„Az ő száját bölcsen nyitja meg, és kedves tanítás van nyelvén.” (Péld 31,26Ö

Fura, hogy az egész egy vadidegennel kezdődött.

Sürgetett az idő, ideges voltam, és sikerült a leglassabban haladó sorba beállnom az áruházban. Láthatóan rossz napja volt a pénztárosnak, és ezt nem is rejtette véka alá.

Egyre jobban háborogtam magamban.

De aztán gondolkozni kezdtem: Légy vele kedves, Lisa. Nem tudhatod, mi minden történt vele, talán te vagy ma az egyetlen, aki egy pillanatra a keresztény irgalmat sugározhatod felé.

Hála Istennek, mire a pénztárhoz értem, ura voltam magamnak, és mosolyogva üdvözöltem a pénztárosnőt. Motyogott valami olyasmit, hogy ma minden balul sül el, én meg kedvesen annyit mondtam, ne törődjön vele, mindenkivel megesik.

Csodálkozva pillantott rám, más reakcióra számított. Itt akár vége is lehetne a történetnek.

De valami még következik. Miután később hazaérkeztem egy eléggé stresszes nap után, felhívott a férjem, és közölte, hogy késésben van, minden összejött, mégsem tudjuk nyélbe ütni a tervezett közös esti programot.

Megint elindult lelkemben a háborgás. Hogy teheti? Én mint egy őrült száguldottam végig a feladataimon, hogy időben végezzek – és mindezt semmiért. Mélységes felháborodás lett úrrá rajtam.

És akkor beugrott: „Az ő száját bölcsen nyitja meg, és kedves tanítás van nyelvén” (Péld 31,26).

Minden volt a nyelvem hegyén, csak kedvesség nem. Úgy oda akartam mondani neki! Csak hogy fogja fel, mekkora csalódást okozott, és hogy összekuszálta az esti terveimet.

Ahogy visszagondoltam a napra, eszembe jutott, hogy egy vadidegennel szemben legyőztem a dühömet. Az ő kedvéért türelmes, megértő, és jóságos akartam lenni. Kedves szavaimmal meglepetést okoztam neki.

Miért volna ez másként azzal az emberrel, akinek örök szeretetet fogadtam? Ja, az örök ítélkezés.

Olyan sokáig hallgattam, hogy férjem megkérdezte, ott vagyok-e még. Nagy levegőt vettem, és gyöngéden, megértően válaszoltam – a csípős, neheztelő szavak helyett, amik már a nyelvemen voltak. Meglepődött kedvességemen.

Nos, testvérem, hát nem érdekes, hogy keresztény irgalmat akarunk mutatni barátaink, szomszédaink, de még egy vadidegen felé is, és –eléggé el nem ítélhető módon – nehezünkre esik ugyanezt a férjünk felé nyújtani?