Mikor eltöprengek, kivé válhattam volna

„Jézus szerette Mártát, a nővérét (Máriát) és Lázárt. Amikor meghallotta, hogy beteg, két napig még ott maradt, ahol volt” (Jn 11,5-6)

Vannak kihívásokkal teli fejezetek az életünkben, amelyek nagymértékben befolyásolják későbbi alakulásunkat, és pontosan elválasztanak egy előtte és utána időszakot.

Közel maradnak hozzánk ezek a történések, gondozzuk az utánuk maradt hegeket, melyek mélyen befészkelik magukat személyiségünkbe, és befolyásolják az önmagunkról alkotott képet éppúgy, mint azt, ahogyan másokra tekintünk.

Valakiről azt hitted, szeret, de nem szeretett – az érthetetlen visszautasítás űrt hagyott a lelkedben, amit nagy erőfeszítésekkel igyekszel visszatölteni. Talán egy diagnózis vagy egy tragédia törte derékba a terveidet, és szeretnéd meg nem történtté tenni. Elárultak, és nemcsak a szíved törték össze, hanem a holtomiglan-holtodiglanról szőtt álmaidat is.

Bármilyen sebeket hordozunk is, elménk szeret eljátszani a kóbor gondolattal: milyen lett volna az életünk, milyenné alakultunk volna, ha mindez nem történik meg. Kishitűség, küzdelmek helyett talán magabiztosság és nyugodtság jellemezne, ha a hajdani szenvedés nem íródik bele életünk történetébe.

Az évek során, mialatt azon tépelődtem, hogyan alakult volna az életem a csalódások nélkül, Isten szeretettel rávezetett, hogy emberi válaszaim erre a kérdésre figyelmen kívül hagyják az isteni nyomdafestéket életem történetének lapjain.

A Bibliában újra meg újra találunk példát arra, hogy az Úr felhasználta a lelkileg összetört embert, és az életében kialakult hiánynak bőséggel járó célt, értelmet adott.

Amikor a földön járt, Jézust és társait nem kerülték el a csalódások, szívfájdalmak. János osztott meg velünk egy ilyen esetet, amikor Jézus hírt kap kedves barátaitól, Mártától és Máriától, hogy fivérük, Lázár, beteg. Jézus egy nap járásnyira volt épp Betániától, ahol a testvérek éltek, mégis zavarba ejtően reagált: bár szerette őket, „amikor meghallotta, hogy beteg, két napig még ott maradt, ahol volt” (Jn 11,5-6).

Végül négy nappal Lázár halála után Jézus megérkezik Betániába, s mindkét nővér szívfacsaró szavakkal fogadja: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg testvérem.” (Jn 11, 21.32).

Hányszor fordultunk mi is így, saját megfogalmazásunkban, az Úrhoz, aki engedte, hogy valami megtörténjen, s hányszor álmodoztunk arról, mi lett volna, ha a tragédia nem történik meg.

De ne hagyjuk figyelmen kívül ebben a szakaszban a vigasztalást, ami Jézus magyarázatában rejlik: ami történt, „Isten dicsőségére lesz, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia” (Jn 11,4b).

János folytatja elbeszélését, leírja, hogyan támasztotta fel Jézus Lázárt, melynek hatására sokan felismerték, hogy Ő valóban Isten Fia (Jn 11,34-44).

Testvérem! Semmi sincs olyan távol, hogy az Ő megváltó érintése ne jutna el oda. A minket ért bajok sosem akkorák, hogy ne lehetnének Isten dicsőségére.

Rá fogunk ébredni, hogy csalódottságunk, reményvesztettségünk, mely arra késztet, hogy rákérdezzünk, mivé lehettünk volna, ha ez nem történik meg, végül is kegyelemmé lett az életünkben.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2021. január 19.