„Csak nyisd ki szádat és én betöltöm”

A szentáldozás szertartása változatos formákat öltött a történelem folyamán. A kora középkor óta a hívek egymás mellett térdeltek az áldoztatórács előtt, és nyelvükre fogadták az Oltáriszentséget. Külön ügyelni kellett a szigorú szentségi böjtre, vagyis arra, hogy éjféltől a szentáldozásig ne vegyenek semmi ételt magukhoz.

 

A II. Vatikáni Zsinat utáni években eltűnt az áldoztatórács, a térdelés átadta helyét a sorbaállásnak, a szentségi böjt egyórás lett, majd legvégül megjelent a kézbe áldozás gyakorlata is. Mindez komoly változást jelent, különösen, ha tudjuk, hogy a liturgia külső formája a legszorosabb kapcsolatban van a hit tartalmával, esetünkben azzal a meggyőződéssel, hogy a Szentostyában valóságosan és nem pusztán szimbólumként jelen van Jézus testével és lelkével, istenségével és emberségével.

Számos ellentétes magyarázat és történelmi okfejtés látott napvilágot a problémával kapcsolatban. Vajon hogyan fejlődött az Eucharisztia vételének módja, és mi ma az Egyház hivatalos álláspontja?

Ha vissza akarunk nyúlni egészen a gyökerekhez, az utolsó vacsoránál kell kezdenünk. Az apostolok, az általánosan elterjedt ábrázolástól eltérően, nem ültek az asztal körül, hanem egy kézre támaszkodva, díványokon feküdtek a korabeli keleti szokás szerint. Feltételezni szoktuk, hogy az Úr szavai alapján („Vegyétek és egyétek”) kézről kézre adták egymásnak a kenyeret és a kelyhet, amit egyébként megtehettek, hiszen Jézus kijelentése óta („Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”) már papok, sőt püspökök voltak.

A közel-keleti vendéglátási szabályok azonban megkövetelték, hogy a házigazda saját kezűleg helyezzen egy kevés ételt vendégei szájába. Jézus ezt tette Júdás esetében, amikor „bemártotta a falatot, és karióti Júdásnak, Simon fiának nyújtotta” (Jn 13,26). Vajon nem cselekedhetett hasonlóképpen a többi apostol esetében is? Ennek nem mond ellent a „vegyétek” felszólítás, mivel az passzív értelemben is fordítható, „fogadjátok” értelemben.

Az ősegyház idejéből kevés idevágó adatunk van. Jeruzsálemi Szt. Cirill (313-386) azt tanácsolja híveinek, hogy „Amikor odajárulsz (a szentáldozáshoz), ne kinyitott tenyérrel és szétfeszített ujjakkal jöjj, hanem egyik tenyered legyen a másik tenyered trónja, így fogadd az eljövendő Királyt, és tenyered hajlatába fogadd Krisztus testét, rámondva az Ament.”

Ugyanakkor figyelmeztet is: „Légy éber, hogy az Úr Testéből semmit se veszíts el. Mondd meg, kérlek, ha valaki aranyport adna neked, vajon nem kezelnéd-e azt a legnagyobb óvatossággal és gondossággal, és nem ügyelnél-e arra, hogy semmit se veszíts el belőle? Nem kellene-e tehát még nagyobb óvatossággal és éberséggel figyelned arra, hogy semmi se essen a földre az Úr Testéből, még egy kis morzsa se, hiszen az messze értékesebb az aranynál és az összes drágakőnél?”

Ennek érdekében számos egyházatya tanúsága szerint az áldozók először kezet mostak, majd mélyen meghajolva jobb tenyerükre fogadták a Szt. Testet, amit soha nem érintettek meg ujjukkal, hanem közvetlenül a szájukkal vették magukhoz, majd még egyszer kezet mostak, hogy a tenyerükön megmaradó morzsák ne vesszenek kárba. Az asszonyok a tenyerükre egy domincale-nak nevezett kendőt terítettek, és abba fogadták a Szentséget. Ezek után járultak a kehelyhez, amit egy diakónus nyújtott nekik. Ez eléggé bonyolult és időigényes eljárás volt, főleg amikor sok áldozó járult az Úr oltárához, így nem csoda hogy rövidesen áttértek a nyelvre áldoztatásra.

Más egyházatyák, így Nagy Szt. Leó pápa (440-461), Nagy Szt. Gergely pápa (590-604) és Nagy Szt. Bazil (330-379) arról tanúskodnak, hogy az Eucharisztiát mindig papok osztották ki, mégpedig az áldozók nyelvére. Csak az üldözések idején vihették a hívek a Szentséget otthonukba, és saját magukat áldoztatták. Ugyanez vonatkozott a pusztában lakó remetékre. A roueni zsinat 650-ben már így rendelkezik: ”Ne tedd az Eucharisztiát laikusok kezébe, hanem csak szájukba”.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2019. szeptember 30.