Milyen a rossz istenkép?

A rossz istenkép nem az, amelyik kényelmetlen, felkavar és nyugtalanná tesz. A rossz istenkép az, amelyik mást mutat, mint amilyen a valódi Isten. Isten nem függ az istenképünktől, de az istenismeretünket meghatározza, hogy mit gondolunk róla. Honnan tudhatjuk, milyen a valódi Isten? Megpróbálhatjuk a logika útján rekonstruálni, ahogy Plátón vagy Arisztotelész tették, és akkor eljutunk a Legfőbb Jó ideájához, a Mozdulatlan Mozgatóhoz, vagy valami ehhez hasonló emberi konklúzióhoz.

Következtethetünk rá a természetből, és akkor az istenképünket a tapasztalataink fogják rugalmasan alakítani szinte bármivé. Megalkothatunk olyan istenképet, amelyikkel barátságos viszonyt ápolhatunk, és akkor Isten pont olyan lesz, mint a vágyaink, igazolva Feuerbach véleményét, hogy az Istenség igazából csak a vágyaink kivetítése a mennybe. De támaszkodhatunk arra is, amit Isten mond magáról, és akkor eljutunk Jézus Krisztushoz és a Biblia Istenéhez. Ezek nagyon más utak, nagyon más végeredménnyel.

A Bibliában az egyik leggyakrabban kifogásolt emberi viselkedés a bálványimádás. A bálványimádás lényege az, hogy Istent a saját elképzeléseink alapján faragjuk ki magunknak. A második parancsolat így szólt: „Ne csinálj magadnak semmiféle bálványszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt a vízben vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az ÚR, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok!” (2Móz 20,4-5) A hamis istenképek sokfélék lehetnek, de a közös jellemzőjük, hogy a mi elképzeléseinknek felelnek meg, nem Isten önmagáról adott kinyilatkoztatásának. Isten féltékeny a saját képére (ő maga mondja ezt is!), ezért mindenekelőtt arra szólít fel bennünket újra és újra, hogy ne legyünk bálványimádók. Bálványimádó mindenki, aki az istenképét nem Isten kinyilatkoztatása, hanem a maga elképzelései alapján alkotja meg.

Poitiers-i Hilarius találóan fogalmazott a Kr. u. 4. században: „Isten legjobb tanúja maga Isten”. Ha igazán akarjuk Istent ismerni, arra kell figyelnünk, ahogyan önmagáról tanúskodott. Mindenre, amit magáról elmondott. A rossz istenkép nem csak arról ismerszik meg, hogy lényegileg eltér Isten önmagáról tett tanúságtételétől, hanem arról is, hogy nem a teljes kinyilatkoztatáshoz igazodik. Rossz istenkép a csonkolt istenkép is. Minden istenkép rossz, amelyik figyelmen kívül hagyja azt, ahogy Isten a történelemben és a próféták által bemutatkozott. A rossz istenkép nem attól rossz, hogy kényelmetlen vagy nyugtalanító, hanem attól, hogy kimarad belőle valami, ami Isten kinyilatkoztatásában benne van. Vagyis a rossz istenkép nem, vagy csak részben igazodik a kinyilatkoztatáshoz. A baj nem az, hogy éppen mi marad ki (mondjuk Isten szeretete vagy Isten haragja), hanem az, hogy valami fontos kimarad. Mert amint kihagyunk valamit, amit Isten fontosnak tartott önmagáról elmondani, bálvány született.

A jó istenkép ezzel szemben mindannak az összessége, amit Isten önmagáról az évezredek során elmondott. Mindaz, amit a próféták és az apostolok hirdettek, és mindaz, amit Jézus Krisztus mondott, tett és tenni fog. Az is, hogy meggyógyította a vérfolyásos asszonyt (Mt 9,20-22), és az is, hogy betegágyba veti Jezábelt (Jel 3,22). A jó istenkép a Szentírás istenképe. A jó istenképben benne van a kényelmetlen, a felkavaró és a nyugtalanná tevő is (mondjuk Isten igazsága vagy haragja), és benne van az evangélium is. A jó istenkép hasonlít a tékozló fiú atyjához, hasonlít az elveszett bárányt megkereső és vállára vevő pásztorhoz, és hasonlít az egyiptomiakat a Vörös-tengerbe veszejtő, és a saját népét is ítélet alá vonó Seregek Urához, aki nem hagyja a bűnt büntetés nélkül. A jó istenképben benne van a helyettes bűnhődés, a golgotai kereszt, ahol „szeretet és hűség találkoznak, igazság és béke csókolgatják egymást” (Zsolt 85,11). A jó istenkép mindaz, amit Isten önmagáról elmondott.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2019. június 15.