Katolikus püspökök tiltakoznak, mert az új skót törvények értelmében Skóciában hamarosan át kellene írni a Bibliát és a keresztény kátékat, ha a hívők nem akarnak gyűlöletbeszéd miatt bíróság elé állni. A fenyegetés valós. A Biblia nem PC-konform könyv, tele van őszinte, nyers szavakkal, elborzasztó történetekkel, és bár az Isten emberszeretete, könyörülete és irgalmassága áll a középpontjában, a bűnt bűnként, a gonoszt gonoszként, a céltévesztést céltévesztésként kezeli, és ehhez nem a progresszív mércéket és ajánlásokat alkalmazza. A Biblia és a keresztény hitvallások makacsul ellenállnak a kötelező haladásnak, ezért az összeütközés régóta borítékolható. Ez a konfliktus viszont azért különösen nehéz, mert a posztkeresztény progresszió bibliai erényekkel hadakozik a Biblia ellen.

Eliade a modernitás kapcsán hangsúlyozza, hogy a vallás nélküli ember még mindig vallásosan viselkedik. „Saját világot akart, és ezért deszakralizálta azt a világot, amelyben elődei éltek; ámde ehhez elődei viselkedése ellen kellett fordulnia, s érzi, hogy ez a viselkedés, ilyen vagy olyan formában, léte alapján még mindig megnyilvánulhat.” (A szent és a profán, 194) Új világa szembenállásból jött létre, és ez a legmélyebb szinteken nyomot hagyott egész habitusán. Pontosan ezt látjuk Skóciában és más országokban, ahol a posztkeresztény progresszió hatalmat szerzett, hogy megvalósítsa a szabadságról szóló elképzeléseit. Eliade szerint a modern ember nem szabad addig, míg meg nem ölte az utolsó istent is. Ezt azonban – tehetjük hozzá – „keresztény” módon teszi, abban a rossz, inkvizítori, egyáltalán nem keresztény értelemben, hogy a keresztény erényeket – irgalmasság, befogadás, szeretet – használja a keresztények ellen, ahogy a spanyolcsizmát alkalmazták annak idején a szükséges bűnbánat és megtisztulás nevében azok, akik szintén keveset tudtak már az erények isteni (és bibliai) összhangjáról.

A posztkeresztény progresszió azért kemény ellenfél, mert saját erényeinket fordítja ellenünk, és amikor kifogásoljuk, hogy puskával lőnek ránk, ők mosolyogva a puskacsőből kikandikáló virágokra mutatnak, majd cigarettára gyújtva felemelik a táblájukat: „Make love, not war!” („Ne háborúzz, szeretkezz!”) Két dolog zajlik le ilyenkor a fejünkben a pillanat törtrésze alatt. Az egyik a felismerés, hogy kiütötték a kezünkből legfontosabb erényünket, a szeretetet, és nem értjük hogyan, de a háborúzók oldalára kerültünk. (Vajon hogy történhetett meg ez egy olyan mozgalommal, amely kezdettől a radikális szeretetre épült?) Összezavarodunk, és a bűntudat súlya alatt készakarva, két kézzel ásni kezdjük saját sírunkat. Miközben ásunk, átfut a fejünkön egy másik, homályos emlék is, hogy a „love” eredeti jelentése nem is a szeretkezés, de már erőtlenek vagyunk ahhoz, hogy ezt a sejtést kibontsuk, ezért ásunk tovább. Csak mikor megástuk a gödröt, akkor vesszük észre, hogy abban a puskacsőben bizony golyó is van, és jobb lett volna azt állva, mint görnyedve fogadni.

Chesterton beszélt arról, hogy a modernitásban nemcsak a bűnök szabadultak el, hanem az erények is. „A bűnök persze elszabadulnak, és pusztítva száguldják be a világot. Csakhogy elszabadulnak az erények is; és az erények még vadabbul száguldoznak, még szörnyűbb pusztítást végeznek. A modern világ tele van a régi jó keresztény erényekkel, melyek megháborodtak. Éspedig azért háborodtak meg, mert elszigetelték őket egymástól, és mindegyik a maga kósza útjára kelt. Ezért aztán vannak tudósok, akik az igazsággal törődnek, és igazságuk könyörtelen. Vannak emberbarátok, akiknek legfőbb gondja a könyörületesség; és könyörületességük (sajnálom, hogy ezt kell mondanom) gyakran igazságtalan.” (Igazságot!, 42) A haladás türelmetlensége azért olyan zavarba ejtő, mert keresztény erényekkel veszi körül magát. Még pontosabban: ő maga áll elszabadult, megháborodott keresztény erényekből.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. szeptember 3.