Liturgiának, a szó szabatos teológiai értelmében, az Egyház HIVATALOS istentiszteletét nevezzük. (A keleti szóhasználat még szorosabb, a gyakorlatban kizárólag az Eucharisztiát nevezik liturgiának. Én csak a latin rítusról szólok, mert a többihez nem sokat értek.)

Megjegyzem még, hogy a latin szövegek nem a HIVATALOS, hanem a NYILVÁNOS szót szokták használni: oratio publica. Szemben a magán-istentisztelettel (oratio privata). De a nyilvános itt hivatalosat jelent: ha egy pap egyedül misézik a börtönben, az nyilvános istentisztelet, ha ezrek ujjonganak egy karizmatikus imaösszejövetelen, az magán-istentisztelet. Ne engem szidjatok, ez a hivatalos terminológia. Tankönyvek és főképp hivatalos egyházi dokumentumok ezt használják.

Mármost: a liturgia hivatalossága azt jelenti, hogy mögötte valamiképpen a teljes Egyház áll, függetlenül a résztvevők létszámától. Az Egyház maga vállal érte felelősséget, nem csupán azok, akik végzik. Ezért az Egyház szabályozza is a liturgiát. Meg van határozva a szöveg, a cselekmény, a mozgás, az ének, meg az esetleges kötetlen megszólalások helye (celebráns, kommentátor). A szentmise szertartásain változtatni, azokhoz önkényesen hozzátenni vagy a kötelező részekből elhagyni nem szabad. Ennek teológiai alapja az, hogy minden szentmise mögött a TELJES Egyház hitélménye áll, nem vezethető le a helyi közösség élményéből. Ratzinger bíboros, akit azóta XVI. Benedeknek nevezünk, szépen írt erről.

Ha tehát egy szentmiséhez kulturális vagy társadalmi betéteket teszünk (szavalás, köszöntők), ezzel megszegjük az Egyház előírásait. Ugyanúgy nem szabad a gyógyító vagy szabadító imát a szentmisén belülre helyezni. (Ezekről kifejezett intézkedés van.) Ha komolyan vesszük az apostoloknak és kiemelten Péternek adott oldó és kötő hatalmat, ezeknek az előírásoknak engedelmeskednünk kell. Különösen, ha az Egyház legnagyobb kincséről, az Eucharisztiáról van szó. Maga az Eucharisztia, a húsvéti misztérium, a legnagyobb szabadító és gyógyító tette az Úrnak. Nem szabad eltolni a hangsúlyt. A húsvéti eseménybe kell szívvel-lélekkel belevetnünk magunkat.

A gyakorlatban ezeket az előírásokat nagyon sokszor megszegik. Már láttam pantomimet is a szentmisébe helyezve. Ilyen a nagycsütörtöki misébe helyezett pászka is. (Ami egyébként sajnálatos félreértés: éppen az Eucharisztia az Úr pászkája. Ahogy mondtam, a kereszténység a zsidóság beteljesedése, nem a zsidóság MELLÉ helyezett másik érték.) Tehát TILOS.

(Nem egészen értem azt se, hogyan egyeztették össze a szentségi böjttel. Áldozás UTÁN volt? Akkor először be kell fejezni a misét, és utána már nem tilos. Az örmény misék után is hagyomány, hogy kapunk egy falatot. Ám az oltárfosztás stb. hangulatához aligha illik már étkezés. Nem jó keverni a stílusokat!) Ha viszont hazamentek és otthon pászkát tartotok, ez nem ellenkezik a liturgikus előírásokkal. Csak nem értem, mire való. Az EUCHARISZTIA A PÁSZKA. Talán van értelme a zsidósággal való szolidaritás kifejezésére, de kizárólag megfelelő terminológiával és szemlélettel. Igazán nem akarok értetlen lenni, és a mi oratóriumunkban is ott áll középen az ikon előtt a zsidó menóra, de amikor zsolozsmázunk előtte, azt teljesen a liturgikus szabályok szerint tesszük. Ha viszont kifejlesztünk egy másfajta imát, ami talán jobban illik a menórához, az MAGÁNIMA lesz. Ezt szeretném még megvalósítani.

Valahányszor a liturgikus szabályok mellőzését tapasztalom, nem csinálok botrányt, alkalmazkodom, de arra a helyre nem megyek szívesen vissza. Más volna a helyzet, ha a lényeg sérülne, abban nem vennék részt.

Ami a táncot illeti, a Római Misekönyv nem engedélyezi, bár nem is tiltja. Mint BETOLDÁS nem alkalmazható, de azt gondolom, nincs akadálya, ha a felajánlási menetben vagy a záróáldás után történik. Afrikai püspöki karok kaphattak engedélyt a tánc beillesztésére máskor is. Az a tánc, amelyre kifejezett engedély van, joggal nevezhető liturgikus táncnak. De ha kifejezett engedély nincs rá, helyesebb a SZAKRÁLIS TÁNC kifejezés. A liturgikus tánc is szakrális, de nem minden szakrális tánc liturgikus.

Liturgián kívül, kötetlen ima során történt egy lelkigyakorlaton, hogy sikerült felszabadult ünneplésbe vezetni a közösséget, ennek során táncba is. Egyszercsak azonban, némelyek táncmozdulatai láttán, belémhasított a felismerés: ez itt PROFÁN tánc, nem kíséri szakrális élmény. Nem mindenkire vonatkozott ez, de nagyon kiábrándító volt. LEGYÜNK JÓZANOK! Ha már megigézett bennünket a szentséges Jelenlét, ezt kifejezhetjük egész testünkkel – de ha a tánc csak ugrabugrálás vagy mozgásművészet vagy kulturális elem, profanizáljuk vele a Szentet!

A mi kultúránkban problematikus a liturgián belüli szakrális tánc. Az átlag katolikus hívőnek nincs meg az ösztönzése arra, hogy az Istennel való találkozás örömét az előírt mozdulatokon (fölállás, leülés, térdelés, térdhajtás, meghajlás stb.) túlmenően is kifejezze testével. Táncunkban nem fog egyebet látni, mint a liturgia profanizálását. Éppen ezért én nem tudom ajánlani és helyeselni azt a törekvést, hogy – akár a felajánlási menetben is, ahol nem tűnik tilosnak – vezessük be a szakrális táncot a MAGYAR liturgiába.
Legföljebb speciális alkalmakkor. És akkor is – egyeztessünk a megyéspüspökkel. Ha nem engedélyezi, mondjunk le róla. Nem a tánc a mise lényege. Vessük bele magunkat a fehéren izzó lényegbe, ami mindig az ÁTVÁLTOZÁS!

ÉN NAGYON SZERETEM A SZAKRÁLIS TÁNCOT. Imaösszejöveteleken önkéntelenül mozog a derekam, a lábam. Ám a liturgia a teljes Egyház kincse, elemei nem vezethetők le egy speciális közösség hitélményéből, és ezért abban figyelnünk kell az előírásokra. A jelenlegi Szentatyától joggal várják, hogy lépéseket tesz a liturgia reszakralizácójának irányában. Úgy tudom, már bevezette a Szent Péter bazilikában a minden vasárnapi latin gregorián misét. Ez olyan liturgikus etalon, amit nem kötelező ugyan minden szentmisében utánozni, de nem is szabad elfelejteni. A tradicionalista mozgalmak, melyek nagy gondját képezik az Egyháznak, sokkal nehezebben találnának követőkre, ha szép, klasszikus liturgiát látnának a II. Vatikánum utáni Egyházban. Márpedig ahhoz nem illik a hevesebb testmozgás. Fölállás, leülés, térdelés, térdhajtás, meghajlások – ezek is táncelemek, csak annyira lassúak és ritkák, hogy nem nevezzük őket táncnak. Az európai kultúra ezt a liturgikus mozgáskultúrát fejlesztette ki.

A tényt figyelembe kell vennünk, az európai kultúrába nem erőszakolhatók bele az afrikai vagy afro-amerikai elemek! Ezeket se tagadjuk meg, de ne tagadjuk meg azt a kultúrát se, amit Szent Benedek neve fémjelez – s egyre inkább látom, hogy a Ratzinger-pápa nem véletlenül vette föl éppen Európa védőszentjének nevét. Az Egyház egyetemes, de van egy római magva, s Benedek, a római, most zászlót bont fölöttünk. Hiszek XVI. Benedek pápa prófétai küldetésében.

Talán nem kedves dolgokat írtam le, de úgy gondolom, ez az igazság. Gyakoroljuk a szakrális táncot a liturgián kívüli kötetlen “magán”-imaösszejöveteleken. A pászkát is. Ott a helyük.

(2005)

Létrehozva 2019. november 8.