A Brebeuf jezsuita előkészítő iskola egy jezsuita fenntartású gimnázium, amely elhíresült arról, hogy nem engedelmeskedett az indianapolisi érsekségnek, amikor nem volt hajlandó kirúgni az azonos neműek szövetségéhez tartozó tanárt − továbbra is büszke az LMBT eszmék befogadására. Az iskola, mely nevét egy jezsuita mártírról kapta, akit megkínoztak és megöltek a hit hirdetése miatt az irokézek között (amit ma gyarmatosító „mikroaggressziónak” neveznének), otthont ad a „Pride hétnek”, arra ösztönözve a többi homoszexuális tanárt, hogy nyitottak legyenek az „identitásukkal” kapcsolatban, az iskola tanácsadó szolgálata pedig a diákokat az „LMBTQ+ barát katolikus főiskolák” felé irányítja.

Eközben több katolikus iskolaszék Kanadában bejelentette, hogy megkövetelik azt, hogy az LMBT szivárvány zászlókat tűzzék ki az összes – többségében általános – iskolára. A Toronto Katolikus Kerületi Iskolatanács – amely több mint 91 000 diákkal büszkélkedhet – nyilvánosan összecsapott Collins bíborossal, aki azt kérte, hogy az iskolaszék ülésen olvassák fel a Katekizmusnak a homoszexualitásra vonatkozó fejezetét. Nem meglepő módon az iskolaszék elutasította ezt. Montrealban a gyönyörű Szent Péter apostol templomban az LMBT színek lobognak a templom csúcsától a szentély kandeláberéig. Nehogy valaki azt gondolja, hogy ez csupán egy észak-amerikai szeszély, ugyanilyen színes zászló lógott az osztrák és német templomokon, miután a CDF [Hittani Kongregáció] nemrégiben döntést hozott arról, hogy lehetetlen megáldani a melegházasságokat.

Miután nem újdonság az, hogy a Rajna-vidéki katolikus iskolák és egyházak makacsul elutasítják az Egyház tanítását, mindez inkább egy újabb példája annak, hogy úgy tűnik, az „inkluzivitás”, a „haladás” és az „elfogadás” katolikus világra való erőltetése egy soha véget nem érő történet. Az olvasókat nem kell emlékeztetni a már-már megszállott jezsuita Fr. James Martin LMBT programjának előretörésére az Egyházban. A torontói katolikus iskolai körzettel ellentétben azonban Fr. Martin (szelektíven) idézi a Katekizmust, különösen azt a részt, ami „tiszteletre, együttérzésre és gyöngédségre” szólít  fel az azonos neműekhez vonzódó személyek esetében (KEK 2358).

Még a konzervatív kereszténységükről ismert országokban is (Lengyelország, Magyarország, Románia) évről-évre egyre többen vesznek részt melegpárti tevékenységekben és tüntetéseken. Minden évben, különösen június elején, könyörtelen liberális katolikus érvelésnek vagyunk kitéve a „Pride hónap”  támogatására. Ha egy püspök figyelmezteti a híveket, hogy kerüljék a Pride hónap tevékenységeit, kap egy halom dühös megjegyzést, amire bár lehet számítani, mégis ironikus a „befogadás” és a „tolerancia” közösségétől.

A „Pride hónapot” ünneplők nem elégszenek meg azzal, hogy az azonos neműek együttélése kapja meg jogilag a „házasság” címet, vagy hogy a melegek együttélését „tisztelettel, együttérzéssel, és gyöngédséggel” kell kezelni. Az úgynevezett „melegházasság” legális az Egyesült Államokban; és ellentétben az eredeti 1970-es „Pride” felvonulásokkal, tiltakozásokkal, a mai demonstrációk nem tekinthetők a vélt sértésekre és igazságtalanságokra való válaszadásnak, sokkal inkább csilivili ünneplésnek.

Vállalatok és intézmények nyomulnak a szivárványszínű termékekkel, legyen az ruházat vagy élelmiszer. Azokat az alkalmazottakat, akik megtagadják a Pride ruházat viselését,  a felmondás veszélye fenyegeti. A gyermekeket bevonják a „drag queen meseórába” [transzvesztita előadóval] a nyilvános könyvtárakban, kényszerítik a középiskolás diákokat, hogy bevallják családjuk esetleges elfogultságát a homoszexualitás ellen, egyszóval az LMBT program nem mutatja semmi jelét annak, hogy lassítaná propagandát és a terjesztő tevékenységét. Minden ember imád valamit – azok számára, akik áldozatukat a szivárvány oltáránál mutatják be, elítélendő azok látványa, akik ezt nem teszik meg. Azok mind eretnekek, akik megtagadják ezen a részvételt, az ünneplést és a homoszexuális viselkedés megtapsolását, akiket meg kell égetni, „eltörölni” és „meghurcolni” mind a virtuális, mind a valóságos térben.

Akkor mi a katolikus válasz a „Pride hónapra”? Természetesen sem az Ontario katolikus iskolákban, sem Fr. Martin ünneplésében és promóciójában nem találjuk meg, hogy a „Pride hónap” mennyire megfelelő a katolicizmus számára. Ahogy egyetlen katolikus sem menetelhet jó lelkiismerettel a „Pride hónap” szégyenteljes öltözékű felvonulásain és nem tolerálhatja az LMBT közösség kísérleteit, ahol megpróbálják újradefiniálni a családot, a szeretetet és az együttérzést.

Az agresszív tiltakozó intézkedések, mint például a szivárványzászló elégetése, tizenöt év börtönbüntetést vonnak maguk után. De ahogy a gyakran idézett mottó tartja: „a csend erőszak”; és csendben maradni egy növekvő LMBT mozgalom ébredése után annyit jelent, hogy kimutatjuk közönyünket és bűnrészességünket benne. Megfelelő és körültekintő válaszra van szükség, melynek összhangban kell lennie a hagyományos katolikus erkölcsi tanítással és életvitellel.

Három válasz jut eszembe: imádság, vezeklés és megtérítés.

Magától értetődik, hogy az ima elengedhetetlen minden katolikus életében. Az ima önmagában sokféle formát ölthet – imánk lehet belső, hangos, áhítatos, liturgikus, közösségi. Mindannyiunknak megvannak a saját preferált módszerei és kialakult szokásai.

Amit júniusra javaslok, az nem csupán az imádkozás (ezt adottnak veszem), hanem fókuszáljunk és egészítsük ki lelki életünket azzal, hogy imádkozunk azokért, akik vonzódnak azonos nemű társaikhoz, és akik homoszexuális életmódot folytatnak. Ezt nem leereszkedő módon kell értelmezni („imádkozni fogok érted, te bűnös!”), hanem valóban szerető módon.

Akár rózsafüzérről, akár szentségimádásról, reggeli és éjszakai imákról van szó, tudatosan törekedjünk arra, hogy közbenjárásunk által az azonos neműekhez vonzódó férfiakat és nőket – talán barátainkat, esetleg ellenségeinket – az Úr elé vigyük.

Ha június a „büszkeség” hónapja az LMBT közösségnek, a katolikusoknak ellensúlyozniuk kell a büszkeség bűnét a gyakran megvetett alázat erényével. Nincs jobb módja annak, hogy növekedjünk ebben az erényben, mint emlékezni elménkben és szívünkben azokra, akik részt vesznek bizonyos életmódokban és bizonyos kereszteket hordoznak.

Ezenkívül a június hónap számos liturgikus ünnepet és szent megemlékezést kínál, hogy átadjuk magunkat az imádságnak – az Úrnapjától a Szent Szív, Szent Efrém és Szent Gonzaga Szent Alajos (aki a tisztaság védőszentje) ünnepéig, a hónapot Keresztelő Szent János születésével, valamint Szent Péter és Pál ünnepével zárjuk. Míg a „világ fejedelmének” bűvöletében élők (Jn 14:30) részt vesznek egy ersatz [kicserélt] „ünnepen”, addig a katolikusok, akiknek szíve Eucharisztikus Királyunkhoz igazodik, és akik élvezik az Ő szentjeinek társaságát, megtartják ezeket az igazi szent napokat.

A vezeklést gyakran úgy értelmezik, mint a saját bűnök „kompenzálását”. A vezeklés valódi meghatározása azonban elkerüli az individualizmust. Míg mi csak saját bűneinket gyónjuk meg a bűnbánat szentségében, a hagyomány arra ösztönöz bennünket, hogy ne csak magunkért, hanem az egész világért vezekeljünk. [A vezeklő lélek a szenvedő Krisztushoz kapcsolódik az elkövetett és meggyónt bűnök jóvátételéért, és kéri Isten irgalmát elsősorban önmaga számára. A másokért vállalt vezeklést a magyarban inkább engesztelésnek mondjuk. A vezeklés és engesztelés kiegészítik egymást. F.D. megj.] Még ha mi nem is veszünk részt homoszexuális tevékenységben, még mindig kapcsolatban állunk azokkal, akik embertársaink és sok esetben keresztény testvéreink.

Nem kell bűnösnek lennünk egy konkrét vétségben, hogy mások bűneinek elégtételéért vezekeljünk, különösen azokért a bűnökért, melyek égbekiáltó bűnnek számítanak. Végtére is, ha Krisztus – aki bűn nélküli – szeretetből szenvedett az egész emberiség miatt, mennyivel helyénvalóbb számunkra – akik bűnösök vagyunk –, hogy önként vállalt bűnbánati cselekedeteket végezzünk bűnös társaink nevében? Kétségtelen, hogy ma ez nem egy népszerű elv. De ennek ellenére mégis igaz.

Ha nem gyakoroljuk az önkéntes vezeklés egy formáját, akkor kezdjük el; ha már van böjti és bűnbánati tevékenységünk a mindennapi lelkiéletünkben, talán helyénvaló lenne azt magunk mellett mások megtérésére is irányítani.

Június hónapban a törvényes örömök megtagadása felajánlható az Úrnak azok bűneinek jóvátételére, akik tiltott tevékenységet végeznek, és továbbra is elhatárolódnak a Vele való barátságtól.

Az LMBT mozgalom erős és befolyásos, alattomosan megfertőzi az egyház minden szintjét. Egyes démonokat csak „imádsággal és böjttel” lehet kiűzni (Mk 9,28–29), ezért ne kerüljük el a spirituális harc egyetlen aspektusát sem azok ellen, akik a homoszexuális tevékenységet ünneplik és támogatják.

Az utolsó javaslatom a térítés. Ezt gyakran szitokszónak tekintik, különösen a zsinat utáni korszakban. Ferenc pápa többször is óva intett a prozelitizációtól, a semlegesebb „evangelizáció” és a „tanúságtétel” kifejezést részesítve előnyben. A prozelitizációval azonban a szó szerinti, etimológiai definícióra utalok – amely a görög prosêlutos szóból származik, ami azt jelenti, hogy „átjön/átáll”. Az ókorban úgy értelmezték ezt, hogy valaki, aki elhagyja az egyik közösséget a másikért, mint például egy pogány, akiből megtért zsidó lesz. Annak ellenére, hogy számos kísérlet az ellenkezőjére utal, nem lehet egyszerre ünnepelni a homoszexuális tevékenységet, és továbbra is elkötelezettnek lenni Krisztus Egyházának tanításai iránt.

Bármi legyen is az „Új Evangelizáció” gyümölcse, az Egyház összes püspöke és papja nélkül nem tudja megvalósítani a társadalom megtérését az emberi szexualitás igazságára, ahogyan azt a keresztény meggyőződés megvilágítja.

Valójában odáig mennék, hogy az a néhány katolikus, aki megpróbálja gyengíteni az Egyház tanítását a homoszexualitásról a „kísérés” és a „párbeszéd” nevében, több mint méltó a kárhozatra, mint bármi, aminek tanúi lehetünk egy bármilyen „Pride” felvonuláson.

Vannak törvényes szolgálatok és apostoli tevékenységek, melyek az azonos neműekhez vonzódókat hivatottak szolgálni, köztük a Courage International, ezeket az erőfeszítéseket üdvözölni és támogatni kell. Egész életünkben – és különösen június hónapban – a katolikusokat arra hívják, hogy tanúskodjanak Krisztus szeretetéről és igazságáról. Csakúgy, mint Szent Bonifác példája szerint (június 5.), ez a tanúságtétel csak akkor tud gyümölcsöt teremni, ha ezt teljes szívvel és engedmény nélkül teszik. Az Egyháznak térítenie kell, az ésszerű indokokat és eszközöket biztosítva az „áttéréshez” – a bűnben, tudatlanságban és tévedésben gyökerező életmódból a kegyelmi élet erényére Krisztusban.

Most júniusban forduljunk Jézus Szent Szívéhez, az irgalmasság és együttérzés értékes hajlékához. Egy hónapig, amikor a „szeretetet” gyökeresen újradefiniálják ahhoz, hogy tartalmazza annak ellentétét is, a katolikusoknak a Szent Szívhez kell fordulniuk, ahol a szeretet annak teljességében nyilvánul meg. Az azonos neműekhez vonzódó személyeket szeretni kell; ők valóban a testvéreink. Keresztény felebaráti szeretetünkből új célt találunk imádságunkban, vezeklésünkben és hittérítésünkben. A „büszkeség” eme hónapjában a katolikusoknak júniust az alázat hónapjává kell tenniük, hogy mi – és ha Isten úgy akarja, akkor minden gyermeke – úgy imádkozzunk, hogy „szelíd és alázatos szívű Jézus, alakítsd szívünket a Te szíved szerint.”

A cikk forrása angol nyelven

Köszönet Fülep Dániel teológusnak a fogalmi tisztázásért. A szerk.

Létrehozva 2021. július 3.