Elszakadás

alt

Az alábbi írás Chad Ripperger atya 1999-ben, Lincolnban tartott konferencia-beszédének fordítása.

Amikor Luther Márton elindította a protestáns lázadást, a lelki vigasztalások utáni fékezhetetlen vágytól vezérelt ember volt. A lelki vigasztalást összetévesztette Isten tetszésével, és mivel nem sok lelki vigasztalást kapott, végül megváltoztatta teológiáját, hogy lelki önkínzásához és szárazságához igazodjon. Ugyanebben az időben, amikor Luther Márton a lelki vigasztalás minden formáját kereste, Isten egy olyan lelki mozgalmat támasztott Spanyolországban, amely elutasította a vigasztalásokat, mint az ember lelki életének értékmérőjét, és amely teljesen elutasította a vigasztalás minden formáját, mint a lelki élet normatíváját.

Ez a volt a karmelita lelkiség, és ez Krisztusnak azt a tanítását hangsúlyozza, amelyre szükség van a modern korban, amelyre jellemző, hogy a teológiai és lelki dolgokat szubjektív vallási szintre redukálja.

Ez a kármelita tanítás az elszakadásról szóló tanítás, amelyet az Egyház minden nemzedéknek tanít és amelyre buzdít minden szent.

Az elszakadás, amelyet néha szent közömbösségnek is neveznek, a ragaszkodás visszavonása a teremtményektől, hogy egyedül Isten felé irányuljon. Ez azt jelenti, hogy az ember semmit sem kíván, semmit sem keres, semmit sem akar… semmit, csak Istent egyedül. A szent közömbösség azt jelenti, hogy amikor a teremtett dolgok rendjéről van szó, akkor mi teljesen közömbösek vagyunk, hogy mi történik azzal és velünk. Nem vagyunk közömbösek vagy távolságtartóbbak más okból, mint egyedül Isten miatt. Nem azért vagyunk közömbösek, mert ezek a dolgok rosszak; azért vagyunk határolódunk el, mert jók, és mivel jók, közénk és Isten közé állhatnak. Ennek az elszakadásnak teljesnek kell lennie. Vannak emberek, akik lemondanak bizonyos dolgokról, de másokhoz ragaszkodnak.

A szentek azt tanították nekünk, hogy a belső életnek három szakasza van, az első a tisztulás útja, a második a megvilágosodás útja, a harmadik pedig az egyesülés útja.

A megvilágosodás útja az, amikor Isten betölt bennünket az önmagáról való olyan tudással, ami a természetes értelem fénye által vagy a teológiai reflexió révén elérhetetlen. Az egyesülés útja az, amikor az ember eljut az Istennel való tökéletes egyesüléshez a misztikus házasságon keresztül. A tisztulás útja két részre oszlik. A másodikat passzív tisztulásnak nevezik, amikor Isten átveszi a tisztulási folyamatot, hogy kiiktasson belőlünk minden tökéletlenséget. Erre azért van szükség, mert tökéletlenségeink olyan mélyen beágyazódtak lelkünkbe, hogy mi magunk képtelenek vagyunk megszabadulni tőlük, ezért Istennek kell ezt megtennie. Ez az, amiben a tisztítótűz lényege áll, de ebben az életben csak azután mehetünk át a passzív tisztuláson, miután átmentünk a megtisztulás első típusán, az aktív megtisztuláson. Ez az önmegtagadás (mortificatio), az ima és a bűnbánat, amit mi magunk is megtehetünk, ami eltörli a tökéletlenségeinket. De ismétlem, ez nem elég erőteljes, hogy teljesen eltörölje tökéletlenségeinket, a többit Istennek kell elvégeznie.

De, mint egy jó apa, csak akkor lép közbe, amikor a gyermeke nem tud végrehajtani valamit. Más szavakkal: egy jó apa nem csinálja meg a gyerek házi feladatát. Inkább hagyja, hogy a gyerek egyedül csinálja meg, amíg valami olyasmihez nem ér, amit nem tud megcsinálni, és akkor az apjához fordul segítségért. A jó apa segít a gyermeknek, de csak a gyermek együttműködésével; nem ő maga csinálja meg a gyermek házi feladatát, hanem segít a gyereknek megcsinálni. A passzív megtisztulásban Isten együttműködésünk nélkül tisztít meg minket. De az aktív megtisztulást először magunknak kell elvégeznünk, ahogy a gyermeknek is meg kell tennie, amit tud, mielőtt az apjához megy. Az apa és a gyermek részéről is álságos, ha a gyermek elmegy az apjához, mielőtt valóban szüksége lenne rá, lustaságból vagy valami ilyesmi miatt. A gyermeknek inkább meg kell tennie mindent, amit csak tud, mielőtt az apához fordul. Hasonlóképpen, meg kell tisztulnunk mindentől, amitől csak tudunk, mielőtt Istenhez megyünk, és elvárjuk, hogy megtegye a maga részét.

Túl gyakran előfordul, hogy az emberek Istenhez fordulnak, és elvárják, hogy Ő végezze el (helyettük) a tisztulási folyamatot.

A tisztulási folyamat során e világ dolgaihoz kevésbé ragaszkodóvá válunk, és jobban kötődünk Istenhez. Ez a Szentlélek ajándékával kezdődik, az Úr félelmével, amely elfordulás a földi dolgoktól Isten felé. A bölcsesség az Úr félelmével kezdődik, mert nem nyerhetünk igazi bölcsességet, amíg nem Istent tekintjük célunknak, hanem a világot. Amíg nem fordulunk el e világ dolgaitól, addig soha nem fogjuk elérni a megszentelt tökéletességet és a bölcsességet. Ezért kellene szánnunk egy kis időt arra, hogy elgondolkodjunk a különböző dolgokon, amelyekhez ragaszkodunk, és beszéljünk a veszélyekről, amelyeket ezek a kötődések a lelki életben jelentenek.

Van még egy nagyon komoly oka annak, hogy a kötődéseket mindenáron el kell kerülni. Keresztes Szent János, amikor újra fogalmazta azt, amit Urunk mondott arról, hogy ahol a kincsünk van, ott van a szívünk is, megjegyezte, hogy

valahányszor ragaszkodunk egy teremtett dologhoz, az a dolog elfoglalja helyét a szívünkben.

Mivel pedig a szívünk véges, ez azt jelenti, hogy az a dolog arányosan annyi helyet foglal el a szívünkben, amennyire becsüljük azt. Mindannyian tudjuk, hogy két dolog nem foglalhatja el ugyanazt a helyet egyidőben, és ezért minden alkalommal, amikor valamilyen teremtett dolog a kincsemmé válik, akkor helyet foglal a szívemben, és ez pont annyival több helyet jelent, amit Isten nem foglalhat el a szívemben. Ha Isten a mindenem, ha egyedül Ő az én kincsem, akkor egyedül Ő foglalhatja el a szívemet és ezért nem kívánhatok mást, csak Őt; nem ragaszkodhatok semmi máshoz, csak Őhozzá.

Egy másik nagyon komoly ok az, hogy a ragaszkodások azok a dolgok, amelyeket a Sátán arra használ, hogy rávegyen bennünket arra, hogy vétkezzünk, vagy legalábbis ne tegyük meg Isten akaratát. Más szóval, a Sátán felhasználja a vágyainkat bizonyos teremtett dolgok iránt, hogy megkísértsen minket, és olyan dolgok felé tereljen, amelyekről tudjuk, hogy helytelenek. Ha szent közömbösséggel rendelkezem az ellenkező neműek iránt, akkor képtelen vagyok arra, hogy kéjvágyra késztessenek. Ha szent közömbösségem van az anyagi teremtett dolgok iránt, nem fogok kísértésbe esni, hogy lopjak, csaljak vagy túlzottan sokat dolgozzak, például vasárnapokon és szent ünnepnapokon, hogy megszerezzem őket.

Ha szent közömbösség van minden iránt az életünkben, akkor a Sátánt tehetetlenné tesszük a kísértés tekintetében, és már csak ezért is biztosnak kell lennünk abban, hogy soha semmi máshoz nem kötődünk, csak Istenhez.

Sőt, a Sátán éppen a kötődésünk által köt meg minket és tart fogva, így az egyetlen módja annak, hogy igazán megszabadulhatunk ettől a fenyegetéstől, ha nem kötődünk semmiféle teremtett dologhoz, tehát ellopjuk tőle azokat a láncokat, amelyekkel ő képes minket fogva tartani.

Végül a ragaszkodások az akaratunkban és kívánságainkban jelentkeznek. Az akarat az a képesség, amellyel választunk; ez az, amiben az önmeghatározás szabadsága van. A kívánságok bűnre hajló vágyak, amely elsősorban a testi és anyagi javakkal foglalkoznak, mint például az étellel és az anyagi javakkal. A haragvó képesség az, amely jó dolgok elérésére késztet bennünket, de gyakran félrecsúszhat, pl. ez az a képesség, amely a bátorság vagy az erősség helye, de ez a harag indulata is. A bűnre hajló kívánságainkhoz lehetnek kötődéseink, pl. amikor vágyjuk a hatodik parancsolattal ellentétes dolgokat, valamint a haragvó képességünkben is, pl. amikor az emberek ragaszkodnak a haragukhoz, és nehezen tudnak lemondani róla. Az elsődleges különbség a kívánság és az akarat között az, hogy a kívánság testi eredetű, és a mi irányításunktól függetlenül támad, míg az akarat egy szabad képesség, amely képes különböző dolgokat választani a kívánságtól függően értelmünk megítélése alapján. A kívánságok értelem nélkül mozdulnak meg, és ezért észszerűtlenek. A kötődések mind a kívánságban, mind az akaratban előfordulnak, ezért kell azoktól elszakadnunk, hogy biztosak lehessünk abban, hogy azok mindig a jó érdekében működnek.

Bármikor, amikor megelőző kívánságod van, például vágy vagy harag az értelemtől függetlenül, akkor a kívánságaidban vannak kötődéseid.

A ragaszkodásokat három kategóriába soroljuk, nevezetesen a világhoz, másokhoz és önmagunkhoz való ragaszkodásra. A legjobb lenne, ha először a világhoz való kötődésről beszélnénk. Krisztus gyakran beszél a világról, mint gonoszról és kerülendőről. De ezzel nem azt akarja mondani, hogy éppen az Ő általa teremtett dolgok rosszak lennének, hanem azt, hogy azok jók, és éppen azért lehetnek rosszak számunkra, mert jók, és ezért kell őket rossznak tekinteni, ismét nem önmagukban, hanem ránk való tekintettel. Az első dolog, amihez az emberek ragaszkodnak, azok a világi javaik, vagyis a dolgok. Az emberek ragaszkodnak a házukhoz, az autójukhoz, a bútoraikhoz, a családi ereklyéikhez, azaz ragaszkodnak szinte minden fizikai dologhoz, amire csak rámutatunk. El kell fordulnunk ezektől a dolgoktól, és Istenhez kell fordulnunk, mert ha nem tesszük, akkor közénk és Isten közé kerülnek. Például, ha az unokánk átjön a házunkba, és összetöri a családi ereklyénket, a hozzá való ragaszkodásunk haragra vagy bánatra késztet minket ennek elvesztése. Így aztán elveszítjük a szeretetünket, és elidegenítjük magunktól a gyermeket.

Ha van valami, amit birtokolsz, bármi, ami elvesztése bánatot okozna neked, akkor ragaszkodsz ahhoz a tárgyhoz.

Ha van bármi, ami sérülése vagy elvesztése esetén haragra gerjesztene benneteket, akkor ahhoz a tárgyhoz ragaszkodtok. A szent közömbösség azt jelenti, hogy ha ezek a dolgok megsérülnek vagy elvesznek, képesek vagyunk teljesen megtartani nyugalmunkat, nem az akaratunk erejéből, hanem bármely földi javakkal szemben meglévő békességünkből fakadóan.

A teljes cikk elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.