Tower Vilmos: Vigasztaló gondolatok (3)

alt

Február 1.

Az Egyház egyik legszebb himnusza e szavakkal kezdődik:

„Vexilla regis prodeunt: Fulget crucis mysterium.”

„Fennen lobog királyi jel, A kereszt titka felragyog.”

Igen, a szenvedés keresztje, mint valami titkos, bűvös, érthetetlen, csodás evangéliumi ékkő ragyog, sugároz, kegyelmeket és áldást áraszt magából – ha ezt a keresztet Krisztus szellemében, iránta való szeretetből viseljük.

A jobb latornak világított, a bal latornak sötétlett a kereszt. A hívekre a megváltás jelévé vált, a zsidó papokra és írástudókra botránykővé torzult.

A kereszt jelében milliók életüket áldozták Jézusért, a kereszt tanítása ugyancsak milliókat tart távol Krisztus követésétől:

Crucis mysterium! A kereszt titka!

Február 2.

Ismeretes a mondás, hogy február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén, a medve, ha felébredve jó időt talál, búsulva visszabújik és folytatja téli álmát; ha ellenben rossz időre ébred, örömmel elhagyja odúját. Az angolok ugyanezt a borzról (badger) állítják.

Nos, 1941. február 2-án mindenki hálát adott a jó Istennek, hogy e napon nagyon rossz időt adott. Nem mintha kedvezőtlen időnek bárki is örülne, hanem mivel az említett közmondás alapján remélték az emberek, hogy az egynapos, rövid rossz időt, jó s kedvező hosszú évszak fogja követni.

A szentek és vallásbölcsek is hasonlóképp örülnek, ha e rövid földi életükben az Úr keresztet rak a vállukra, mert a rövid ideig tartó keresztből fakad a szünet nélkül tartó örök jólét, jutalom és boldogság. „In cruce salus. – A keresztben van az üdvösség!”

Február 3.

„Tőr fogja átjárni lelkedet” – Simeon szavai Szűz Máriához. (Lk 2,35) „Szűz Mária szenvedése – írja Prohászka püspök – nem volt ájulás, nem a szerencsétlen anyának világias önelhagyása, hanem rendezte és ihlette a szívnek kitöréseit. Erény, lélek járt itt át mindent. Látta, hogy a szenvedés szent Fiának útja, tehát az ő hivatása is s úgy vette azt, mint kitüntetést, mint koszorújába való vadrózsaágakat. Kívánt ez úton menni, hisz Jézus nyomaiban ment.”

„Mi pedig ez édes, keserves Szűz nyomaiban járunk. Gyerünk nyomaiban. Mily dicsőséges s édes a Szűz lábanyomában járni.” (Prohászka Ottokár: Elmélkedések az Evangéliumról)

Február 4.

Aki nem tud könnyeket sírni, az nem is tud könnyeket szárítani.

Február 5.

A szenvedésben is légy optimista!

Az optimista mindig jobban jár, mint a pesszimista.

Mert ha minden jól megy, igaza lett,

Ha pedig a sors balra fordul, nem kínozta magát oly dolgokkal, amelyek végre is kikerülhetetlenek voltak.

Február 6.

Milyen feneketlenül önző és lehetetlen, azonfelül Istent sértő gondolat, Istenben csupán életszükségleteinknek legfőbb, legáltalánosabb beszerzési forrását tekinteni, aki egyszerű felszólításunkra minden kérelmünket, nagyravágyó, gőgös és erkölcstelen óhajainkat azonnal valóra váltja és tányéron kínálja: a földmívesnek az esőt, a vándornak a felhőt, az uszodatulajdonosnak a napot, az orvosnak a beteget, nekünk az egészséget, rabnak a szökést, rendőrnek a jó fogást stb.

Csak egyedül a jó Isten tudja elosztani a kereszteket úgy, hogy az az összesség javára és az Ő dicsőségére szolgáljon!

Február 7.

„Midőn a jólelkű embert a háborúságok és kísértések ostromolják vagy gonosz gondolatok bántják, akkor érti csak igazán, mily nagy szüksége van Istenre, szemlátomást tapasztalván maga elégtelen voltát minden jóra Nála nélkül.” (Kempis: Krisztus követése I. 12.)

Február 8.

A belső kultúra is mennyire megsinylené, ha e földön varázsütésre eltűnnék minden szenvedés, gond, fáradság, betegség és hasonló kereszt, a halálról nem is szólva.

Az emberiség még a sok baj mellett is már túlontúl kiállhatatlanul nyegle, beképzelt, gőgös, elkapott, szertelen, vad, kegyetlen, önző, amint ezt nagyban a háborúk, a nemzetek kölcsönös irigysége s féltékenysége is mutatja. Hiszen – hogy emberi módon fejezzem ki magamat – már így is szinte alig bír velünk az Úristen; hát ha nem volna mitől tartani, mitől félni, ha nem volna a szenvedés fék, a fájdalom visszaterelő ostora és a jövendő aggodalmak hangfogója. Mivé fajulna az emberben a bestia? „Mint gőzkörünk a széltől, – írja Kölcsey – úgy tisztulnak indulataink a balsorsban; mint virágkehelyben a keresztülfutott zápor cseppjei, úgy ragyognak arcainkon a bú könnyei s általok a belső élet gazdagabban tényész.”

„Ha van Isten, földtől a fényes égig,

Rángasson minket végig,

Ne legyen egy félpercnyi békességünk,

Mert akkor végünk, végünk.”

(Ady Endre: „Nekünk Mohács kell.”)

Február 9.

A szenvedések nemcsak elcsendesítenek, mérsékelnek, visszatartanak a túlkapásoktól és végletektől, hanem egyúttal lépcsőfokok, melyeken a lelki erőnek, belső függetlenségnek, az igazi szabadságnak és voltaképpeni tökéletességnek magaslataira juthatunk.

Éppen a legnagyobb emberek élete tele van szőve szenvedéssel, meg nem értéssel, félreértéssel, üldöztetéssel, sokszor a legnagyobb nyomorral és nélkülözéssel.

Viszont a csupa jólétben fürdő emberek között ritka az olyan, aki egész életén át megállná a helyét jellemben, munkában, megbízhatóságban.

Ezért mondotta a Nobel-díjas Sigrid Undset: „Míg a szikla nem őrlődik meg, semmi sem terem benne!” (Koszorú című regényének végső szavai.)

Február 10.

Egészségügyi tekintetben az elkényeztetett embert hamarabb eléri a betegség, mint az edzettet; szociális irányban a henyélő, munkátlan elmarad a munkabíróval és munkakedvelővel szemben, az iskolában a szorgalmas elhagyja a hanyagot. A veszélyes harcban a haza csak hőseire támaszkodhatik, mert a gyáva, pipogya, erőtlen hamar kidől, megszalad vagy kórházba hazudtolja magát.

Az élet nagy feladataira is csak a szenvedés tesz éretté, edzetté, szilárd jelleművé, szabad lelkűvé, gyengéd érzelművé, mások iránt megértőbbé, alázatossá, szóval igazán naggyá.

Aki maga mélyen nem szenvedett, az az életnek csak egyik oldalát ismeri, tehát sem életismerő, sem emberismerő nem lehet.

Február 11.

A szenvedés és a tapasztalat a legjobb, noha legszigorúbb tanítónk.

Február 12.

Földi szenvedés, fájdalmak, kellemetlenségek, csalódások, céltévesztések nélkül a pokol, a tisztítótűz, általában a másvilági büntetés tényének és bűngátló céljának semmi hatása sem volna ránk.

Aki még sohasem volt éhes, annak hiába beszélünk az éhség őrjítő kínjáról. Aki még nem volt reménytelenül szerelmes, nem érti meg, kineveti a szerelmes „bolondot”.

Éppígy földi szenvedések, csapások, szerencsétlenségek nélkül a pokol szava és ténye is hatástalanul röppenne el lelkünk felett, a másvilági büntetéseknek az üdvösségre késztető, erényre buzdító, bűntől távolító szerepe is célját veszítené és ezért az üdvözültek száma is sokkal kisebb lenne.

Február 13.

Isten szava Kempis Krisztus követésében:

„Tanácsolom, hogy buzgóság napjain gondold meg, mi lesz a világosság fogytán-szüntén.”

„Midőn pedig erre fordul, fusson eszedbe, hogy ismét megjöhet a világosság, amelyet a te okulásodra s az én dicsőségemre, darab időre meg találtam vonni.”

„Az ily megpróbáltatásnak sokszor több a haszna, mintha mindenkor reád folyna a szerencse, mikor kedved tartja.” (Kempis: Krisztus követése III. 7.)

Február 14.

Rafael angyal mondotta Tóbiásnak e mindnyájunkra oly tanulságos és vigasztaló szavakat: „Mivel kedvére voltál az Istennek, megpróbáltatásnak kellett érnie téged.” (Tób 12,13)

Valóban a Szentírás más helyén olvassuk: „Hadd emlékezzenek meg róla, miképpen tétetett próbára Ábrahám és lett Isten barátja sok nyomorúság elszenvedése árán; hasonlóképpen Izsák, Jákob és Mózes meg mindnyájan, akik kedvesek voltak az Isten előtt, sok sanyargatás ellenére is hűek maradtak.” (Judit 8,22–23)

Február 15.

Az Egyház a nagyhét keddjének szentmiséjét Szent Pál apostol következő szavaival kezdi:

„Tőlem távol legyen másban dicsekedni, mint a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak keresztjében, ki által a világ megfeszíttetett nekem és én a világnak.” (Gal 6,24)

Február 16.

„Tárd fel az Úr előtt utadat,

Bízzál benne, ő majd eligazít.

Felragyogtatja, mint a világosságot, igazságodat,

És mint a delet, Jogodat.

Hódolj meg az Úr előtt és imádjad őt.

Ne irigykedjél arra, kinek szerencsés az útja,

Se arra az emberre, kinek cselekvése álnok.

Állj el a haragtól és hagyd a bosszúságot,

Ne irigykedjél, hogy bűnbe ne essél,

Mert kiirtás vár a gonosztevőkre

S az Úrban bízók öröklik a földet.

Kevés idő múlva a bűnös már nem leszen

Ha helyén keresed, meg nem találod.”

(A 36. zsoltárból)

Február 17.

Panaszként mondotta valaki: Nem jó beosztás, hogy az ember éppen élete végén betegszik meg, kínlódik, fájdalomban gyötrődik és rettenetes haldoklással fejezi be földi pályafutását!

Igaza van, ha ezt az élete síroninneni oldaláról tekintjük, de nincs igaza, ha azt a sírontúli világításban ítéljük meg.

Az Egyház nagyon bölcsen és csodálatos emberismerettel épp a legnagyobb örömünnepek előtt szigorúan megböjtölteti és megvezekelteti a híveket! Miért? A többi között azért is, hogy annál nagyobb legyen a rákövetkező ünnep öröme, hangulata, boldogsága.

A jó Isten is így tesz velünk. Ha csupán földi jólétből, boldogságból, megelégedésből lépnénk az örökkévalóságba, itt a nagyobb boldogság sem lepne meg és örvendeztetne meg bennünket.

De minél fájdalmasabb, kínosabb, keservesebb és csalódásokkal teljesebb földi életünk vége, annál örvendetesebb, diadalmasabb és élvezhetőbb lesz annak teljes ellentéte: a fájdalommentes, csalódás nélküli, tökéletes boldogság, élvezet, dicsőség és jutalom.

Február 18.

Márts vízbe egy kavicsot és egy szivacsot. Azután nyomd, szorítsd meg mind a kettőt. A szivacsból csak úgy csurog a víz, a kavicsból nem.

Ha a megszentelő kegyelem állapotában vagyunk és Isten szeretetéből vállaljuk vagy tűrjük a szenvedést, a fájdalom nyomásától lelkünk csakúgy csurgatja az érdemeket, míg a bűnös, a természetfeletti indítóokokat kizáró, Isten intézkedése ellen zúgolódó ember szenvedése érdem szempontjából meddő marad.

Február 19.

A szenvedésnek és gyötrelemnek ötféle célja lehet:

  1. a) Az érdemek növelése végett, mint Jóbnál és a vértanúknál;
  2. b) az alázatosság megőrzése végett, mint Szent Pál apostolnál a „Sátán angyala” révén (2Kor 12,7);
  3. c) bűneink felismerése és megbocsátása végett, mint Máriánál, Mózes nőtestvérénél (Szám 12,10) és az inaszakadtnál;
  4. d) Isten dicsőségére, mint a vakonszületettnél (Jn 9,3) és végre
  5. e) az örök kárhozat megkezdése már e földi életben, mint Heródesnél (ApCsel 12,23) és Antiochusnál. (2Makk 9,28)

Február 20.

Van a templomban egy tiszteletreméltó berendezési tárgy: az örökmécses. Lángját nagyszombaton a pap szenteli meg, és azontúl neki éjjel-nappal égnie kell és jeleznie az Úr Jézus jelenlétét.

Ha ezt a lámpát elviszem a szentségház elől és valamely folyosóra vagy istállóban helyezem el, közönséges istállólámpa, közönséges, olcsó, profán tárgy lesz belőle, amelyre ügyet sem vetünk.

Így van a szenvedéssel is: magában véve közönséges, kellemetlen, mindennapos, unalmas, kikerülni való érzés.

De ha Krisztus elé helyezem az Ő iránta érzett szeretetem jeléül: a profán érzés rögtön szentté magasztosul, érdemszerzővé válik, hirdeti Isten dicsőségét, a mi hitünket és bizalmunkat Benne!

Február 21.

Prohászka püspök írja: „Nekem a passió (szenvedés) az én rózsám és virágom. Kiolvasom azt belőle, ami leginkább kell ebben az életben a léleknek: Szenvedni és szeretni, és szenvedve szeretni. Lám, ez az a párás, átlátszatlan, gőzös légkör, amelyben élettől duzzad és pompázik minden.” (Soliloquia I. 176)

Február 22.

Amióta ember él a föld hátán, a születést vajúdás, fájdalom, szenvedés előzi meg.

A vajúdás az elkövetkező életadás, a föltámadásra váró, tökéletesebb életforma előrevetett mosolya.

Az örök életre való születést is vajúdás előzi meg; haldoklásnak nevezzük.

Az embriónak kilenc havi fejlődése az édesanya szíve alatt voltaképp fokozatos születés. És egész földi életünk fokozatos, lassú haldoklás, vagyis vajúdás, átmenet az örök életre.

Február 23.

Eletünk legfőbb, végső célja az örök boldogság, végnélküli Isten-látás, „visio beatifica”. Földi életünk csak átmenet, folyosó, lépcső, előszoba, lift az örök boldogsághoz.

De már a földi palotában sem lehet a lépcső, a folyosó, az előszoba szebb, kényelmesebb, melegebb, otthoniasabb, díszesebb, kedvesebb, mint maguk a szobák és termek.

Ne várj tehát a földi lét folyosójától, lépcsőházától, előszobájától tökéleteset, minden igényt kielégítő értéket, tehát szenvedésmentességet se!

Február 24.

Krisztus Urunknak legigazibb körmenetét a keresztvivők és keresztsegítők alkotják az Egyház történetén át.

Aki ütközetben elveti, elhányja, félredobja keresztjét, az másokat is akadályoz a menetben.

Február 25.

A bölcs Isten telehintette a világot és a földi életet fájdalmakkal, betegségekkel, daganatokkal, evességekkel, keléseket okozó bacilusokkal és miazmákkal, bolhákkal, poloskákkal, szúnyogokkal, molyokkal, penésszel, rozsdával, patkányokkal, csótányokkal, faggyal, perzselő hőséggel, jégesővel, cserebogarakkal, pondrókkal, bűzökkel, mérgeskígyókkal, veszedelmes állatokkal, földrengésekkel, áradásokkal, villámcsapásokkal és egyéb ezerféle veszedelemmel, undoksággal és borzalommal. Miért? Nehogy eszünkbe jusson beleszeretni e földi életbe, nehogy lelkünk ide rögződjék és megfeledkezzünk a jobb, az örök, az egyedül igaz életről, otthonról és valódi boldogság állapotáról.

Február 26.

„Jézus ezer meg ezer különböző módon tisztogatja és teszi próbára a lelket.

Vannak, akik megértik Istennek ezt a szeretettel teljes eljárását és hagyják, hogy kedvére nyesse, vágja őket. Mások meglepődnek, zúgolódnak és kivonják magukat az isteni kezelés alól.

Így válnak külön a hősies és a közönséges lelkek. A megpróbáltatás ugyanaz, a felkínált alkalom ugyanaz, egyedül csak a lélek benső beállítottsága más. Az előbbiek őszinte jóakarattal, teljesen és nyugodtan átengedik magukat Isten működésének és egyforma készséggel fogadják, amit Mesterük feléjük nyújt. Utóbbiak viszont csak fönntartással adják át magukat s adományukat azonnal vissza vonják, amint az isteni Akarat ellenkezik kívánságaikkal vagy szeszélyeik megtagadását követeli.

Sohase ütközik ki olyan világosan ez a különbség a bensőséges és a közönséges lelkek között, mint testi gyengélkedés és betegség idején. A betegség a szentség próbaköve.” (Jos Schrijvers C. SS. R.)

Február 27.

Nincs erény a magunk fölött vívott győzelem nélkül.

És ami nem kerül semmi fáradságunkba, az nem is ér semmit.

Sem a mi, sem Isten szemében.

{De Maistre.)

Február 28.

A 6. zsoltár. Ima:

Uram, ne feddj meg engem bosszúságodban,

És ne fenyíts meg haragodban,

Könyörülj rajtam, mert elernyedek,

Gyógyíts meg Uram, mert csontjaim remegnek.

És lelkem nagyon szomorú,

Uram, még meddig késlelkedel?

Szabadíts meg ezúttal is, Uram,

Ments meg engem irgalmadban.

–  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  – 

Kimerülök sóhajtozásomban,

Megfürösztöm éjjelenkint ágyamat,

Könnyeimmel öntözöm nyugvóhelyemet.

Szememet a fájdalom homályossá tette.

… Az Úr hallja sírásom szavát!

Az Úr meghallgatja könyörgésemet,

Az Úr figyelembe veszi imádságomat.

Február 29.

Részletek a hetvenedvasárnapi szentmise szövegéből:

Introitus: Körülvettek engem a halál fájdalmai és a pokol szenvedései megkörnyékeztek engem: szorultságomban segítségül hívtam az Urat és meghallgatta szómat.

Könyörgés: Kérünk, Uram, hallgasd meg kegyelmesen néped könyörgését, hogy akik vétkeink miatt igazságosan bűnhődünk, neved dicsőségéért irgalomból megszabaduljunk.

Szentlecke: Atyámfiai! Nem tudjátok‑e, hogy azok, akik versenyt futnak, mindnyájan futnak ugyan, de egy nyeri el a jutalmat. Úgy fussatok, hogy elnyerjétek azt. Mindenki pedig, aki a küzdésben tusakodik, megtartóztatja magát, azok ugyan, hogy hervatag koszorút nyerjenek, mi pedig hervadhatatlant!

(folyt.)

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.