A Papp válaszol - A hit kegyelme, ezoterika, "balek kereszténység"

 

alt

Ádám (Budapest)

Régóta foglalkoztat az a kérdés, hogy ha a hit kegyelemből származik, akkor Isten mi alapján adja meg valakinek azt a kegyelmet, hogy mondjuk olyan közegbe születhet, ahol könnyen megismeri Őt, vagy Isten mutat neki valami csodát, ami által megismerheti. Mi van azokkal akik nem kapják meg a hit kegyelmét, és miért pont ők nem kapják meg?

Mindig merészség azt kémlelni, vajon hogyan „gondolkodik” Isten, hogyan „keveri az üdvtörténet kártyáit”, mert nyilván túl sok emberit vetítünk bele. Mégis, ha már kaptunk értelmet, nem dobhatjuk sutba, alázatosan tapogatóznunk kell Isten „gondolkodásmódja” felé.

Könnyű kizárni a két végletet, s sokkal nehezebb az igaz utat megtalálni. Az egyik véglet szerint Isten csak egyeseknek adja meg a hitet. Sok nehézség van ebben a felfogásban: Isten előre eldönti, hogy csak egyeseknek adja meg? Az ember csak bábu lenne Isten előre lejátszott színjátékában? Aki megkapja a hitet, az csak kapja, semmit nem kell tennie? Az ilyen istenkép fatalista, nem veszi komolyan az ember szabad döntéseit, semmibe veszi az egyéni fejlődést, színjáték a történelem, ráadásul egyesekre rátelepedik előre eldöntött akaratával. Ezen végletben a hit csak Istenen múlik. Nem ilyennek ismertük meg Krisztusban Istent. A másik véglet is tarthatatlan: eszerint a hit csak az emberen múlik. Ezen végletben Isten passzív, nem tesz semmit, az emberi aktivitás pedig túl van értékelve, mintha önerőből el tudna jutni a transzcendensig, mintha a szabadsága semleges lenne, nem meghívott. Csak okosnak kellene lennie, vagy ezoterikus praktikákkal mechanikusan elérné Istent. Nem ilyennek ismertük Istent Krisztusban.

A végletek jól látható kontúrjai könnyen felismerhetők és elvethetők. Ami viszont középen marad, az homályos. Nagy misztérium, hogy jut el egy ember a hitre, és mások miért nem. Nagy misztérium az Isten és az ember együttműködése. Fontos itt, hogy ne a saját képzelgéseinkre hagyatkozzunk, ne akarjunk modellt vetíteni Istenbe, mintha fel tudnánk térképezni (vagy előírni!) Isten hogyan viselkedhet.

A legbiztosabb támaszunk Isten csúcskinyilatkoztatása: Krisztus.

Krisztus Atyja mindenkit meghív az atyai házba, a hitet mindenkinek felajánlja, hitre képesnek teremtett meg mindenkit (nem csak egyeseket). S még ha bűnbe is esett ez a hitre teremtett ember, Krisztus Atyja akkor sem passzívan (vagy haragosan) várja, hanem elébe siet: az egész Krisztus-esemény Isten „elénk sietése”. Krisztus az Atyát olyannak mutatja be, aki mindenkinek felajánlja a hit kegyelmét, mindenkit hív és fárad is mindenkiért. Ugyanakkor azt is látjuk, Krisztus nem erőlteti a hitet az őt vádlókra, az őt elzavaró gerázaiakra. Azt is látjuk, hogy megdicséri bizonyos emberek hitét (százados, betegek). Miért dicsérne valamit, ha az semennyire sem múlna az emberen?

Krisztus kinyilatkoztatása alapján tehát a hitet egy szeretetteljes együttműködés drámájának látjuk: Isten nagyvonalúan felkínálja mindenkinek, aktívan közeledik mindenkihez (még ha nem is hívő családban nőtt fel), felhasználja a történelem eseményeit (a találkozások, tudományok, szépség, véletlenek kegyelmi eseményeit), s főleg az Egyház Lélek ihlette misszióját. Az embert pedig olyannak látjuk, aki szabadon rátalálhat a hitre, de szabadon el is utasíthatja (még ha hívő családban is nőtt fel). Az embernek van lehetősége a hitre, annak befogadására és aztán igényes fejlesztésére. Ahol van lehetősége, ott lehet erkölcsi érdeme és bűne is.  

Néha megrendülök, Isten mennyire megalázkodik ebben a drámában, csak hogy elérje az ember szívét, s megrendítő tud lenni, amikor valaki hitével hegyeket mozgat, de az is, amikor minden isteni gesztust makacsul visszaüt.


Alexa (Szeged)

Szeretném, ha Miklós atya beszélne az Egyház tanításáról átok, rontás és ilyen ezoterikus izék témájában, mert hihetetlen, hogy milyen elképzelései vannak egyetemista csoporttársaimnak. 

Jung azt mondja: ahol Istent eltemetik, ott előbb utóbb újra feltámad. A kommunista rendszerben és a liberális ideológiákban is temetik az Istent, de valahogy mégis előkerül a transzcendens utáni vágy. Az ember alapszerkezete mégiscsak jó, vallunk egy teremtésteológiai optimizmust. Tertullianusz (II. sz) vallja: „anima naturaliter christiana” – azaz az emberi lélek természeténél fogva vágyik Krisztusra. Az Egyháznak így mindenki az „ügyfele”, mindenki felé van hivatásunk.

Ám észre kell venni egy fontos változást. A modern ateizmus harcos ateizmus volt: az ész érveivel támadta a hitet, pribékjeivel pedig fizikailag bántotta a papokat, a hívőket. Az Egyház is felvette a kesztyűt, igyekezett a támadásokat kivédeni, érvelt és szervezkedett. Ám a mai, posztmodern ateisták, keresők, agnosztikusok nem annyira harcosok. Velük másként kell beszélni: meghívóan. Csábítani kell a hitre: “ott olyan szép igazságok, olyan jó élmények, olyan összetartó közösség, olyan jó férj-feleségjelöltek, olyan felemelő szertartások, olyan lelki egyensúly van”.

Nem a kötelezőséget kellene sulykolni rettentő prófétai hangnemben, hanem melléjük állni, és csábítani a hitre.

Egy intelligens fiatalban próbálnám dicsérni, milyen jó, hogy megérezte a transzcendencia hívását, hogy nem ennyi a világ, nem akar materialista lenni. Jó dolog, ha érzi a többet, ha sejti az istenit. Tehát először is biztatni kell, szomjas keresését megdicsérni. Aztán buzdítani, hogy lépjen túl az ezotéria, a babona minden szintjén. Ezek csak pótlékok, melyek iszapba ragasztanak a transzcendens úton. Az Egyház hivatalosan bűnnek tart minden ezotériát, babonát, mágiát, horoszkópot (Katekizmus 2110-2117). Azért bűn, mert sok ártalmas hatása van. Először is Istennek nem adja meg azt a tiszteletet, ami Istennek jár, a hitét másra irányítja. Aztán dologivá akarja tenni a boldogságot, a szerencsét, mintha azért nem rendes úton kellene megküzdeni, hanem ezoterikus praktikával. Bűn, mert kiadja a kezéből a szabadságát: nem ő vezeti szabad belátása alapján az életét, hanem valami idióta ezoterikus dolognak engedi azt át. Bűn, mert aki terjeszti, a másikat erre csábítja az bűnrészesként árt másoknak. S végül bűn, mert az emberi kapcsolataira is ez árnyékot vet: talán egy intelligens házastársjelölt lepattan róla, ha ilyen ezotériába gabalyodva látja. Talán ahogy az isteni erőkön uralkodni akar, nem tudja szabadon szeretni, átadni magát, úgy az emberi kapcsolataiban is így viselkedik: nem tud bizalommal szeretni, uralkodni akar a másikon. Amikor a bűnt bűnnek nevezzük, valahogy visszadobjuk a labdát: te veszítesz, ha ezt műveled.

Persze nem elég a bűnt bűnnek nevezni, rögtön hozzá kell tenni: képes vagy te magasabb szintű viszonyulásra a transzcendens felé. Az önbecsülést szítanám fel: egy jó fiatal igyekszik igényes lenni a külső megjelenésében, sokat tanul az intelligens belső világáért, megválogatja a barátait – pont a spirituális területen akar babonás, gyerekes lenni? A bennünk lévő spiritualitás felé méltatlan azt olcsó szinten megélni, flörtölni a világvallásokkal, kacérkodni a babonákkal.

A végtelen Isten, az abszolút Intelligencia, a pazar Szépség, a túlcsorduló Jóság többre hív. Néha azt érezzük, hogy kereszténynek lenni nem „trendi, intelligens” beállítódás, bezzeg „az ezotéria mennyire intelligens, milyen nagy emberek is hisznek benne”. Szerintem bátran sekélyesnek kell nevezni az ilyen vélekedést, s nagy felelősségük van a keresztény tudósoknak, professzoroknak, hogy vonzóan felmutassák a hit és az intelligencia összefésülésének csodálatos magas szintjét.

 A teljes cikk elolvasható itt.

Share

Programajánló

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.