„Ne vígy minket a kísértésbe”

Köszönet a szerzőnek a másodközlés felajánlásáért. A szerk.

Történt egyszer, halljuk Lukács evangéliumában, hogy miután az Úr Jézus éppen imádkozott, amikor befejezte, egyik tanítványa kérte: „Uram, taníts meg minket imádkozni”. Ekkor tanította meg a Mester a Miatyánk szavait. Az Úr imádsága (Oratio Domini) Krisztus követőinek a számára az imádság mintája, amelynek szentírási szavait változatlan formában használjuk a liturgiában az Egyház kezdete óta (vö. Didakhé 8,2; Mt 6,9‒13).

Isten szava eleven és átható

A Szentírás Istennek a Szentlélek által írásba foglalt szava, amelynek a négy Evangélium a szíve és középpontja. A Szentírás és a Szenthagyomány együttese az isteni egyetemes kinyilatkoztatás, ami az Egyház számára a teljes és csorbítatlan hitletéteményt jelenti. A Tanítóhivatal nem áll Istennek az írott és áthagyományozott Igéje fölött, hanem Neki szolgál: a Szentlélek által hallgatja, őrzi, magyarázza és hirdeti azt a világ végéig.

Az Úr imádsága, amely az evangélium első kihirdetésében, a hegyi beszéd részeként hangzik el (Mt 6,9‒13; Lk 11,2‒4), az egyetemes kinyilatkoztatás része. A legteljesebb tisztelet illeti minden egyes elemében, különös tekintettel arra, hogy közvetlenül az Üdvözítőtől származik. Az imádság mintájaként nekünk tanított szavakra vonatkozóan is áll, hogy azt mindenekelőtt hallani és megőrizni, majd kifejteni és hirdetni kell.

Isten szava, és legfőképpen a testté lett Ige, a mi Urunk Jézus Krisztus tanítása az igazság kimeríthetetlen forrása a számunkra (Jud 3,14; Ef 3,8; Róm 11,33), mert Ő maga az Igazság (Jn 14,6). „Az Isten szava ugyanis eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és szellem, az íz és a velő gyökeréig, megítéli a szív gondolatait és érzéseit.” (Zsid 4,12) Az Úr minden áldott kijelentése szüntelen imádatra, hódolatra, alázatra, hallgatásra kell, hogy ösztönözzön minket. Elmélkedésünk és szemlélődésünk véget nem ér, és az örökkévalóságban fényeskedik szüntelenül, mert Isten fönsége és nagysága végtelen (Zsolt 8).

Végső kiértékelésben elmondható, hogy Jézusnak egyetlen kijelentése sincsen, amely mindenestül és végérvényesen megérthető, teljességgel kimeríthető volna a számunkra. Ez az oka annak, hogy az Egyház igehirdetése az evangélium új és új mélységeibe és magasságaiba hatol be a Szentlélek révén. A Miatyánk egyetlen szavának értelme sem fürkészhető ki, közelíthető meg imádság, hallgatás és szemlélődés nélkül. A latin rítus hagyományos (usus antiquior) formájában a szentmise kánonja zárásaként a pap ajkán megszólaló Miatyánk nem véletlenül a tanítványok csöndes hallgatásába vonja be a híveket.

A Mester titokzatos imája

Az Úr által tanított imádság Tertullianus szerint „az egész evangélium breviáriumát” tartalmazza (De Oratione 1, 6: CCL 1, 258; PL 1, 1255). Szent Ágoston mondja, hogy „ha átfutod a Szentírás minden imádságát, úgy vélem, nem fogsz találni semmit, amit az Úr imája ne tartalmazna és ne foglalna magában.” (Epistula 130, 12, 22: CSEL 44, 66; PL 33, 502)

Ebben az imádságban egyszülött Fiú adja nekünk azokat a szavakat, melyeket az Atya neki adott (Jn 17,7‒8). A Szentlélek gondoskodik arról, hogy ezek a szavak bennünk „lélek és élet” (Jn 6,63) legyenek. (Júd 1,20; Róm 8,26) Sőt gyermeki imádságunk módja és lehetősége is egyaránt abból fakad, hogy az Atya „elküldte (…) Fiának Lelkét a szívünkbe, aki így kiált: Abba, Atya!” (Gal 4,6). Ekképpen látható, hogy a Miatyánk mondásában a Szentháromság mindhárom személye részt vesz.

A kísértés kérdése

Bár mélyebb megfontolás alapján látható, hogy az Úr Jézus imájának minden egyes kérése kommentárt igényel, a gyönge és evilági felfogóképességgel sokaknak különösen is nagy nehézséget okoz helyesen értelmezni, mit jelent ez: „És ne vígy minket kísértésbe” (Mt 6,13). Pontosan mi található itt a Szentírásban? Mit jelent a kísértés? Mi ennek az imádságnak a helyes értelme?

A pontos szöveg

Az Úr imádságának szóban forgó része így szól: „És ne vígy minket kísértésbe, hanem szabadíts meg a Gonosztól.” (Mt 6,13) Görögül ekképpen hangzik: καὶ μὴ εἰσενέγκῃς ἡμᾶς εἰς πειρασμόν, ἀλλὰ ῥῦσαι ἡμᾶς ἀπὸ τοῦ πονηροῦ. A szövegrész két kulcskifejezése: εἰσενέγκῃς (eiszemenkész) – vigyél be (verb. a. coni. aor. sg. 2.) és a πειρασμόν, (peiraszmón) – próbatétel, kísértés (nm. m. sg. acc.). Az igekötős bevitelnek grammatikailag a tárgyesetben levő kísértés a célja. Érdemes megjegyezni azt is, hogy Lukács evangéliumában – ahol az ima néhány részletben különbözik Máté idézetéhez képest – itt ugyanez a szófordulat szerepel (Lk 11,4).

A mondat értelme nyelvtanilag vitán felül áll. Az evangéliumok alapján semmi kétség, hogy Jézus ezeket a szavakat használta és nem mást, amikor tanítványai kérésére imádkozni tanította őket. (Lk 11,1‒4, Mt 6, 9‒13). Ennek megfelelően az Egyház hivatalos latin fordítása, a Vulgata is így adja vissza a szöveget: „Et ne nos inducas in tentationem” – „És ne vígy minket a kísértésbe”.

Kísértés Jób történetében

A Szentírás számos támpontot ad annak megértésében, miért és hogyan engedheti meg Isten a kísértést. „Fiam, ha Istennek szolgálni kívánsz, készülj fel a megpróbáltatásokra.” (Sirák 2,1) Az Ószövetségben kiemelkedik Jób szenvedésének a története. Jób könyvének görög és latin fordításaiban azt olvassuk, hogy „kísértés az ember élete a földön” (Jób 7,1). Jób kísértése és megpróbáltatása megmutatja számunkra az Isten akaratából való megkísértettség lehetőségét.

Jób igaz ember volt, ezért Isten megáldotta, gondoskodott jólétéről, és megóvta minden bajtól. Az ördög azonban kétségbe vonta a hitét: „Csak nyújtsd ki egyszer a kezedet és nyúlj hozzá egész vagyonához! Szavamra, szemtől szemben fog majd káromolni!” (Jób 1,11)

Isten megengedte, hogy Jób elveszítse összes gyermekét, szolgáit, tevéit, szarvasmarháit, juhait, azaz mindent, ami számára kedves és értékes volt. Elveszítette egzisztenciáját, és végül még az egészségét is. „Jóbot rosszindulatú fekély sújtotta tetőtől talpig.” (Jób 1,13‒2,9)

Jób válasza minderre mindig ugyanaz volt: „Mezítelen jöttem ki anyám méhéből és meztelen térek oda vissza; az Úr adta s az Úr elvette, amint az Úrnak tetszett, úgy lett, legyen áldott az Úr neve!” (Jób 1,21) Felesége sem értette meg rendületlen hitét, szemrehányását fejezte ki, mire Jób így válaszolt: »Balga nő módjára beszélsz! Ha a jót elvesszük Isten kezéből, a rosszat miért ne vennénk?« Mindezekben sem vétkezett Jób az ajkával.” (Jób 2,10)

Jézus Krisztus megkísértetései

Az Úr imádságának hatodik kérése mélyebb megértéséhez vezet Jézus pusztai megkísértésének a szemlélése (Mt 4,1‒11; Mk 1,12‒13; Lk 4,1‒13). „Akkor a Lélek elvezette Jézust a pusztába, hogy megkísértse az ördög.” (Mt 4,1) Kissé szorosabban ragaszkodva a görög szöveghez, ugyanezt így is fordíthatnánk: „Akkor Jézus vezettetett a pusztába a Lélek által, megkísértetni az ördög által.” (Mt 4,1) A szöveg analíziséből kiderül, hogy egyértelműen a Lélek az, aki Jézust a pusztába vezeti, és ezáltal kiteszi az ördög kísértésének.

Jézus háromszoros megkísértése az ördög műve, de Isten megengedte azokat egyszülött Fia számára. A Messiás nyilvános működése kezdetén történt megpróbáltatás Krisztus szenvedéseinek is a nyitánya, amely getszemáni kertben és a kereszten teljesedett be.

Amikor Jézus szenvedése előestéjén vérrel verítékezett, arcra borulva így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.” (Mt 26,39) Nagypénteken pedig, a keresztfán függve, rettenetes testi-lelki kínok közepette felkiáltott az Atyához: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46; Zsolt 22,2)

Az Atya jóváhagyta, hogy a Fiú elszenvedje a próbatételnek és a kísértésnek ezeket a fokozatait. „Ő, testi mivoltának napjaiban imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással bemutatta annak, aki megszabadíthatta őt a haláltól; és meghallgatást is nyert hódolatáért. Bár Isten Fia volt, engedelmességet tanult abból, amit elszenvedett; és amikor eljutott a tökéletességhez, örök üdvösség szerzője lett mindazoknak, akik engedelmeskednek neki, mivel Isten főpapnak nevezte őt Melkizedek rendje szerint.” (Zsid 5, 7‒10)

Péter megkísértése

Krisztus követése részesedést jelent szenvedéseiben is. „Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is.” (Jn 12,26) „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét és kövessen engem” (Mt 16, 24; Mk 8,34‒9,1; Lk 9,23‒27)

Az Úr Jézus világosan beszél Péternek arról, hogy Isten engedélyével a Sátán kísértésének ő is és a tanítványok is ki lesznek téve. „Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.” (Lk 22,31‒32) Ennek a próbatételnek az erejét és a saját gyöngeségét Simon nem fogta fel, és így válaszolt: „»Uram, kész vagyok veled a börtönbe és a halálba is menni!« De Jézus azt felelte: »Mondom neked, Péter: mielőtt ma megszólal a kakas, háromszor is letagadod, hogy ismersz engem.«” (Lk 22,33‒34)

Nyelvészeti spekuláció

Az Úr Jézus által tanított imádság elsődleges forrása az evangélium görög nyelve. Feltételezhetően eredetileg arámul hallhatták elsőként a tanítványok. Bár az Úr imájának arám szövegtanúja nem ismert, nyelvészetileg lehet úgy okoskodni, hogy az arám nyelvben létezik egy műveltető jelentésű igemód. Az arámihoz nagyon közel áll a szír nyelv, ezért a Miatyánk ősi szír fordításából talán következtetni lehet „az eredeti” arám nyelvű szöveg sajátosságaira. Ebben az esetben a Miatyánk kérdéses sorában alkalmazott igeidőben a műveltető mód is benne rejlik, magyarul: ne engedj kísértésbe jutni vagy esni.

Ha igaz is lehet ez az okoskodás, fontos hangsúlyozni, hogy a nyelvészeti gondolkodás segítheti ugyan a helyes értelmezést, de nem írja felül azt a tényt, hogy a Szentlélektől sugalmazott, kanonizált szöveg, amelyről az Egyház a latin fordítását is szó szerint veszi, a görög változat. Vagyis Istennek az akarata az, hogy az Úr imádságát a közismert, kanonizált görög formula szerint használjuk imádságunkban, elmélkedésünkben és igehirdetésünkben.

A zsidó imák nyelvezete

A kísértések Isten által való megengedésének, mintegy „belevitelének” a tudata héber sajátosság, és nem tekinthető csupán úgy, mint a görög nyelv valamiféle korlátoltsága. Ezt bizonyítja, hogy Jézus imádságának szinte minden eleme megtalálható az ószövetségi liturgikus hagyományban, beleértve a hatodik kérést is.

Az Úr Jézus imádságában példamutatóan gyakorolja, egyúttal messze meg is haladja a hagyományos zsidó imádság keretrendszerét. Jézus földi életében gyakran imádkozott, elvégezte a szokásos imádságokat: étkezés előtt áldást mondott, imádkozott fontos tettei (pl. csodatételek), döntései (pl. apostolok kiválasztása) előtt, virrasztott egyedül és tanítványai körében, a Szentlélek örömében (Lk 10,21) és halálfélelmében (Mk 14,35). Imádságát az Atyával való folytonos, élő kapcsolat jellemzi leginkább. Az Üdvözítő itt a földön szüntelen imádságban élt, lelke mindig együtt volt az Atyával (Jn 1,51), mindenben az Atya akaratát kereste (Jn 4,34; 8,29) és folytonosan vele volt (Jn 8,29).

Az Úr Jézusnak az Atyával való egészen újszerű, gyermeki kapcsolatra tanító imádságában azonban felfedezhetjük a zsidó hagyományokat is. A Miatyánk szavaiban felismerhetőek a Jézus korában használt régi zsidó imák (a Kaddis, vagy a ros hásónó és a jom‒kippur imái stb.) bizonyos formulái. Például a Miatyánk invokáció (Ovinu) a héber imádságokban gyakori, mint ahogyan a „szenteltessék meg a Te neved” és a „jöjjön el a Te országod” kifejezések is visszatérő kérések a zsidó imákban.

Hasonlóan gyakori kérés a héber imádságokban, hogy „a rossz dolgoktól óvjál meg”, „Ne vígy minket sem bűn, sem vétség, sem kísértés, sem becstelenség hatalmába”. A „ne vígy minket kísértésbe” a zsidók reggeli imádságában (Beráchót 60b) az Ószövetség idejéből ismert, de napjaink talmudista zsidóságában is tovább él.

Szent Pál apostol a kísértésről

Az Üdvözítő magára öltötte az emberi természetet, és azonosult a gyarló és bűnös ember sorsával. „Ő azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazságossága legyünk őáltala.” (2Kor 5,21) „Főpapunk ugyanis nem olyan, aki ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel, hanem aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, de bűnt nem követett el.” (Zsid 4,15) Megismerte a testi és a lelki szenvedés legnagyobb mélységeit, amelyben hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott és könyörgött az Atyához.

Ő, testi mivoltának napjaiban imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással bemutatta annak, aki megszabadíthatta őt a haláltól; és meghallgatást is nyert hódolatáért.” (Zsid 5,7)

Isten fogja tudni, mi micsoda, milyen kísértés az, amely hasznos számunkra üdvösségünk szempontjából, és mely kísértés az, amely halálunkat, kárhozatunkat okozhatja. Szent Pál írja: „Hűséges az Isten, erőtökön felül nem hagy megkísérteni, hanem a kísértéssel együtt a szabadulás lehetőségét is megadja, hogy kibírjátok.” (1Kor 10,13; vö. 2Pt 2,9)

Pál apostol arra tanít, hogy az erőn felüli kísértésektől szabadít meg Isten: „Isten hűséges, és nem engedi meg, hogy erőtökön felül szenvedjetek kísértést, hanem a kísértéssel együtt a szabadulást is megadja, hogy elviselhessétek.” (1Kor 10,13) Mert igaza van Dávidnak: „Akik könnyek között vetnek, majd ujjongva aratnak.” (Zsolt 126,5)

Mindebből következik, hogyha az Úr Jézus is imádkozott kísértések idején, mennyivel inkább szükségünk van nekünk, gyarló halandóknak arra, hogy azt mondjuk: „Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a Gonosztól”.

Szent Jakab apostol levele

Jakab apostol így ír a kísértésekkel kapcsolatban: „Mindig örömnek tartsátok, testvéreim, ha különféle kísértésbe estek, hiszen tudjátok, hogy a hitetek megpróbálása állhatatosságot szerez. Az állhatatosság pedig tökéletességre viszi a tetteket, hogy minden fogyatkozás nélkül tökéletesek és hibátlanok legyetek.(Jak 1,2‒4)

Boldog az az ember, aki a próbatételt elviseli, mert ha hűnek találják, elnyeri az élet koronáját, amelyet Isten az őt szeretőknek megígért. Senki se mondja, amikor kísértést szenved, hogy »Isten kísért«, mert Istent nem lehet rosszra kísérteni, és ő sem kísért senkit. Mindenkit, aki kísértésbe esik, a saját kívánsága vezeti félre és csábítja a rosszra. A kívánság pedig, mihelyt megfogant, bűnt szül, a bűn pedig, ha elkövetik, halált okoz.” (Jak 1,12‒15)

A kísértések az érdemszerzés lehetőségét biztosítják a számunkra, és ezért örvendetesek. A kísértésben az esetleges elbukást sohasem Isten idézi elő, hanem a bűnös kívánságunk. Ezért buzdít bennünket Jakab apostol a bűnös kívánság és hajlam legyőzésére, és a hit tettekben való megvallására (Jak 2,14).

Hippói Szent Ágoston a bűnök kijavításáról és az erények erősítéséről

A görög és latin egyházatyák (Origenes, Szent Ciprián, Nisszai Szent Gergely, Szent Ágoston, Johannes Cassianus, Szent Maximosz stb.) sokféle magyarázat segítségével világítják meg számunkra az Úr imádságának hatodik kérését.

Hippói Szent Ágoston szerint Isten megengedi, hogy kísértések érjenek minket. Ezáltal megnyilvánulnak azok a víciumok és erények, amelyek még önmagunk előtt is rejtve vannak. Isten tehát megengedi, hogy a Sátán megkísértse az embert, mert ez a bűnök büntetésére és kijavítására, valamint az erények gyakorlására szolgál. A hatodik kérés valójában az erőn felüli megkísértésre vonatkozik, arra, hogy megkísértve ne bukjunk el. „Nem azért kell tehát imádkoznunk, hogy ne kísértessünk meg, hanem, hogy ne vitessünk kísértésbe. Akkor »vitetünk«, ha olyasmi történik, amit nem tudunk elviselni.

Aquinói Szent Tamás a hervadhatatlan koszorú szerzésére sarkall

Aquinói Szent Tamás így ír: Krisztus megtanít bennünket arra, hogy ne azt a kegyelmet kérjük az Atyától, hogy ne legyünk kitéve a kísértésnek, hanem azt, hogy ne vitessünk az olyan kísértésbe, amely a bűnbe visz.” Mert a kísértés legyőzésével hervadhatatlan koronát nyerünk.

„Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani!” (Mt 10,28) A kísértés imádság és kegyelem által próbatétel, ami a javunkra szolgálja, de ima és közbenjárás nélkül a kárhozatba visz minket. Szent Tamás azt is elmondja, hogy az embert a saját teste, az ördög és a világ viheti bűnbe.

A test és a testi vágy Krisztus nélkül ellenállhatatlan erővel sodorja az embert a rossz irányába (Róm 7,14‒25). Még a hívőt is, akinek a teste ugyan meghalt a bűnnek (Róm 8,10), a kívánságai azonban állandóan kísértik a bűnre (Róm 6,12; 13,14; Gal 5,16.24; 1Pt 2,11). A pogányok azzal bűnhődnek, hogy Isten kiszolgáltatja őket szenvedélyeiknek (Róm 1,24‒32).

A test a gyönyöröket keresi, és visszatart a jótól, elhanyagolja és akadályozza a lelket. „A romlandó test teher a léleknek.” (Bölcs 9,15) „Belső emberi voltom szerint gyönyörűségemet találom az Isten törvényében, de más törvényt látok tagjaimban, ez küzd értelmem törvénye ellen és a bűn törvényének foglyává tesz, amely tagjaimban van.” (Róm 7,22) Ám ez, vagyis a test kísértése, szerfölött erős, mivel ellenségünk, tudniillik a test össze van kötve velünk. Szent Tamás idézi Boethiust, aki azt mondja, hogy semmiféle veszedelem nem árt hatékonyabban, mint a házi ellenség. Ezért vele szemben ébernek kell lenni. „Ébren legyetek és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek.” (Mt 26,41) Ez az állandó veszélyeztetettség azt követeli tőlünk, keresztényektől, hogy szüntelenül kérjük Istent: „ne vígy minket kísértésbe” (Mt 6,13), ne engedje meg, hogy bűnt kövessünk el, hanem óvjon meg minket a bűntől, a rossztól.

Legerősebben az ördög kísért. „Mert nem a test és a vér ellen kell tusakodnunk, hanem a fejedelemségek és a hatalmasságok ellen, ennek a sötétségnek a világkormányzói ellen.” (Ef 6,12) Az ördög a kísértő maga: „Nem kísértett‒e meg talán titeket a kísértő?” (1Thessz 3,5) Az ördög mindig a gyenge pontjainkon támad, ha testiekben nem, akkor a lelki téren, mint a gőg vagy a harag. Nem véletlenül figyelmeztet a kísértésben elbukó, majd bűnbánó és megtérő Péter: „Ellenségtek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresvén, akit elnyeljen.” (1Pt 5,8)

Az ördög módszere, hogy a rosszat jónak tünteti fel. „Maga a sátán a világosság angyalainak tetteti magát.” (2Kor 11,14) Majd miután rábírta a lelket a bűnre, úgy megkötözi, hogy ne tudjon a bűnből felkelni. „Combjainak izmai egymáshoz fonódnak.” (Jób 40,12) Így tehát két dolgot művel az ördög: elámít és az elámítottat megkötözi a bűnben.

A világ kísértése kétféle lehet. Először a földi dolgok mértéktelen és rendezetlen kívánsága által. „Minden bajnak a gyökere a kapzsiság.” (1Tim 6,10) Másodszor az üldözők és a zsarnokok által történő megfélemlítéssel. „Mert mi sötétségtől vagyunk körülvéve.” (Jób 37,19) „Akik jámborul akarnak élni Krisztus Jézusban, mindnyájan üldözést fognak szenvedni.” (2Tim 3,12) Krisztus ezért nyugtat bennünket: „Ne féljetek azoktól, kik megölik a testet.” (Mt 10,28)

Tamás hangsúlyozza: Krisztus nem arra tanított, hogy azt kérjük, ne szenvedjünk kísértést, hanem hogy ne vitessünk kísértésbe. Ha ugyanis az ember legyőzi a kísértést, koronát érdemel. Ezért tanít annak a kérésére, hogy ne vitessünk a kísértésbe beleegyező módon. „Emberi kísértésnél egyéb ne érjen titeket.” (1Kor 10,13) Ugyanis a kísértés emberi, de a beleegyezés sátáni dolog. Az Úr imájában azt kérjük, hogy képesek legyünk elkerülni a bűnt, vagyis hogy ne kerüljünk olyan kísértésbe, amelybe beleegyezünk és bűnbe esünk.

A kísértésben való elbukás mindig az ember bűnének a következménye. A kísértésekkel szemben igazából csak a megátalkodott, istentelen ember védtelen. A bűneiben megállapodott embertől az Úr megvonja kegyelmét, amelynek következtében az ember bűnbe esik. Ezért énekeljük a zsoltárban: „Mikor erőm megfogyatkozik, ne hagyj el engem, Uram.” (Zsolt 70,9) A kísértésekkel szemben azonban a szeretet egyetlen szikrája is képessé tesz az ellenállásra: „Tengernyi víz sem tudja eloltani a szeretetet.” (Én 8,7)

A kísértésben való elbukás ellen véd az Evangélium világossága, az értelem fénye, mondja Tamás. Ide idézi Dávid beszélgetését Istennel: „Ragyogtasd fel szememet, hogy halálos álomba sohase merüljek, hogy sohase mondja ellenségem, legyőztem.” (Zsolt 12,4‒5). „Kioktatlak és megtanítlak.” (Zsolt 31,8) Ebben részesülünk az értelem ajándéka révén. És mivel nem egyezünk bele a kísértésbe, megőrizzük tisztán a szívünket, amiről Máté ezt mondja: „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meg fogják látni az Istent.” (Mt 5,8), s ugyanezt találjuk Pálnál (1Kor 13,12) és Jánosnál is (1Jn 3,2): „Látni fogjuk úgy, ahogy van”. A görög theorein, ‘látni’ ige valóságos találkozás által való megismerést jelent, mint közvetlen kapcsolatot. A hit csak „homályban és tükörben való látás” (1Kor 13,12) és rész szerint való megismerés. János evangéliuma is hasonlót tanít (Jn 1,18; 5,37; 6,46; 1Jn 4,22). A földön a legvilágosabb megismerést Jézus, a megtestesült Ige nyújtja. A Igazság megismerése által eljutunk az Isten színelátására (visio Dei).

Isten megengedő akarata

Isten megengedi az ember számára a próbatétel lehetőségét, hogy abban helyt álljon. Így engedte meg Isten a Paradicsomban ősszüleink megkísértését (1Móz 3‒4), Jób szenvedését és az Úr Jézus kísértéseit is.

Isten pozitív, aktív (szándéka szerinti) akarata, a mi üdvösségünkre irányul, megengedő akarata pedig az üdvösség szabad elnyerését teszi lehetővé. A Sátán megátalkodottan és kényszeresen az elkárhozásunkat akarja elérni, ezért kísért bennünket minduntalan a bűnre. Isten szeretetből a mi üdvösségünket akarja, de megengedi a kísértést, hogy azokat legyőzve méltónak bizonyuljunk az üdvösségre.

A kísértésben való helytállás, tanúsítja az erényt, különösen a hitet. A jellemző kifejezés erre a kipróbáltság: to dokimion (Jak 1,3; 1Pt 1,7) vagy a hé dokimé (Róm 5,4; 2Kor 2,9; 8,2). Aki helytállt a kísértésben, kiállta a próbát, az kipróbált, azaz dokimosz (1Kor 11,19; Jak 1,12 stb.)

Az ember erényét kétféleképpen tehető próbára: a bűntől való tartózkodásban és a jó megtételében. „Fordulj el a rossztól és tégy jót.” (Zsolt 33,15) Az ember erénye tehát mérlegre kerül egyszer aszerint, hogy tartózkodik-e a bűntől, másszor pedig aszerint, hogy helyesen cselekszik-e.

Akkor valódi az erény, amikor készségessé tesz a jóra. Isten pontosan tudja, hogy mi lakik az emberben (Jn 2,25), de nemcsak az egyén megacélozását akarja, hanem a próbatételek által a választottakat is segíti, hogy Isten akaratát megismerjék, és az erényekben kipróbált győztesben (Jel 2,7) példaképet kapjanak. Ezzel a szándékkal „kísértette meg” Isten Ábrahámot (1Móz 22) és Jóbot. De a mi Urunk és Mesterünk kísértését is azért engedte meg Isten, és az ördög kelepcéjének sötét mélységeit is azért tárta fel előttünk a kinyilatkoztatás, hogy Jézus fönséges győzelme az ember által fel nem fogható mélységű kísértésekben nagyszerűen kinyilvánuljon, példája a mi okulásunkra legyen, megszerzett érdeme bennünket erősítsen és elnyerje számunkra az üdvösséget.

Isten gyakran azért bocsát gyötrelmeket az igazakra, hogy miközben türelmesen elviselik, az erényben előrehaladjanak, életszentségben növekedjenek és sokak javára kitűnő erényességükkel az üdvösség szolgái legyenek. „Az Úr, a te Istened próbára fog tenni, hogy megtudja, csakugyan szeretitek őt vagy nem.” (5Móz 13,3) Ennek alapján értjük meg a próféta lelkesedését: „Jöjjetek, térjünk meg az Úrhoz, mert ő megsebez, de meg is gyógyít, megver, de be is kötöz bennünket.” (Hós 6,1)

Az Úr imádságát nem szabad megváltoztatni

  • A Miatyánk kanonizált görög szövege sugalmazott. A Szentírás a teljes és csorbítatlan hitletétemény része, amely nemcsak tartalmában, hanem a nyelvi megfogalmazásában is a Szentlélek irányítása alatt született meg. Az Egyház tanítása szerint a Szentírás minden könyvének tartalmát és előadási formáját is Isten akarata határozta meg. A Szentlélek úgy vezette az emberi szerzőt, hogy azt és csak azt írja meg, amit Isten akar (theopneusztosz, ispiratio). Isten szava tudatos, szabad emberi együttműködéssel lett megfogalmazva, ugyanakkor isteni tekintéllyel és tévedhetetlen bizonyossággal jellemezhető, mert abszolút hatékony isteni akarat áll mögötte. Ezért megköveteli az embertől az elfogadást és az engedelmességet. Az Egyház mindig is úgy tekintette a Szentírást, mint ami tévedhetetlen bizonyossággal közli Isten szavát. A tévedhetetlenség elsősorban az eredeti szövegre vonatkozik, amelyet a sugalmazott szerző írt, és amit az Egyház kanonizált, nem pedig az eltérő formákra vagy fordításokra.
  • A fordítások nem sugalmazottak. Kétségtelen, hogy vannak egyes népek, amelyek fordításaiban vegyesen fordulnak elő a „ne vígy minket a kísértésbe” és a „ne hagyd, hogy kísértésbe essünk” formulák. Ezen fordítások közül egyik‒másik középkori, sőt ókori eredetű. A példák közül nyelvészeti és történeti szempontból kiemelhető a szír változat. A fordítások azonban nem sugalmazottak, tehát a tévedéstől való mentesség csak annyiban vonatkozik rájuk, amennyiben megegyeznek a kanonizált eredetivel.
  • A Vulgata latin fordítása hiteles. A Vulgata jogilag teljes mértékben hiteles latin fordítása az Egyháznak, amely a Miatyánk hatodik könyörgésében szövegkritikailag is vitán felül álló módon, szóról szóra, pontosan közvetíti Isten szavát: „ne nos inducas in tentationem”.
  • A Szentírás számos támpontot ad a kísértés megértéséhez. Az ószövetségi példákból, a Krisztus Urunkat ért kísértések elbeszéléseiből, a Megváltó tanításából, valamint az apostoli és katolikus levelekből tisztán kirajzolódik az Úr imádságában levő hatodik kérés jelentése és értelme. Isten megengedi a kísértést, de a mi érdemszerzésünkre és dicsőségünkre akarja azt. Az evangéliumokban világosan halljuk, hogy Jézus Krisztust a Szentlélek vezette a pusztába, azért, hogy ott megkísértse az ördög. Ennek tudatában az egyetlen bölcs és helyes hozzáállás az, ha a legnagyobb alázattal és hódolattal leborulunk az Úr imádságában megismert misztériumok előtt.
  • A zsidó hagyomány nyelvezete is a kanonizált görög szöveggel rokon. A héber imádságok alapján sincsen semmi okunk kételkedni a tekintetben, hogy az evangéliumok itt is hitelesen és pontosan közlik Isten szavát.
  • A Szentírás szavain senki sem változtathat. A sugalmazottság egyenes következménye, hogy abból sem elvenni, sem hozzátenni nem szabad, minden ilyen kísérlet tilalmas cselekedet. Az Egyház a Szenthagyománnyal együtt a megőrzésre, kifejtésre és hirdetésre kapott felhatalmazást. Vonatkozik ez az Úr imádságának szavaira is, amelynek hűséges megőrzése, magyarázata és továbbadása az Egyház feladata. Semmiféle értetlenség, kétkedés vagy hitetlenség nem szolgálhat alapul ahhoz, hogy a Szentíráson bárki bármit megváltoztasson. Bizonytalanság esetén a Szenthagyomány és a Tanítóhivatal ad biztos eligazítást. Megérteni és megmagyarázni lehet a Szentírást, de átírni semmi esetre sem. A fordítások, amelyek mindig egyfajta értelmezés mentén születnek, hozzásegíthetnek a megértéshez, de Isten Igéjét, az Evangélium Igéit változtatni, és ezáltal meghamisítani nem szabad.
  • Bárminemű változtatás Isten Igéjében az ördögtől van és nem Istentől. Pál apostol világosan beszél: „ha akár mi, akár egy mennybéli angyal más evangéliumot hirdetne, mint amit mi hirdetünk: átkozott legyen!” (Gal 1,8) Minden változtatás vagy annak akár csak a látszata súlyosan sérti Istent, mert Isten akarata helyébe az emberi tetszést állítja. Botrányt okoz, zavart kelt, megtéveszt és hamis tanok melegágyává válik, relativizmushoz vezet, továbbá a tetszés szerinti változtatások végeláthatatlan igényét indítja el.

Az idő közel van

Az Úr imádságával kapcsolatos bizonytalanság elhintése és táplálása, a kanonizált normaszöveg használatától való tudatos eltérés a Novus Ordo egyes új hivatalos szövegeiben zavart idéz elő az Egyház hite és liturgiája egyik legérzékenyebb pontján. A beavatkozás hasonló ahhoz, ami korábban a szintén szentírási-liturgikus „értetek és sokakért” (pro vobis et pro multis) kifejezéssel történt. (Mint ismeretes, az új Novus Ordo népnyelvi kiadásokban a kilencvenes években széleskörűen elterjedt az eredeti szöveg átértelmezése és cseréje az „értetek és mindenkiért” formára. Az elfogadhatatlan módosítás mögött többek között dogmatikai tévedés húzódik meg. XVI. Benedek a javítást ugyan elrendelte, de ezt több részegyház a mai napig nem hajtotta végre. Lásd „Értetek és sokakért”, Tengernek Csillaga 2009. szept.‒okt.)

A Miatyánk szövegének a módosítási szándéka újabb bizonysága annak a széleskörű hitehagyásnak, amiről az utolsó idők jellegzetességeként hallunk: „Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják.” (2Tim 4,3‒4)

A kísértéssel kapcsolatos egyik legfontosabb intelem, hogy a Sátán kihasználja a hívők szorongatott helyzetét, hogy bűnbe vigye őket. Ha üldözés vagy szenvedés próbára teszi az Egyház tagjainak a hitét, megjelenik a kísértő, hogy rávegye őket az Istentől elpártolásra (1Thessz 3,5; 1Pt 5,8); ez különösen a végső időkre lesz érvényes (Jel 20,7).

Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! A lélek ugyan kész, de a test erőtlen.” (Mt 26,41; Mk 14,38) „Vigyázzatok tehát, legyetek éberek, mert nem tudjátok, mikor jön el az az idő!” (Mk 13,33) „Virrasszatok tehát, és minden időben imádkozzatok, hogy megmeneküljetek mindattól, ami be fog következni, és megállhassatok az Emberfia előtt.” (Lk 21,36)

Fülep Dániel
r.k. teológus

Megjelent a Tengernek Csillaga 2020. november-decemberi számában.

Létrehozva 2022. november 9.