neki, hogy Afrikába tartanak, hogy a mórok által mártírhalált haljanak, cselesen felajánlotta nekik, hogy elviszi őket. Miután felpattantak a lovára, hazaügetett velük egy másfajta mártíromság felé, amely otthon várt rájuk.

Ez a történet az egyik legszebb a hagiográfia [szentek életének kutatása] tudományában, amely tanúskodik arról a gyermeki szeretetről, amelyet Isten, a mennyország és az örökkévalóság iránt kellene éreznünk. Ez a szeretet még akkor is sugárzott belőle, amikor reményei végül 1582-ben beteljesedtek.

A második lecke az imádság fontosságáról és művészetéről szól. Ő éppen azért az Egyház doktora, mert Keresztes Szent János kármelita rendújító társával együtt a belső élet egyik legfontosabb térképészeként ismert az Egyház történetében.

Élénk írói stílusát és a belső várkastély (amely hét „lakásból” áll, és ezek mindegyike is még több szobát tartalmaz) allegóriáját használta arra, hogy az imádságról és a lelki életről való mély igazságokat átadja. Szent Teréz minden nővérét – és másokat is – meghívott a lelki fejlődésre a lelki élet egyes szakaszain  keresztül, hogy teljesebb módon megnyíljanak a Szentlélek munkája előtt.

A harmadik lecke a folyamatos megtérésről szól. Húszévesen lépett be a kármelita kolostorba, de a rendház lelki válságban volt. Néhány apácának lakosztálynyi nagyságú szobája volt, szolgákkal és háziállatokkal. Végül ő maga is megadta magát a világiasságnak, rengeteg időt töltött a látogatók és barátok szórakoztatásával a szalonban, és belement a világi hiúsággal való különféle kompromisszumokba. Amikor 39 éves volt, Isten újra felébresztette őt langyos életéből, amikor még bocsánatos bűnöket engedett meg magának, és felélesztette benne a szentség, a boldogság utáni vágyat.

A megtérésnek ez a tapasztalata vezet át a negyedik leckéhez, ami az Egyház megtérése. Tanúja volt és megtapasztalta, hogy mi történhet az emberekkel még egy olyan helyen is, ahol az emberek teljesen Istennek szentelik életüket. Ráeszmélt, hogy az egyházi intézmények, kezdve a kármelita kolostorokkal, mélyreható reformra szorulnak, és a temérdek személyes szenvedés ellenére élete hátralévő részét azzal töltötte, hogy Isten eszközeként próbálta visszavezetni kármelita társait, és rajtuk keresztül az Egyházat az első szeretethez.

Az Egyháznak mindig szüksége van reformokra és szent reformátorokra, akik Isten eszközei arra, hogy visszavezessenek minket ahhoz a központi értékhez, amit Jézus Betániában „jobbik résznek” és „az egyetlen szükségesnek” nevezett.

Végül, az idei Szent József-évben megmutatja mindannyiunknak, hogyan növekedjünk az iránta való odaadásban. Szent József iránti szeretete, akit az Atya azért választott ki, hogy Szent Fiát emberi természetének megfelelően nevelje fel, és hogy megvédje és ellássa a Szent Családot, akkor kezdődött, amikor 26 éves korában meggyógyult egy testi betegségéből, miután Szent Józsefhez imádkozott.

Így ír erről: „Fiatal koromban nyomorék állapotban éreztem voltam, és mivel a földi orvosok nem tudtak meggyógyítani, a dicsőséges Szent Józsefet kértem fel szószólómnak és védelmezőmnek, és komolyan neki ajánlottam magam. … Segítsége több jót hozott nekem, mint amit valaha is remélhettem tőle. Nem emlékszem, hogy egyszer is kértem volna tőle valamit, amit ne teljesített volna.”

Igyekezett mindenkit megfertőzni Szent József, a Szent Szűz házastársa iránti tisztelettel.

„Bárcsak mindenkit meg tudnék győzni, hogy szentelje magát ennek a dicsőséges szentnek, mert a hosszú tapasztalat megtanított arra, hogy milyen áldásokat tud szerezni Istentől számunkra. Azok közül, akiket ismerek, akik igaz áhítattal és különös tisztelettel fordulnak Szent Józsefhez, egyetlenegy sem maradt el az erényességben való előrehaladásban; ő megsegíti azokat, akik hozzá fordulnak, hogy valódi fejlődést érjenek el. … Isten szerelmére csak azt kérem, hogy aki nem hisz nekem, tegye próbára, amit mondok, és akkor maga is megtudja, milyen előnyös ennek a dicsőséges József pátriárkának ajánlani magát, és különös tiszteletet tanúsítani iránta. Különösen az imádkozó embereknek kell őt apaként szeretniük.”

Miközben ünnepét ünnepeljük és szentté avatásának negyedszázados évfordulójára készülünk, kérjük őt, hogy járjon közben értünk, hogy az ő buzgóságával sóvárogjunk a mennyország, az imádság, és a folyamatos megtérés iránt, és imádkozzon velünk az egyházi intézmények reformjáért és a Szent Józsefre bízott egyetemes Egyházért.

A cikk forrása angol nyelven

E. Cs. fordítása

Létrehozva 2021. október 20.