Janka (Orosháza)

Egy baráti beszélgetés során hangzott el a következő kijelentés, ami mindannyiunkban rengeteg kérdést hagyott maga után: “Nem tudom mit tegyek. Amikor felerősödik bennem a szexuális vágy, akkor nem vágyok annyira szerzetességre, mint máskor, inkább a házasság, a családalapítás mellett döntenék. De amikor ez a nemi vágy alábbhagy, szinte csak a szerzetességre tudok gondolni.

A házasság és családalapítás gondolata is ott van, vágyok rá, de valamiért mégsem tudnék lemondani emiatt a szerzetesi életformáról. Normális ez?” Ebből kifolyólag rengeteget foglalkoztat az a kérdés, hogy a szexuális vágyaink és azok intenzitása mennyire lehetnek mérvadóak a hivatáskeresésben? Azaz, ha valakinek nagyon intenzívek a nemi vágyai, de nőként a szerzetességre, vagy férfiként a papságra érez hivatást, akkor ez mennyiben lehet meghatározó a döntésben? Vagy egyáltalán lehet-e ez egy befolyásoló tényező, amire oda kell figyelni?

Átfogalmazom a kérdést: szerinted a biológiához kell igazítani az életpályát, vagy életpályába integrálni a biológiát? Melyik a holisztikus, az átfogó, a nagyobb keret? Volt egy világfelforgató filozófus, Karl Marx, aki ennyit mondana neked: „A lét határozza meg a tudatot.” Filozófiája tulajdonképpen az ember megalázása (azért járt a nyomában annyi embertelenség), mert szerinte az ember gondolkodását alapvetően a materiális gazdasági léte, szociális helyzete határozza meg. Ennek nyomában jár a sokat cáfolt Maslow-piramis, mely szerint az embernél a legfontosabbak a testi szükségletek (a vers, a vallás szinte csak úri huncutság). Krisztus messiási életpályáját is éppen azzal kísérti a gonosz, hogy a test legyen a fontosabb a küldetésénél.

Mi, keresztények, éppen fordítva gondolkodunk. Nem a lét, a pénz, a vágy, a szexualitás, a hatalom határozza meg az életvezetésünket, hanem fordítva: előbb egy személyes életpálya, s ebbe integrálunk minden mást. Sok fiatalnak éppen ezt nem mondja senki: vizionálj egy életpályát, imádkozd ki a te legsajátabb utadat, s aztán ehhez igazíts mindent: időt, szexualitást, pénzt, intelligenciát… A test egy „nyers skicc”, sok mindent kezdhetünk vele. A személyes életdöntéseink „vetik be” a testet és kulturálják azon a pályán, amit olyan értékesnek tartunk, hogy az egész életünket rátesszük. A Teremtőtől a testet szeretetre kaptuk, s nekünk kell eldöntenünk-kiimádkoznunk, hogy a szeretetre hogyan vetjük be (mindent tehát mégsem tehetünk a testtel!). Azt is meg kell említeni, hogy az életpályán a házastárs valódi „társ”, nem egy „szexuális vágyat kielégítő cseléd”, a házastársnak és a házasság szentségének is a megalázása lenne, ha csak azért házasodna valaki, mert nem bír a szexuális vágyával… Az ilyen szintű hozzáállás sem a házasságra, sem a szerzetességre nem alkalmas, hiszen a saját biológiája uralkodna rajta, és ehhez tárgyként kezelne másokat.

A nagy döntéshez tehát azt mondám: fordítva van, előbb engedd, hogy elbűvöljön egy személy (vagy egy nő a házasságra, vagy Krisztus a szerzetességre), s ez az elbűvölt személyesség tesz alkalmassá a szexualitás integrálására. Szeretném jelezni: egyik pályán sem magunkban bízunk. A szerzetes sem úgy tesz örökfogadalmat, és a házas ember sem úgy lép házasságra, hogy a szexualitás (és minden más testi kísértés, gyöngeség) olykor bomlasztó erején önerőből tudna úrrá lenni. Talán egy szerzetesjelöltnek is elképzelhetetlen, hogyan tud majd egész életében cölibátusban élni, s talán egy házasnak is, hogy tud majd élethossziglan hűséges maradni. A házas és a szerzetes is elbűvölt egy személyes szeretettől, s a Lélekben bízva mer a szeretet nehéz útjára lépni. Azért senki ne házasodjon, mert az „könnyű”, de ugyanezért szerzetes se legyen senki.

Nem könnyű utat keresünk, hanem igaz utat.

Én a szerzetesi hivatás eldöntéséhez nem azt tartom a legfontosabb szempontnak, hogy valakinek milyen forró vagy langyos a vére. A szerzetesi hivatás jelének én azt látom, ha valaki szeret egyedül lenni Istennel, nem terhes neki a csönd, a magány, szívesen van Krisztus barátságának légkörében, ÉS ha szívesen szolgálná az embereket, nem csak egy kis családnak tudná átadni a szívét, hanem egy szélesebb közösségnek (betegek, diákok, családok, gyónók). Az úgy egészséges, hogy most fiatalon megérintsen az erósz berobbanó csodája, de hidd el, ne ez vezessen az életpálya eldöntésénél, hanem a személyes szempontok.

Géza (Budapest)

Sokszor van szó itt a 777-en is az abortuszról, amely keresztény szemmel egy nem elfogadható dolog. Viszont kevés szó esik arról, hogy sok magzat úgy hal meg, hogy a szüleik nagyon is várják, vágynak rá, és szerető közeg fogadná. Sajnos számos fájdalmas példát tudnék erre a közvetlen környezetemből is. Szeretném tudni, hogy mi az Úr szándéka azzal, hogy a megfogant kis életeket egyből el is veszi? Illetve hol jelenik meg ebben az Úr mindenható jósága és szeretete?

Nagyon érzékeny témát érintesz, s tisztelem, hogy férfiként van rá figyelmed. A vetélés drámája egyáltalán nem csak a „nő dolga”, hanem az egész családé: a férj, a testvérek, a nagyszülők is várják az újszülöttet. A vetélés drámájának feldolgozása egy valódi gyászmunka: elkezdtük megszeretni, vártunk rá, megvettük a babakocsit, van fényképünk róla, s ha megszakad az élet, sok minden sebet kap.

Sebet kap az önbizalmunk, a házasságunk, a közösségi életünk, még a hitünk is.

Mégis, sebzetten is, el akarjuk gyászolni a megszakadt életet, mert valóban úgy gondoljuk, hogy minden személy Isten ikonja, képmása. A kórházakban kikérhető és tisztességgel eltemethető a kis testi maradvány, s kis sírkövén már lesz név, a családnak lesz egy égi közbenjárója. A legrosszabb, ha ebben a drámában magára hagyják az anyát, ha családtagok nem beszélhetnek róla, ha egymást hibáztatják, ha haragszanak Istenre, vagy fogyasztói mentalitásba menekülve mondják „majd lesz másik”. Ha a vetélés olyan korán történik, hogy „nincs mit eltemetni”, akkor is jó dolog egy temetői keresztnél gyertyát gyújtani, s megengedni a léleknek a gyászmunkát.

Mit tud a teológia ehhez a nagyon nehéz folyamathoz mondani? Hisszük, hogy új emberről beszélhetünk a zigóta állapottól, az nem egy „biológiai massza”, ami majd valamikor emberré fejlődik, hanem „emberként” fejlődik – ahogy II. János Pál pápa szerette mondani. Az új ember már akkor is a családhoz tartozik, ha csak kicsi ideig is volt velük. Hisszük, hogy a jó Isten keresztelés nélkül is maga mellé veszi az ilyen életeket. A teológiai fantáziálásnak azonban itt megálljt kell parancsolnunk: a mai filozófiai-teológiai eszközkészletünkkel még nem tudunk arról beszélni, nekik hogyan lesz feltámadott testük, hogyan teljesedik ki a személyük – nem akarunk belecsúszni evilági belevetítésekbe. A mi dolgunk védeni a már megfogant életet, menteni a menthetőt, s elgyászolni a menthetetlent – a többit a nagy Istennek engedjük át.

Arra nagyon nehéz válaszolni, hogy Isten miért engedi meg. Ez is a szenvedés sötét misztériumához tartozik, amire nem szóban válaszolt valami okosat Krisztus, hanem felszállt a keresztre, s velünk létével, keresztútjával és feltámadásával válaszolt. Én kicsit úgy közelítem meg ezt a drámát, hogy Isten nem tart pórázon minden molekulát, van valamilyen „szabadsága” az anyagi világnak – így valóban fejlődhet az életképtelenség irányába is az a magzat. Azt is gondolom, hogy a természetbe is teremtett Isten valamiféle „bölcsességet”, van, aki annyira életképtelen, hogy jobb neki, ha nem szenved – de ezt csak „az élet és a halál Ura” döntheti el, nem mi. Schockenhoff, német morálteológus felhívja a figyelmet: az „élet és halál ura” kifejezés nem azt jelenti, hogy Isten zsarnok, aki önkényesen osztja az életet és halált, hanem inkább Pásztor, aki név szerint ismer és terelgeti sorsunkat. Mindig nem értjük, de megvigasztaltan bízunk benne: tudja, kinek, mikor jobb, ha megszületik, s kinek mikor kell mennie. Ez a hit egyben a kismamák tehermentesítése is: nagyon sokan vádolják önmarcangolóan magukat, „biztos rosszat ettem, megemeltem magam, megfáztam…” Vetéléskor a legeslegtöbbször az élettel összeegyeztethetetlen a fejlődés, nem kell, hogy a kismama hibáztassa magát (vagy a környezet őt), a legeslegtöbbször nem hibás senki!

Persze minden emberi magyarázatot, az észszerűséget lázasan (és olykor haragosan, szomorúan) kutató elmét, orvosi-filozófiai elméletet a teológia alázatra int: Isten útjai az emberi ész számára nem mindig érthetők, nem szabad a vetélést sem „túlmagyarázni”, úgy őszinte, ha bevalljuk nemértésünket. Mi a nemértés idején is bízunk a Pásztorban, ha kifejezetten fájdalmas a keresztje vagy a hallgatása.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. február 12.