Hódítsuk vissza az Ószövetséget!

alt

Megfigyelhető, hogy az egyház kapcsolata időről-időre megromlik az Ószövetséggel. Ennek rendszerint a tágabb kultúrával való viszony az eredője. Az 1930-as évek közepén például a német protestáns egyház a náci ideológia és a keresztény teológia összehangolásával volt elfoglalva, és ennek egyik fő eleme a Biblia zsidótlanítása volt. A náci teológia neo-markionita (az Ószövetséget az Újszövetségtől hermetikusan elválasztó) tendenciáinak elhatalmasodását látva Dietrich Bonhoeffer (a Hitvalló Egyház egyik legismertebb [evangelikus. a szerk.] teológusa) az Ószövetség visszahódításának fontosságát hangsúlyozta. Börtönleveleiben csodálattal beszél az Ószövetség evilági szentségéről, és arról ír, hogy az Ószövetség nélkül egyszerűen nem érthető a test feltámadása és a föld újjáteremtése sem.

Az egyházban megint neo-markionita szelek fújnak. Ennek okai ma nem az antiszemitizmusban keresendők, inkább a kor pacifizmusában és mindenfajta erőszaktól való irtózásában. A mai kor ízlésének az ószövetségi történetek túlságosan nyersek, erőszakosak, kegyetlenek. (Amit a Trónok harcának megbocsátanak, azt a Bibliának nem.) Egyesek ezt úgy próbálják megkerülni, hogy magukat az ószövetségi történeteket is szembefordítják az erőszakkal. A nemrég elhunyt René Girard az egyik jeles képviselője ennek a taktikának. Girard lehasítja az ószövetségi történetekről az erőszakos motívumokat, szembeállítva azokat a bibliai történetek állítólagos valódi mélyrétegeivel. Az erőszakmentesség mélyben meghúzódó üzenete Girard szerint Krisztus halálában csúcsosodik ki, aki azért vállalja az erőszakos halált, hogy soha többé ne kelljen az embereknek bűnbakot keresniük és erőszakot gyakorolniuk a kapcsolataikban rejlő feszültségek feloldására.

Girard szemlélete sokakat megnyert egy új, erőszakmentessé szelidített evangéliumnak, igemagyarázatai azonban nem állják ki a becsületes exegézis próbáját. Teljesen nyilvánvaló, hogy a bibliai szövegekben JHVH gyakran az erőszak oldalán áll. Sőt, maga is erőszakos, mert a gonosszal áll szemben. „Nagy királyokat vert meg, mert örökké tart szeretete.” (Zsolt 136,17). Ha az erőszakmentesség modern előítéletei motiválják a bibliaolvasásunkat, annak két közvetlen következménye lesz. Vagy a szöveg Istenét fogjuk a magunk képére alakítani (mint Girard és számos követője), vagy belső távolságra kerülünk a szöveg Istenétől (mint azok, akik szerint az Ószövetség Istene vállalhatatlanul erőszakos). A bibliai világkép (és istenkép) egyszerűen nincs harmóniában a modern pacifista világképpel.

De hát Jézus maga is az erőszakmentesség híve volt, nem? Jézus szemben állt az erőszakkal! Maga Jézus haladja meg az Ószövetség istenképét! Ebben az ellenvetésben összekeveredik egymással néhány szempont, amit egy tágabb bibliai teológiában a helyükön kell kezelni, de ennek kifejtése most messzire vezetne. Attól tartok, a Jézussal kapcsolatos félreértések részben éppen abból fakadnak, hogy ma már kevéssé ismerjük az Ószövetséget, amely a hátterét képezi mindannak, amit Jézus valaha tanított és tett. Jézus egyszerűen nem megérthető az Ószövetség valamely ismerete nélkül. Ha leválasztjuk Jézust az Ószövetségről, esszenciális elemeket veszítünk el a lényéből is és a tanításából is. Jézus Istene az Ószövetség Istenével volt azonos. Az Isten Báránya erőszakos halált halt, mert vérontás nélkül nincs bűnbocsánat. Nem azért – ahogy Girard állítja –, mert az emberek ezt nem tudják máshogy elképzelni, hanem azért, mert az Isten igazsága követeli meg ezt. Az Isten Báránya a bűn hordozására jött, hogy Isten igazsága teljen be rajta. Magára vette a nekünk járó büntetést. Erőszakos halált halt, hogy bennünket megigazíthasson. Az idők végén nem a bűn hordozására jön, hanem azért, hogy azokon is igazságot tegyen, akik nem hisznek benne. Akkor majd kard is lesz nála (Jel 19,15).

Elementáris érdeke az egyháznak, hogy kapcsolatban maradjon az Ószövetséggel. Még azt is ki merem jelenteni, hogy ma az egyház egyik legfontosabb feladata, hogy újra ismertté tegye az ószövetségi történeteket. Vissza kell hódítani az emberek képzeletét, és ehhez nincs jobb és izgalmasabb út, mint az ihletett elbeszélések felelevenítése. Az egyházban mesélni kell újra Jákóbról, Sámsonról, Gedeonról, Mózesről, Jeremiásról, Debóráról, Dávidról, Izráel és Júda királyairól, Elizeus prófétáról, Józsuéről és a honfoglalásról, Ábrahámról és Kedorláómerről, Lót feleségéről és lányairól, Eszterről, Salamon bölcsességéről és bukásáról, Sába királynőjéről, az endóri halottidézőről, a tüzes szekérről, amely Illést a mennybe vitte, Énokról és Metúseláhról, Kainról és Ábelről, Jónásról és a pásztor-prófétáról, a tékoai Ámószról.

Az ószövetségi történetekben az a csodálatos, hogy nincsenek kilúgozva. Ezek nem makulátlan hagiográfiák, amelyek az szentség elérhetetlen csúcsairól szólnak, mint Szent Antal vagy Makrina élete, ezeket a történeteket a cinikusok sem tudják szétsavazni, hiszen elmennek a bűn és ánokság legalsóbb szintjeiig; a kegyelem ott jelenik meg, ahol a gonoszság, kétségbeesés és mocsok eluralkodott. Ezekben a történetekben épp az a csodálatos, hogy az is tud kapcsolódni hozzájuk, akinek semmije nem maradt korábbi álmaiból, az is, akin teljesen szétfoszlott a hiúság színes, szélesvásznú álomkabátja. Sámuel apaként megbukott, de prófétaként Isten hatalmasan használta. Ábrahám vállalhatatlan döntéseket hozott, Isten mégis barátjává fogadta. Dávid paráználkodott, ölt és visszaélt hatalmával, Isten azonban szíve szerint való férfinak nevezi őt. Nem a bűnei miatt, hanem azok ellenére.

Az Ószövetséghez mindenki tud kapcsolódni, kivéve az, akinek saját igazsága van Isten előtt.

A teljes cikk elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.