Fogadja el az Úr az áldozatot

„Imádkozzatok, testvérek, hogy az én áldozatom és a tiétek elfogadható legyen a mindenható Atyaisten előtt.”

Fogadja el az Úr kezedből az áldozatot nevének dicséretére és dicsőségére, úgy a mi javunkra, mint az egész Szent Egyházának javára.

Ez a két összetett mondat nagyszerűen összefoglalja a szentmiseáldozat lényegét. A felajánlás ugyanis elővételezi az eucharisztikus imádság, a misekánon legfontosabb gondolatait és egyesíti a hívek áldozatát Krisztus áldozatával, amely a kánon alatt megy végbe.

 

A felajánlás cselekménysorozata eredetileg csendben zajlott, csak a felajánlási könyörgés (Secreta vagy Oratio super oblata) fejezte ki szavakban a néma mozdulatok mondanivalóját. Csak a középkor folyamán kezdték külön imákkal kísérni a kenyér felajánlását, a bor és a víz összevegyítését, a bor, majd önmagunk felajánlását, végül a tömjénezést és a mindent lezáró Orate fratres-t. Az anyagi adományok előkészítése, a profán világtól való elkülönítése és oltárra helyezése, vagyis Istennek történő felajánlása előkészíti azok átlényegülését a konszekráció szavainak elmondásával, amely pillanatban végbemegy Krisztus keresztáldozatának megjelenítése és az Atyának való bemutatása.

A szentmiseáldozat bemutatása tehát három fázisban megy végbe: felajánlás (oblatio), átváltoztatás (consecratio) és áldozás (communio). Ennek az áldozatbemutatásnak célja Isten megdicsőítése („nevének dicsérete és dicsősége”) és az emberek megszentelése („a mi javunkra és az egész Szent Egyház javára”). Krisztus halála előtti főpapi imájából nyilvánvaló szenvedésének ez a kettős célja: „Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged” (Jn 17, 1) és „Szenteld meg őket az igazságban” (Jn 17, 17), mely egyben az Egyház liturgiájának és egész életének végső célja. A II. vatikáni zsinat ezt így fejezi ki: „Az emberek megváltásának és Isten tökéletes dicsőítésének e művét – melynek az isteni csodajelek az Ószövetség népében előképei –, az Úr Krisztus teljesítette be főként áldott szenvedésének, a halálból való föltámadásának és dicsőséges mennybemenetelének húsvéti misztériumával, mellyel »halálunkat halálával megtörte és az életet föltámadásával újjászerzette«” (SC11)

Ugyanakkor a felajánlási imákból nyilvánvalóvá válik az is, hogy a szentmisében a hívek önfeláldozása egyesül Krisztus önfeláldozásával. A Katolikus Egyház Katekizmusa ezt írja 1368. pontjában: „Az Eucharisztia az Egyház áldozata is. Az Egyház, mely Krisztus teste, részt vesz Fejének áldozatában. Ővele teljes egészében áldozat lesz. Kapcsolódik az Ő minden emberért történő közbenjárásához az Atyánál. Az Eucharisztiában Krisztus áldozata az Ő teste tagjainak áldozata is lesz. A hívők élete, dicsérete, fájdalma, imádsága és munkája egyesül Krisztus életével, dicséretével, fájdalmával, imádságával és munkájával és az Ő teljes odaadásával; és ezáltal új értéket nyer. Krisztus oltáron jelenlévő áldozata minden keresztény nemzedéknek megadja a lehetőséget, hogy egyesüljön az Ő áldozatával.”

Ez tehát a hívők feladata. Ebben áll valójában a tevőleges részvétel, mely sokkal mélyebb minden külső aktivitásnál. Most értjük azt is, miért különbözteti meg a pap a saját áldozatát a hívek áldozatától („az én áldozatom és a tiétek”), miért nem lehet összemosni a kettőt („áldozatunk”). A pap a szentelésben kapott lelki hatalmával élve Krisztus személyében cselekedve (in persona Christi) magát Krisztus Testét és Vérét áldozza fel az Atyának élőkért és holtakért, az egész világ bűneinek engesztelésére.

A hívek viszont a keresztségben kapott általános papság erejében maguk is felajánlják Krisztust az Atyának a pap keze által, de hozzáteszik ehhez saját lelki áldozataikat, végső soron önmagukat. Már az ószövetségi áldozatok is azért voltak elfogadhatóak Istennek, mert kifejezték az áldozatot bemutató ember belső önátadását, nem azért mert Isten rászorult volna azokra a természeti javakra, melyeket ő teremtett és így eleve ő birtokol. Krisztus áldozatában is Fiának végsőkig menő szeretete, engedelmessége és önfeláldozása volt kedves az Atyának. A mi szentmise-áldozatunknak is az a célja, hogy saját magunk válunk Istennek tetsző lelki áldozattá, de ez az áldozat is csak akkor elfogadható és kedves az Atyának, ha az ő egyetlen Fiának áldozatához csatoljuk, mely egyedül méltó Istenhez. Ezért imádkozik a pap felajánláskor az áldozati adományok felé hajolva: „Alázatos lélekkel és töredelmes szívvel fogadj el minket, Urunk, és add, hogy úgy szálljon ma eléd áldozatunk, hogy tessék neked Úristen (v.ö. Dán 3, 39 és Zsolt 51,19).

Ezt az egyesülést Krisztussal és áldozatával fejezi ki az a gesztus is, amikor a pap a Krisztust jelképező borba beönti a minket jelképező néhány csepp vizet, azt kérve, hogy „a bor és víz titka által részesüljünk annak istenségében, aki emberségünknek részesévé lenni méltóztatott”.

Egyértelmű tehát, hogy a szentmisében valóságos áldozatot mutatunk be az Atyának, hogy ennek az áldozatnak engesztelő jellege van (a dicsőítő, há-aadó és kérő jelleg mellett), és hogy ennek az áldozatnak mi is részesei lehetünk Krisztus által, hozzá csatlakozva. Az áldozat gyümölcse pedig a teljes Szentháromság tökéletes megdicsőítése és az emberek megszentelődése, mégpedig nemcsak a konkrét szentmisén jelenlévő embereké („a mi javunkra”), hanem a távollévőké is, élőké és holtaké („az egész Szent Egyház javára”). A szentmise felajánlási része (offertorium) így megvilágítja a szentmise igazi értelmét és célját, sőt arra is rámutat, hogyan tudunk mindnyájan egyesülni Krisztus keresztáldozatával, egész megváltó művével és hogyan tudunk belőle erőt, kegyelmet és isteni életet meríteni.

Az Egyház az eucharisztiából él.

Forrás: Tengernek Csillaga, 2012/4. szám

Létrehozva 2023. június 22.