A Papp válaszol – vakcina és gyermekvárás, kutya a gyermek helyett, álmok jelentősége

alt

Zita (Szeged)

Több vakcinánál is feltüntetik, hogy a második oltástól számított 2 hónapig nem javasolt teherbe esni. Ha mi már egy ideje szeretnénk gyermeket, mit érdemes tenni? Felfüggeszteni a próbálkozást minimum 3 hónapra a javaslat szerint, vagy visszautasítani a felajánlott vakcinát és várni, amíg talán sorra kerülünk egy olyan típusnál, aminél nincs ez az ellenjavallat?

Bár ez egy orvosi kérdés, de szeretnék hozzászólni, hátha néhány baba megszületéséhez segítség lehet! Alapvetően ez a járványhelyzet új is, meg nem is. A korábbi vírusok alapján sok mindent tudunk a védőoltások működéséről, nem abszolút újdonság a koronavírus, nem légből kapottak az immunológusok kijelentései. Ha azt mondják 2 hónap, akkor 2 hónap, de nem több. Mégis óvatos mindenki: minden ország inkább szeretne mindenki mást előbb beoltani, mint a kismamákat.

Ezen írás megjelenése idejében azt ajánlják az orvosok, hogy az oltás után 2 hónapot várjanak a házaspárok a babatervezéssel. Ez egy fokozott óvatosság (de az USA-ban már létező terhesség alatt is beoltanak az emlékeztető oltással). Az adatok azt is mutatják: a be nem oltott kismamák nagy részénél a vírusos fertőzés nagy tünetek és magzatkárosodás nélkül is lefolyhat, ám vannak olyanok, akiknél súlyosabb a lefolyás, mint a nem kismamáknál – azaz a várandósság egy plusz terhet jelent, jobb védőoltással átesni esetleg a fertőzésen, mint anélkül. Korábban tapogatóztak tanulmányok arról, hogy van-e összefüggés a védőoltások és a zigóta beágyazódása között. Van egy beágyazódást segítő fehérje, ami hasonlít a vírus tüskefehérjére, s kérdés volt, hogy a védőoltás árthat-e ennek a jó fehérjének is. Ám a szakirodalom szerint komoly összefüggést nem találtak.

Tévhír tehát, hogy a COVID-19 védőoltása meddőséget okozna.

Jellemző, hogy a valódi tudós még a távoli valószínűségekre is kérdez (az a dolga), míg az álhírgyártó azonnali nagyszabású következtetéseket von le inkompetens módon. Az orvosi vélemény tehát az, hogy jobb oltottan átesni esetleg a fertőzésen, mint anélkül, s a családtervezést érdemes 2 hónappal halasztani oltás után.

A morális vélemény a kockázatra vonatkozik: az életben mindig vállalunk kockázatot. A gyermek kihordása és ellátása egy áldott, s egyszerre „terhes” folyamat. Hogyan tudom a kockázatot csökkenteni? Mivel előzhetem meg a drámai helyzeteket? Van-e alapbetegségem, mennyire fertőzött a környezetem, átestem-e már a járványon? Érdemes felvázolni az alternatívákat, s megnézni, melyik úton mi az esetleges legnagyobb veszteség, s mi jelent kockázatcsökkentést. Valószínűleg (egyéni helyzettől is függ), jobb oltással belekezdni a gyermekvállalásba, mint anélkül. Napjainkra lassan lehet válogatni a vakcinák közül, szerintem nyomós érv a tervezett várandósság, megpróbálnék olyan oltásért kopogtatni, ami nem a teljes vírust tartalmazza. És anyatigris módján noszogatnám a környezetem, hogy mindenki oltassa be magát, mert azzal engem is és a leendő babámat is védi!

Túl az orvosi és morális megfontolásokon a családtervezés egy spirituális történés is. Nem lehet rettegésben tölteni a 9 hónapot, szorongva mindentől. Fontos bízni az életteremtő Istenben, a karácsonykor gyermekké vált Jézusban, az élet Lelkében. Valahogy nem kellene engedni, hogy a kismamaként összes gondolatomat csak a járvány kösse le, s lemaradjak a kismamaság csodálatos élményeiről, az örömről. Végső soron nem egyedül kell mindenért megfeszülni, bízhatunk az anyák Anyjának oltalmában is.


Viktória (Velence)

Szeretném tudni mi a véleménye arról a jelenségről, hogy sokan fiatal, idős egyedülállók és gyermektelen házaspárok kutyáikra társként, gyerekként tekintenek és abnormálisan sok időt, energiát, érzelmet “pazarolnak”rájuk, míg emberi kapcsolataik sorvadnak. A fiatalok pedig kutyájukat dédelgetve csak húzzák-húzzák a család alapítást. Értem, hogy egyszerűbb, kényelmesebb, sokszor hálásabb kutyát tartani mint emberi kapcsolatokat kialakítani, fenntartani, megjavitani vagy gyereket vállalni. Szeretnünk kell az állatokat, magam is elkötelezett természetvédő vagyok, de szerintem  Istennek nem tetsző az, mikor ez túlzott és elsőbbséget élvez az emberekkel szemben. Engem személy szerint felháborít ez az aránytévesztés, mikor annyi tennivaló lenne a világban felebarátaink felé és sokaknál a jócselekedet kimerül a kóborkutyák felé tett gesztusokban. Veszélyes gyógymódnak tartom lelki problémák, érzelmi hiányok esetén is, mert könnyebb út, de szerintem tévút. Mit gondol erről?

A kutyákban igenis van valami barátság, ragaszkodás, hűség, amiről érdemes teológus fejjel is gondolkodni. Ha a teremtett világot „alulról”, az evolúció felől értelmezzük, akkor azt látjuk, hogy a kutya az első domesztikált állat. Kutatások támasztják alá, hogy bár a farkasoktól származik, mégis a szelekció révén kialakult egy olyan vérvonal kb. 15 ezer évvel ezelőtt, ami az emberrel együttműködőbb lett. Valószínűleg a barlangokból kidobált csontok révén került egyre közelebb az emberhez, az embernek pedig életmentő lehetett, hogy a kutya sötétben is jobban látja és hallja a veszélyt, s vadászatban is besegített. Mégis, akinek volt már kutyája, az tudja: valahogy „több” van a történetben, mint egy biológiai szimbiózis a túlélésért. Teológusként azt gondolom, hogy a teremtést „felülről” is értelmezni kell: a teremtett világ hordozza a Teremtője vonásait, az alkotáson rajta van az Alkotó kéznyoma. Így a teremtett világ nem egyszerűen „biológiai massza”. Ha a Szentháromságtól ered minden, akkor szabad nekünk a szeretet nyomait látni: még a fákon és a kutyákon is. Krisztus is ezt teszi: „nézzétek a madarakat és a virágokat, s lássátok rajtuk az Atya gondviselését.”

Akár „alulról”, akár „felülről” értelmezzük a teremtést, a kutya valóban jó barátunk lehet. Vannak egészen gyerekbarát kutyák, melyekkel érdemes a kisgyerekeinket is megismertetni. Jót tesz a serdülőkori felelősségérzet és hűség kialakításának, ha gondoskodniuk kell egy kutyáról. Felnőttként is szeretünk sportolni, játszani velük, sőt, segítik az életünket a vakvezetőktől a rendőrkutyákig számtalan területen. Egyedülállóknak, özvegyeknek, érzelmi mélyponton levőknek is javasolhatunk egy bundást, akihez lehet szólni, akinek „így is jók vagyunk”.

Ám a kutya érdemei elismerése mellett valóban az „aránytalanság, a bálványozás” elfogadhatatlan. Olyan szépen fogalmazza meg David Fagerberg, amerikai teológus: a teremtett világ eredetileg ikonként Istenre mutatott, ám a bűn sebe miatt az embernek eltorzult a teremtéshez való viszonya, képes bálványozni, pusztítani azt, s már nem mindig látja mögötte Istent. A bűn miatt megzavarodott az Istenhez (az origóhoz) való viszony, így a teremtéshez való viszony is. Észre kell vennünk, Krisztus milyen féltékenyen védi az origót, az istenkapcsolatot! Az Isten szeretete az alapja minden más szeretetnek, ezért az az első parancs: „Aki jobban szereti apját vagy anyját, nem méltó hozzám.” Féltékenyen óv a mammontól: „ahol a kincsed, ott a szíved”. Féltékenyen óv a hamis tanoktól, álprófétáktól, Antikrisztustól. A mindennapi ima azért fontos, mert akkor belépünk Krisztus belső körébe (beleállunk az origóba), s onnan indulunk szeretni az embereket, igazgatni a talentumainkat, s helyén kezelni a kutyánkkal való viszonyunkat.

Aki eltávolodik Krisztus mércéjétől, az valóban képes aránytalanul viszonyulni a kutyához.

Bálvánnyá válhat, amikor nagyon fontos döntéseket is hozzá igazítunk. Összezavarodhatnak a teremtés tiszta határvonalai is: az emberhez eredetileg csak a másik ember a méltó társ, nem a tárgyak, drágakövek, de nem is az állatok, és a kutyák sem. Bosszantóan aránytalanul előre tolakodott a kutyák szerepe a gyerekvállalásnál is: én is sajnálom, amikor érett fiatalok 1-2 évig kiskutyán akarják begyakorolni a gyermekgondozást – megy az idő, s talán eggyel kevesebb gyerekük születik… Miért nincs egészségesebb önbizalmuk, hogy fog az menni enélkül is, s miből gondolják, hogy a gyereket majd ugyanúgy kell szeretni? S valóban válhatnak pótlékká is a kutyák: jó dolog szólni a kutyához, valóban vannak érzelmei (de nem személye!) – de az embertárs mindig jobban illik az emberhez.

Én azt gondolom: nem „vagy-vagy” a helyzet, hanem inkább az arányokat, a határokat, azaz origót kell megtalálni. Vegyük komolyan Isten féltékeny óvását, tartsuk az emberhez igazán illő társnak elsősorban az embert. De az evangéliumi sor örömhírében is bízom: a lehulló morzsákból a kutyáknak is jut. A megváltás morzsája a kutyánkra is vonatkozik.

A teljes cikk elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.