A Papp válaszol – Karácsony igazi ünneplése, anyós-após elfogadása, egyházak közötti “vándorlás”

 

Anasztázia (Nagykálló)

Úgy szeretném jól megünnepelni a karácsonyt, de elég nehezen találom az egyensúlyt. Nem elégít ki, ha csak szidjuk a fogyasztó világot, a vásárlást, de az egyházban is nagyon sokféle ünneplést látok, s a sokféleségben nehezen találom az én ünneplésem. Milyen a karácsony igazi megünneplése?

Örülök, hogy rátaláltál a problémára: „kikerülve a gyerekkor ártatlanságából” egyre jobban látjuk, hogy a karácsony mennyire titokteljes ünnep, milyen összetett szempontok találkoznak benne, s egyáltalán nem egyszerű a szívünket megosztani a sokféle szempont között. Én azt hiszem az a jó ünneplés, ami összetett, az felel meg a karácsony misztériuma sokrétegűségének. Három kettőséget mutatnék fel:

A karácsony egyszerre a közel lépő Isten ünnepe, s egyszerre a meglepő Istené is. Isten gyermekként közeledik, sok érzelmet vált ki belőlünk, gyöngéd és emberarcú. Nem hatalommal jön el, nem kényszerítően, nem is érthetetlen űrbéli üzenetként. Barátságos, empatikus, emberközeli. Ugyanakkor botrány, hogy a kozmosz Ura így jön. Némely karácsonyi énekünk őrzi ezt a drámai antinómiát: „a teremtés Ura jászolba fektetve, a mindenség Királya szegényen”. Megszokhatatlan az önfeltárás ilyen módja, így a karácsony Isten maradandó megszokhatatlanságáról is szól. Ne szelídítsük dzsinné, haverrá. Eszembe jut a Pi élete c. filmben az Istent szimbolizáló tigris: bár sorsközösséget vállalva beszállt a fiú hajójába, de azért tigris! Szóval a karácsony mintha két irányba szeretne hatni: egyszerre hirdeti a barátságos Istent azoknak, akik távol érzik őt maguktól, s egyszerre rendíti meg azokat, akik túlságosan leegyszerűsítették a jászol megszokhatóságát.

A karácsony egyszerre élményünnep és a megújulás ünnepe. Meg akarjuk ünnepelni azt, ami van: szeretünk együtt lenni a szeretteinkkel, milyen jó, hogy még együtt ünnepelhetünk! Igazán szívmelengető megállni, egymás arcára tekinteni, egymás sorsánál időzni, örülni egymás jelenlétének. Továbbá szabad örülni a munkás napok gyümölcsének: nem kell fakírként ünnepelni, szabad méltányosan, „morális mértékben” ajándékozni, finomakat enni, egy jót játszani. Mégis méltatlan, ha csak hedoné van. A karácsony egyben a megújulás ünnepe is: újjá születni az Újszülöttel. A karácsonyban van dinamika: visszatalálni az életünk középpontjába, visszavenni önmagunkat a szétszórtságból, feltámadni a laposságból, újra összenyalábolni az erőinket a küldetésünk felé.

A karácsony így a megállás, de a jobbá válás ünnepe is!

S végül a karácsony intim és közösségi is. Egyszerre behúzódás szívünk betlehemébe, istállójába, s engedni, hogy a legszemélyesebb módon találkozzunk az Újszülöttel. Nélkülözhetetlen a csönd, a zenehallgatás, a temetői séta. Nekem is születik: felfoghatatlan egyszemélyes figyelme is van rám, az én sorsomra, terméseimre és keresztjeimre, döntési helyzeteimre. Ugyanakkor közösségi ünneplés is: ugyanolyan nélkülözhetetlen a templomi közösséggel, a nagycsaláddal, a barátokkal, sőt, rászorultakkal, betegekkel találkozni.

A karácsony összetett ünnep, ne akarjuk egyszerűen megünnepelni. Mindezen túl a legfontosabbnak azt tartom, hogy elsősorban nem mi „csináljuk” az ünnepet, hanem Istenünk ajándékoz meg – először passzívan befogadónak, nyitottnak lenni, aztán aktívan ünneplőnek.


Kinga (Székelyudvarhely)

Bűn az, hogy nem tudom elfogadni az élethelyzetemet? Történetesen, a férjem családjával való együttélést. Csendben rágodom, és úgy érzem felemészt.

Annyira bomlékonyak a házasságok, hogy szeretném hangosabban írni: az első a házasság a szentsége, s mindent ahhoz kell igazítani. Nem szentek a családi szokások, a hagyomány, az eddigi minták, a pénz, a munkahely, a lakhely:

ami szent, az a házasság szentsége.

Nehogy a másodrangú (bár értékes) dolgokat merevebben őrizzük, miközben a házasság szentsége tönkre megy. Mindent annak kell alárendelni, hogy a házasság szentsége stabil maradjon és egyre gazdagabban kibontakozzon. Ehhez néhány szabály:

Fontosak a határok. Az emberi együttélésben szép testvéries, közösségi életre törekszünk, de nem úgy, mint egy nyájtömeg. Rendezetten, határokat megtartva. Izgalmas módon maga Krisztus is húzott határokat (kiválasztott apostolokat), s az őskeresztények sem nyájtömeget alapítottak, hanem rendezett közösségeket. Egy család számára ez azt jelenti: az együttélésben vannak alrendszerek (a pszichológia így hívja), s ezekből épül fel a nagycsalád. A legeslegelső a férj-feleség szintje, majd ehhez illeszkedik a gyerekek, a nagyszülők, a barátok szintje. De nem a nagyszülőké az első. Így joga és kötelessége minden házaspárnak óvni a maga szintjét: legyenek intim határok a lakóhelyen (ne nyisson be csak úgy senki), az időbeosztásban (nem önzés, ha a nagycsaládos programokat megelőzi a saját kiscsaládos időbeosztás), a pénz és a munka világában (saját kassza), az imádság intimitásában. Nem önzés és nem bűn határokat húzni, hanem ez a természetes.

A határok elevenek, mint mi magunk, állandó beállításra szorulnak. De alapszabály, hogy mindenki a saját szüleit állítja le: bármennyire is van igaza egy házaspárnak a maga élete védelmezésében, nagyon érzékenyen szokták venni a szülők, ha a menyem-vejem „beszól”. Bármilyen gondunk is van a másik szüleivel, először a párunkkal kell megbeszélni (nem jó a csendes rágódás!), s neki kell ezt lejátszania a szüleivel. Nehezíti az ügyet, ha ő még nem szakadt le a szüleitől, ha nem voltak komoly konfliktusai az énje (határai) megvédésben, s most házasként kell ezt elkezdeni. Ilyenkor valóban azt érzik a szülők, hogy az én drága fiamat megrontotta a felesége… Pedig csak most kezd önálló lenni. Alkalmatlan a házasságra, aki a saját szüleiről nem tud leválva önálló felnőtté válni, s a házastársát akarja bútordarabként beilleszteni az eddigi életébe. Az embernek el kell hagynia apját és anyját, s feleségéhez kell ragaszkodnia!

A humor isteni tud lenni: a fiataloknak kell tudni rugalmasabban kezelni az előző generációk megszokásait („ez itt mindig így volt”), végül is a szokások, hagyományok életvédők, már bizonyítottak, persze, hogy ragaszkodnak hozzá. A minden hagyományos támasztól liberálisan kilúgozott házasságok is életképtelenek. Ám meg is tudnak fojtani, ha fontosabbak, mint maga a házasság, a benne élő személyek. Humorosan, de határozottan jelezni kell, ha „ez nekem sok”, „jobban szeretném másként”. Persze bele kell gondolni, hogy a szülőknek sem könnyű: valóban az anyja-apja jobban ismeri a fiút, mit szeret enni, milyen előélet van mögötte, erre jön egy „idegen” és megváltoznak a dolgok. Biztosan nem véletlen az a sok anyósvicc, hiszen nem könnyű egyik oldalnak sem. Nem kell démonizálni a másik embert, kisebb kedves gesztusok, nevetések, „csapatépítések” oldhatják a feszültségeket.

A lakóhely önállósága fontos, az végül is a testünk intimitásának a kitágítása. Szükségünk van otthonra, ahol a saját intim életünket élhetjük, a magunk ízlését, rendjét tarthatjuk, ahol nem kell rettegnünk, hogy benéznek az ágyunk alá vagy a hűtőnkbe. Ha nem sikerül ezeket a határokat meghúzni, akkor talán el kell költözni.

Sokat mondom a párjaimnak, hogy merjenek a házasság elején szegények lenni.

A szegénység befektetés a jövőbe: az önállóság és a gyerekek megszületése sok anyagi áldozattal jár, de merni kell szegénynek lenni, mert majd később megtérül. Nem a pénz a legfontosabb szempont, hanem a házasság szentségének termékenysége. Ha túlzottan fojtogató a légkör, ha betegít az együttlakás, akkor nem kell várni. Ha elköltözve megerősödik a kapcsolatotok, akkor már erősebb szívvel látogatjátok meg a szülőket.

Ismerjük a történetet a sündisznókról: ha túl közel bújnak egymáshoz, megszúrják egymást, ha túl távol, elhidegülnek. Anyósunkkal-apósunkkal való viszonyra is igaz: talán túl közel vagytok egymáshoz, ezért érzed szúrósnak a helyzetet. Ha megfelelő távolságot vennétek, biztosan jobb lenne a viszony: végül is az ő fiukat szeretted meg, biztosan van bennük is valami a fiúból.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2019. december 21.