(Hamar Dani barátom írását közlöm. Dani az XCC magyarországi vezetője. A jelenlegi kulturális közegben nagyon fontosnak és időszerűnek tartom az alábbi gondolatait.)

Egyszer egy temetést – talán elsőre otrombának tűnő módon – a Biblia egy olyan részletével kezdtem, ami azt sugallta, jobb az ott állóknak ezen a temetésen részt venni, mint egy lakodalmon. A Prédikátor könyvének következő szavai voltak ezek: „Jobb olyan házba menni, ahol gyászolnak, mint olyanba, ahol mulatnak, hiszen így lesz vége minden embernek. Szívlelje meg ezt, aki él! Többet ér a bánat, mint a nevetés, ha a szomorú arc mellett jobbá lesz a szív.” (Préd 7,2–3) Ahogy írtam, talán elsőre érzéketlennek tűnhet ilyet mondani egy temetésen, de azt hiszem, pont a temető az a hely, ahol az ember megérzi, hogy ezekben a szavakban mély igazság rejlik.

A temetés, egy nemrég még élő rokon vagy barát halála szembesít bennünket életünk legfontosabb eseményével: a halállal. A halál kérlelhetetlen, elkerülhetetlen és nincs olyan esemény az életünkben, ami ennyire végletesen megváltoztatna mindent. Mondhatjuk, hogy a halál életünk második legmeghatározóbb pontja a születés után. Manapság a legtöbben mégsem értjük a halált, nem tudunk mit kezdeni vele, kerüljük a gondolatát, tagadjuk a voltát. Örök fiatalságban akarunk élni, és az elmúlás első szele romba tudja dönteni a legszilárdabb jellemeket is. Tizenéves korukra sokan több ezer halált láttak filmeken, sorozatokon vagy számítógépes játékokon keresztül, ám ez nemhogy közelebb hozná, hanem még inkább elhomályosítja a halál realitását. Pedig a halál jogosult arra, hogy a legfontosabb kérdésekkel szembesítsen bennünket. Mire azonban hagyjuk magunkat szembesülni ezekkel, addigra általában már késő változtatni. Ezért van, hogy több választ találunk az élet kérdéseire a temetőben, mint a 4-es/ 6-os sörözőben. Jobb a gyászolók házába járni, hiszen így lesz vége minden embernek.

Életünk a halál perspektívájából

Az egyik legmeghatározóbb dolog, amivel személyesen szembesülök, akárhányszor temetőben járok, hogy milyen elképesztően jelentéktelen egy emberi élet. Sírok százai között sétálok, és közben arra gondolok, hogy ezek a sírok életeket képviselnek, de ezek az életek teljes mértékig hidegen hagynak engem. És nemcsak engem, hanem emberek millióit ezen a földön. Már életünkben se könnyű igazán fontosnak tartani mások életét, de ha ezek az illetők halottak, még kevésbé tudunk velük együtt érezni. Ők elmúlt korok emberei, mi pedig a mi korunk emberei vagyunk. Az összes remény, fájdalom, aggodalom, csalódás, versengés, ügyek, tettek, örömök és bánatok, megbecsülés vagy megalázottság, az emberi élet teljes palettája, ami körül ezek az életek oly nagy szenvedéllyel forogtak, mára tökéletesen irreleváns számunkra. Elgondolkodtató, hogy míg elképesztő odaadással forgunk magunk körül, közben azok a dolgok, amiket fontosnak, életbe vágónak, akár háborút és árulást érőnek érzünk, lehet ugyanúgy hidegen fogják hagyni azokat, akik a mi halálunk után élnek majd itt. Voltaképpen száz év múlva mindenki, aki ma jelen van, élete fontos céljaival együtt ki fog halni, és a bolygónk tele lesz olyan emberekkel, akiknek – ha éppen nem lesz ugyanaz a szívügyük – az ég-világon semmit nem jelent majd az, amin ma örvendezünk vagy zokogunk.

Mindezzel együtt mi, emberek képesek vagyunk túllátni magunkon és szűkre szabott földi pályánkon. Még fiatalon is képesek vagyunk erre, bár legtöbbünknek akkor még a halál olyan távolinak tűnik! Sőt, képesek vagyunk élni is olyan dolgokért, amik túlmutatnak rövid életünkön. Ám a kultúránkat befolyásoló korszellem, ami az X generáció óta mindnyájunk gondolkodását meghatározza, rövidlátó, nárcisztikus, kételkedik az abszolút igazságban, menekül a haláltól, és már Descartes-ot is maga mögött hagyva azt vallja: érzek, tehát vagyok. Az érzeteink és érzelmeink az elmúlt korokhoz képest brutális igazságmeghatározó erővel bírnak. A boldogságunk, önazonosság-érzetünk, kiteljesedettségünk az emberi élet abszolút értékeivé váltak, ami előtt minden másnak is meg kell hajolnia. Ennek a nemzedéknek a szülötte a mai egyház is, tehát nem csak kívülről hat ránk ez a gondolkodásmód, hanem olyan mélyen belénk ivódott, hogy már észre sem vesszük.

Megmentem vagy elvesztem?

Miért beszélek minderről? Azért, mert itt az ideje feltenni a kérdést: miért érdemes élni? Itt az ideje az életünket megvizsgálni a halálunk fényében! Itt az ideje komolyan elgondolkodni néhány kényelmetlen kérdésen: például, megéri-e olyan életet élni, amely nem kecsegtet boldogsággal? Megéri-e olyan utat járni, ami időnként nem önazonos? Maradt-e olyan érték, amiért érdemes az életben nem kiteljesedni? Ki az, aki erre tanítja a következő nemzedéket? Szabad-e ilyet tanítani egyáltalán?

Nincs olyan hívő, aki Krisztust követve ne kényszerülne legalább egyszer mély önvizsgálatot tartani azzal kapcsolatban, hogy milyen értékek vezérlik az életét. Meglehet, nagyon sokan, amikor megmérettünk, fájdalmasan fedezzük fel, hogy hitvallásunkkal ellentétben az életünk még nagyrészt mulandó értékek hajszolásával telik. Végtére is, azon a mérlegen mérjük az életünket, hogy itt és most jó lesz-e nekünk. Hogy hoz-e beteljesedést a keresztény élet, hogy jobban boldogulunk-e hívő emberként. Önazonosak, kiteljesedettek, egészségesek leszünk-e Krisztust követve? Egyházak és prédikátorok százai örömest igazolják, hogy igen: „Győztesek vagyunk Krisztusban!” Éjjel-nappal keressük ezt a győzelmet. Karizmatikus mozgalmak szellemi törvényszerűségek ismertetése és igazi kenetek átvétele által ígérik a bővölködő életet. Ezrek és ezrek örömest ragadják meg ezeket az ígéreteket, keresik a kenetet, tanulják a törvényeket.

Helytelen lenne bővölködő életre vágyni? Dehogy! Csak az a szomorú, hogy a modern egyház sokszor nem ismeri fel, hogy a keresztény élet nem az élet megszerzésének útját kínálja, hanem az élet elvesztésének útját. Az élet radikális – keresztény – alternatívája nem az, hogy Krisztussal lesz boldogabb életünk, hanem a boldogabb élet abszolút uralmának megtagadása. Miközben emberek ezrei abban reménykednek, hogy Krisztussal jobb, könnyebb, győztesebb, erősebb, gazdagabb életük lesz, a legfontosabb változás nem következik be: nem szabadulnak meg attól, hogy önmagukat tegyék az életük központjává.

Ennek pedig mindnyájan látjuk az eredményét. Harminchat éves vagyok. A húszas éveim hívő testvéreinek legalább a fele vagy nem vallja magát kereszténynek, vagy nekiállt az bibliai kereszténység átírásának, vagy pedig vádak terhe alatt ugyan, de valamiféle parkolópályán érzi magát. Majdnem minden ilyen küzdelem központjában annak a feszültsége van, hogy mostanra kiderült: Krisztus valahogy mégsem segít olyan egyértelműen abban, hogy boldogok, önazonosak és kiteljesedettek legyünk.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. január 26.