A Papp válaszol – tejfakasztó buli, szimpatikus pap, katolikus apátia

alt

Jani (Szeged)

Tejfakasztó buli (mértékkel történő alkoholfogyasztás esetén) belefér-e a keresztény értékrendbe? Úgy értem, hogy szokásaink között vannak ártatlanok, és vannak pogány vagy babonás eredetűek. Például Márton-napi farsang teljesen ártalmatlan, míg a Halloween féle “farsang” pogány eredetű, és keresztények számára kerülendő. A tejfakasztó bulival mi a helyzet?

Az egyháznak nem kell és nem akarhat mindenbe beleszólni, szeretné híveit nagykorúként kezelni és nem kiskorúsítani. Hogy „mit, hogyan, kivel” akar ünnepelni valaki, az egyéni, családi, erkölcsi és kulturális kérdés. Nyilván kerülendő minden pogány eredetű vagy erkölcstelen ünneplés.

Ám ha már kérdést kaptam, mondok néhány szempontot. Először is az ünnep lényege mindig az érték. Azért állunk meg a mókuskerékben, azért hívjuk össze szeretteinket, mert egy értéket szeretnénk megünnepelni. Az értékek olyanok, mint a vezércsillagok: ezek vezetik a gondolkodásunkat, munkánkat, szenvedéseinket, ezekért érdemes küzdeni, idegeskedni és megvalósulásukat igaz örömmel élvezni.

Sajnálom, hogy manapság sokak számára az ünnepek nem az értékek, hanem az érzékek körül forognak.

Amikor a vasárnap, a karácsony, a húsvét, a családi ünnepek csak az érzékekről szólnak, akkor lúgozzuk ki az életünket. A fogyasztói világ, a kalmár lelkű piac tálcán kínálja, hogy mi mindent fordíthatnánk érzékeink csiklandozására. Nem lehet elég, ha csak wellness meleg vízben ücsörgünk, ha csak eszünk-iszunk, ínyenckedünk, ha csak nagyokat pihenünk, bután tévézünk, vagy más érzéki élvezeteinknek adjuk át magunkat. Az ünnep lényege mindig elsősorban az érték – s csak ezután jöhet annak megfelelő érzéki öröm. Amikor új gyermek érkezett a családba, akkor azt jó dolog megünnepelni: érdemes a templomba menni, nagyot sírni és imádkozni – s azután lehet kulturáltan ünnepelni.

A „tejfakasztó bulinak” azonban lehet más pozitív hatása is: értéket mutatok fel a barátaimnak is. Ezért érdemes az értékfelmutató ünnepekre minél több, akár távolabbi barátokat is meghívni. Életvezetésünkben nagyon nagy hatása van a kortársainknak, a sorstársainknak: ha ő meglépte, akkor meglépem én is. Egyszer eskettem egy szép szál legényt, s mondtam neki: különösen ügyeljen arra, hogy a házassága legyen bátorítás, jó példa a baráti köre számára is. Nagyon tetszett, amikor azt mondta: „Atya, én vagyok a vezérbika, ha én meglépem, a következő években a barátaim is meglépik!” Nagyon tetszett az a társfelelősség, amit a barátai kapcsolataiért érzett. A posztmodern világ sokat hangoztatja, hogy ne szóljunk egymás életébe, mindenki éljen, ahogy akar. Ám ez a végletes tolerancia már nem erény, hanem magára hagyás. A jó elit nem akar semleges maradni, hanem az értékek irányába akar húzni másokat. Hátha ez a „tejfakasztó buli” megalapozása a következőknek…

Roppant izgalmas meggondolni, hogy Krisztus milyen sokszor hasonlítja a mennyek országát a lakoma képéhez. Isten nem csak a szép naplemente látványában, a karitász munka örömében vagy éppen a liturgikus szertartásokon van jelen, hanem az igaz ünneplésben is. Mindig úgy kellene ünnepelnünk, hogy jelen lehessen Isten is, az ünnepléseink a mennyek országa felé előremutatóak legyenek. Isten nem pusztán az aszkézis, a kereszt Istene, hanem az öröm, a lakoma, az értékek, az igaz ünneplés Istene is. Sok ilyen ünneplést kívánok!


Ági 

Én egy római katolikusnak keresztelt 23 éves lány vagyok, de a vallásom egy dolog. Én nem tartom magam lélekben katolikusnak, én nem értek egyet mindenféle emberi törvényeskedéssel és okoskodással, önmagában a vallás szót sem szeretem, mert a vallás a saját erőfeszítéseinkre épít, hogy mi hogyan érjük el az Istent, de a valódi kereszténység arra épült, hogy Isten hogyan nyúlt le az emberért. Borzalmasnak tartom, hogy vallást csináltunk az életből. Abban sem hiszek, hogy szükség van Jézus után kézzel épített templomokra. Mi magunk vagyunk a templomok. Felőröl ez a belső vívódás, elszakadnék, de nem hagynak, félek is, de mernék lépni. Szerintem annak sincs semmi alapja, hogy azonos felekezetűek kössenek házasságot, mert én bár a férjemmel azonos felekezetű vagyok “hivatalosan”, önmagamban, igazán és őszintén nem vagyok katolikus és nem is akarok. Tud valamit tanácsolni nekem?

Nagyon tisztelem, hogy vívódásaiban kérdez, valóban nem kell egyedül megoldást találni és nem kell kapkodva szakítani.

Először is hadd mondjam, hogy a vallás szerelem: Isten szeretettel felénk fordult, s az a nagyszerű a kereszténységben, hogy ezt mindenki megérezheti. A kereszténységben mindenki talál üzenetet a saját élete számára, akár miniszter, akár édesanya, akár professzor, akár diák. A kereszténységben a legelső ennek felénk forduló, személyre szabott szeretetnek, Isten kitüntető figyelmének a megtapasztalása. Jól érzi, hogy nem a „vallásosság” mint olyan a fő cél, hanem a Krisztus-követés. Ha érzi a lelkiismeretében ezt a barátságos isteni figyelmet, ezt a „drága vagy nekem” hangot, akkor már nem gondolkodhat szakításon, a hit elhagyásán.

A második, amit mondanom kell: a szeretet nem akar puszta „érzés” lenni, hanem fontos neki a szervezettség, a rend, a történelmiség, az intelligencia, sőt, a testi dimenzió. Azt szoktam tapasztalni, hogy sokszor azok söprik le fölényesen az egyház intézményét, a templomokat, a szertartásokat, a tudományos teológiát, akik még nem alapítottak semmit. Hadd mondjak két példát: amikor az ember szerelmes, akkor kialakít a szerelmével szokásokat, s a szerelmük története folytán ezt megtartják, gazdagítják, sőt, a gyerekeikre hátra hagyják hagyományként. Ilyenek az ünneplési szokások, az családi emlékezések, a saját kis ünnepek. A szeretetnek ezek a szokásai „megcsontosodnak”, s megtartják a szeretetet. Lám, a szeretet máris „hagyományt teremt”. A másik példa a vállalkozás alapítása: az egyszemélyes vállalkozás kézben tartható, viszont amint bővül a vállalkozás, újabb munkatársakkal kell együtt működni, azonnal fontos lesz a szervezettség, a közös gondolkodás. Az egyház világméretű „globális vállalkozás”: fontosak a szertartások, a közösen csiszolt teológia, a szimbólumok stb… Szeretném javasolni, hogy szemlélje az egyház minden intézményét, épületét, hagyományát úgy, mint egy szerelmi történet hagyományai, a szeretet megcsontosodásai, a világ minden népével való együttműködés hídjai.

Persze az is lehet, hogy egyszerűen kinőttük a saját eddigi vallásosságunkat, kevéssé vált az eddig látott papunk, s fiatal felnőttként küzdünk nem csak a saját családunkért, szakképesítésünkért, hanem a felnőtt hitünkért is. Szívből javaslom, hogy nézzen szét az egyház színes kincsei között. Roppant gazdag, változatos, színes az egyház imádsága, spiritualitása, liturgiája, művészete, folklórja, teológiája! Nagyon tisztelem, ha „felnőttes hitet” akar, s csak bátorítom: igényesen, másokat is kérdezve, lelkiismeretesen keresse a legszeretetteljesebb Krisztus-követést.

A teljes cikk elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.