Jézus tanúja vagy mindig és mindenütt (2011)

Egy középkori holland városkában titokzatos gyilkosságok történtek. A városi tanács elhatározta, hogy megelőzi őket. Ezért elrendelte: „Ezen túl este 8 órától mindenki lámpással járjon az utcán.” A gyilkosságok azonban tovább folytatódtak. Kiderült ugyanis, hogy az emberek lámpással jártak, de nem tettek bele gyertyát. Erre a városi tanács így rendelkezett: „Ezen túl este 8 órától mindenki köteles lámpással járni és a lámpákba köteles gyertyát tenni.”

A gyilkosságok azonban tovább folytatódtak. A lakosok ugyanis lámpával jártak, lámpájukba gyertyát is tettek, de nem gyújtották meg. Erre a városi tanács így rendelkezett: „Ezen túl este 8 órától mindenki lámpással köteles járni, a lámpájába köteles gyertyát tenni, és azt köteles meggyújtani…” Erre a gyilkosságok megszűntek…

Ez a történet jutott eszembe, amikor a hit és az élet összefüggéseiről gondolkodtam. Milyen érdekes, töprengtem, hogy noha mindannyian megkapjuk a hitet, de nem mindegyikünk él ezzel az isteni ajándékkal… Milyen furcsa, szőttem tovább gondolataimat, hogy mi, hívők is, mennyit panaszkodunk, jóllehet csak az kellene, hogy lámpásunkban a hit fényét meggyújtsuk… Nekem is könnyebb lenne, másnak is hasznosabb…

1. Amikor Jézust hallgatom („Ti vagytok a föld sója!” „Ti vagytok a világ világossága” – Vö. Mt 5,13-14… „…tanúim lesztek Jeruzsálemben, s egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig.” Vö. ApCsel 1,8), az első gondolatom az: Szüksége van ránk. Jézus számára nagyon fontosak vagyunk.

Néha arra gondolunk, hogy Nagypénteken és Húsvétkor 2000 évvel ezelőtt Jézus befejezte megváltói művét ezen a világon.  Jézusnak azonban soha nincs szabad szombatja vagy szabad hétvégéje. Megváltói műve tovább megy. Jézus azt szeretné, hogy minden ember megismerje az Igazságot, és Neki adja az életét. Azért is van szüksége munkatársakra. És ezek a munkatársak itt, Stuttgart környékén, Baden-Württembergben, Kaplonyban, vagy ahol éltek és alkottok, mi vagyunk, Ti vagytok!

Sokszor azon kapom magam, hogy gondolatban Isten Országát egy szupermarkethez, egy ABC-áruházhoz hasonlítom. Jézus a tulajdonos. És mi jövünk hozzá vásárolni: a bűnből megváltást, a szomorúság ellen vigasztalást, a kételyek ellen bizonyosságot, a halál ellen bátor hitet, a kísértések ellen támaszt, stb. Jézus nagyon örvend ennek a bevásárlásnak. Majd hirtelen azt mondja nekünk: „Légy te is a munkatársam. Légy az én reklámemberem! Vidd hírül  Országom jó hírét!”

Egy autószerelő műhelyben olvastam a falon egy mondást: „Ha elégedetlen a szolgálattal, mondja meg nekem. Ha viszont elégedett, akkor mondja meg másoknak!” Jézus is ezt mondja: „Mindent megkaphatsz tőlem, amire boldogságodhoz szükséged van. Mindössze arra kérlek, hogy ha elégedett vagy a szolgálatommal, akkor mondd el ezt másoknak is!”

Stuttgart egyik külvárosában, ahol lakom, a péntek délutáni piacokon van egy sajtárus. Már ismerjük egymást. Valahányszor átnyújtja a pulton a reklámszatyorba csomagolt sajtokat, azt mondja nekem huncutul kacsintva: „Tisztelendő Úr! Fordítsa mindig kifelé a reklámtáskát, hogy az emberek lássák, kitől van!”

Jézus is ugyanezt akarja: „Tanúim vagytok!” Hordjátok kívül, jól láthatóan a reklámomat, hogy az emberek messziről láthassák…

2. Második gondolatom az volt: Tanúságtevésünk egész életünkkel történik. Nem csak szavakkal. Jézus mellett egész életstílusunkkal teszünk tanúságot. Azzal, amit teszünk, vagy nem teszünk, és ahogyan tesszük, mutatja, hogy hiszünk-e Benne. Nyilvánvaló, hogy szavainknál sokkal értékesebbek a tetteink.

Ezt egyébként a gyermeknevelésnél is jól lehet látni. Gyermekeink ugyanis nem azt teszik, amit mondunk nekik, hanem amit életpéldánkon látnak. Százszor is mondhatjuk nekik: Jézus számomra a legfontosabb! Ha viszont azt látják, hogy Jézusra nem szánunk időt vagy elég időt, akkor nem hisznek szavainknak. Mondhatjuk nekik lelkendezve, hogy milyen jó dolog imádkozni. Ha nem látják rajtunk az ima örömét, későbben, ha kikerülnek a szülői házból, nem fognak imádkozni! Hiába ösztönözzük őket, szavakkal, az egyházközségben való tevékenységre, ha nem látják példánkon, sose fognak aktívan részt venni benne. Ajánlhatjuk nekik akárhányszor, hogy adakozzanak az Egyház céljaira, ha mi nem szívesen tesszük, ők sem fogják tenni. Árgus szemmel figyelik, hogy követjük-e életünkben Jézus rendelkezéseit. Szavainkat minduntalan tetteinkkel hasonlítják össze. És majd csak akkor fogadják el Jézusról tett tanúbizonyságunkat, ha a szavak megegyeznek a tetteinkkel.

3. A harmadik gondolatom az volt, hogy környezetünkben sok embernek csak egy lehetősége van Jézusról hallani: a mi tanúságtevő életünk által.

Szentírása nagyon sok embernek van. Csak épp a legfelső polcon, illetve a szekrényben tartja. Szentmisére nem jönnek el, Jézusról szóló könyveket nem vásárolnak (miért is tennék?), az asztalnál vagy baráti körben Róla nem beszélnek. Hogyan hallhatnának tehát az evangéliumokról? Hogyan juthatnának a hit ajándékához? Egyetlen esélyük van: a mi tanúságtevő szavaink és tetteink!

Breisachban, a Rajna mentén, van a székesegyház kriptájában egy feszület. A rajta levő Krisztusnak se feje, se keze, se lába. A II. világháború alatt egy gránát mindhármat levitte. Van alatta egy írás, amely így szól: „Jézusnak nincs lába, csak a mienk. Jézusnak nincs karja, csak a mienk. Jézusnak nincs keze, csak a mienk. Jézusnak nincs szája, csak a mienk.”

Mennyi igazság rejlik benne! Ha ma Jézus az emberekhez akar menni, a mi lábunkra van szüksége. Ha ma az embereknek segítség kell, Jézusnak szüksége van a mi karjainkra és kezünkre. Ha az emberek ma jó hírt, örömhírt akarnak hallani, Jézusnak szüksége van a mi szánkra.

A teljes cikk elolvasható fr. Szilveszter blogján itt.

Létrehozva 2020. február 12.