A Papp válaszol - homoszexuális testvér, halál, bálványimádás

alt

Újra folytatódik a 777 egyik legnépszerűbb és legmagasabb színvonalú blogsorozata, “A Papp válaszol”.  Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa hétről-hétre válaszol a kérdéseitekre: ezúttal a homoszexualitás, a halál és a bálványimádás témáját érintettétek.

Adél (Veszprém)

Hogyan segíthetünk egy homoszexuális embernek, aki keresztény? Az én bátyámról kb. fél éve derült ki, hogy a fiúkhoz vonzódik. Katolikusnak neveltek minket, hisz is Istenben, viszont egy ideje már nem jár tempomba sem. Azt mondja, úgyis elkárhozik, vagy pedig egy életen át egyedül kéne élnie, ő pedig azt nem bírja. Mit tehetnék?

A homoszexualitás gondjával nem csak az érintett személynek, de a családjának is meg kell küzdenie. Mindenkit sokkolni szokott egy ilyen bejelentés, és nehéz a szülőknek és a testvéreknek jól viselkedniük.

Először is fontos, hogy a személy több, mint a szexuális orientációja.

Senkit nem szabad azonosítani a szexuális orientációjával, az leértékelés és diszkrimináció lenne. Mindenekelőtt éreztetni kell és ki is kell mondani, hogy „téged szeretünk, a személyed drága nekünk. Bármi történik, a mi fiúnk-testvérünk maradsz, haza mindig hazajöhetsz, mi mindig összetartozunk.”

A katolikus erkölcstan megkülönbözteti a homoszexuális hajlamot és aktust: az előbbi nem bűn, nem tehet róla az illető, valahogy „mélyen benne gyökerezik” (nem genetikailag, inkább pszichésen). A hajlamért bántani nem szabad a másikat, maga a hajlam nem bűn (inkább elakadás). Szülőként-testvérként tudnunk kell, hogy ez a hajlam „objektíve rendetlen” (Katekizmus 2358), nem kell rendesnek, normálisnak tartanunk, ne is várja el ezt tőlünk a gyermekünk-testvérünk. „Téged szeretlek, de a hajlam nincs rendben.” Az is lehet, hogy nem is valódi, rögzült homoszexualitással van dolgunk, hanem átmeneti éretlenséggel, nemi identitászavarral, amin szakember segítségével segíteni lehet.

Más a helyzet a homoszexuális aktussal: ezt az Egyház súlyos bűnnek tartja, hiszen a szexualitás nem erre való (csakis a házastársi szeretet erősítésére és a gyermekáldásra). Családtagként ezt egyszer elmondhatjuk, de nem kell állandóan az illető fejéhez vágni. Egy homoszexuális fiú azt mondta nekem: „Miért menjek haza, ha a szüleim mindig csak az aktusról faggatóznak, a pokollal fenyegetnek, s sírnak, hogy ők nem így neveltek? Egy pofonért miért menjek mindig haza?” Azt gondolom, ha egyszer világossá tettük, hogy a homoszexuális életközösséget nem tartjuk jónak, akkor nem kell mindig elővenni ezt a témát: beszélgessünk identitása más területeiről (munka, egyház, hobby, családi ügyek stb.).

Neki is tudnia kell, hogy ő több, mint a hajlama.

Mi a helyzet, ha el akarja hozni a „barátját” egy családi ünnepségünkre, pl. karácsonyi vacsorára? Nyilván kényes a helyzet, hiszen nem szívesen látnánk kézen fogva és egymást szájon csókolva őket, főleg a kiskorú testvérek nem. Én azt hiszem a következő szabály kompromisszumos: „az én házam az én váram” – azaz szülőként elvárhatom, hogy az én házamba ne hozza el a „barátját”. Persze fordítva is igaz: ha engem meghívnak pl. egy csap megjavítására az ő lakásukba, akkor az „ő házuk az ő váruk” elv alapján nem fogom sértegetni a barátját, s bárhol is futunk össze, igyekezzen mindenki kulturáltan viselkedni, különösen a kiskorúak előtt.

Azt a legnagyobb hibának tartom, ha valaki szakít Istennel. Bár ilyen a hajlama, ha tisztán él, akkor járulhat Eucharisztiához, nem kell az egész egyházközség előtt bevallania hajlamát. De ha vannak is bűnös tettei, akkor is szüksége van az Isten áldására, mint mindannyiunknak. Az élet kiszámíthatatlan nagy kaland, tele érzelmi hullámokkal, nagy küzdelmekkel, pont az erőt és biztonságot adó Istent kár lenne kihagyni: homoszexuálisként is igenis fontos imádkozni, az igét hallgatni és szívünkben forgatni, részesülni a pap áldásában, részt venni a karitász munkában. A homoszexuális közösségek kedvenc története a vakon született ember meggyógyítása (Jn 9): nem azért született vaknak, mert ő vagy a szülei vétkeztek, hanem rajta így kell megnyilvánulnia Isten dicsőségének.

A homoszexuális hajlamú emberen is föl tud és föl is kell derülnie Isten dicsőségének.


Csaba (Dunaharaszti)

A Biblia szerint a halált az ősszülők: Ádám és Éva bűne hozta a világba. Rengeteg helyen láthatjuk meghalt állatok kövületeit a világban, Magyarországon is, amik arról tanúskodnak, hogy a halál az ember megjelenése előtt jött és egyidős a Földdel. Állatok születtek, éltek, meghaltak, a kövületeik meg itt maradtak. A halál valóban bűn következménye? Ember nem is élt a Földön, amikor azok az állatok meghaltak! Hogyan lehet mindezt összeegyeztetni az egyház tanításával?

A halál értelmezésének van egy biológiai, egy filozófiai és egy teológiai értelmezése is. A biológiai halál az élő szervezet elbomlása: miután teljesítette az élő organizmus a feladatát, akkor elbomlik – életéből és halálából folytatódik más élőlények, az utódok, a populáció élete. Ez a biológiai halál a bűn nélkül is lett volna, mert ez a halál is a teremtés, az élet szolgálatában áll. Persze az élőlények nem értelmezik a halált, mint az ember, ezért a halál filozófiai fogalma szigorúan csak az emberre jellemző. A filozófiai haláltudat minden egészséges emberre jellemző: a haláltudat a végesség tudata (nem vagyunk istenek), s ez a haláltudat valójában élni segít. A fiatalságot, az egészséget bálványozó korunkban hangsúlyozni kellene jobban a haláltudat tisztító, érlelő hatását. Az őszinte haláltudat miatt komolyabban vesszük az életünket, a döntéseinket, az életművünket, az időbeosztást, a szeretteink egyszeriségét, sőt, az istenkérdést. Ez a filozófiai halál is lett volna bűn nélkül is, az ember nem élt volna örökké. Ám ekkor a halál egy szép elalvás lett volna, a beteljesedett élet utáni megpihenés.

A teológiai halál azt jelenti: elszakadni Istentől.

A bűn ezt hozta be. A bűn nem más, mint szeretetlenség, s a halál ennek tartós (akár maradandó) állapota: tartós szeretetlenség, ami vezethet egy maradandó elszakadáshoz „a” Szeretettől, Istentől. Ez a teológiai halál. A teremtett világ élőlényei és az ember világában a biológiai halál nem okozott volna nagy problématudatot, az élethez tartozott volna, Istenben való bizalommal aludtunk volna el: a Teremtő jóságos tenyerébe hajtottuk volna fejünket – bízva a további életben, a feltámadásban, bűntudat nélkül. Vannak emberek, akik nagyon szépen halnak meg egy szép élet után, s az ő halálukban sejlik fel ennek a „paradicsomi halálnak” egy fénysugara. Ám a bűn olyan halált okoz, ami nem békés önátadás. A haldoklásunk már nem egy békés elalvás: szorongás mindegyikőnkben van, hiszen bűnösök vagyunk. Vajon hogyan is állnak a számláim Istennél? Mennyi sebet okoztam ebben az életben? Hoztam olyan jó terméseket, amire Isten teremtett? Be tudom fejezni az életművem? A haldoklás testi-lelki fájdalmaiban tudok jó keresztény maradni? A bűn miatt a halálunkban van lelkiismeret-furdalás, befejezetlenség, bűntudat, szorongás, akár félelem is. A bűn már most elszakíthat Istentől (már most lehet valaki halott, azaz szeretetlen), s aki a bűnben megátalkodik, az végleg meghalhat (az elkárhozás szabad lehetőségét még Isten sem veszi el).

Krisztus feltámadása legyőzte a halált: nem egyszerűen a biológiai halált, hanem a teológiait is. A feltámadás nem pusztán annak a megerősítése, hogy szereti a teremtést, megmenti a testi valóságot (az embert, a virágot és a kutyusunkat is), hanem megváltás a teológiai haláltól is: semmilyen bűn, kegyetlenség, biológiai halál, Isten távolságának a tudata nem szakíthatja el az istenszeretőket Tőle. Krisztus megköszönhetetlen nagy műve az, hogy leszállt a teológiai halál legmélyére, az Istentől való olyan elhagyatottság legsötétebb poklába, ami nekünk már soha nem adatik meg. Mi már a legtorokszorítóbb szenvedésben, a legélesebb igazságtalanságban, a legfájdalmasabb testi-lelki kínokban, az Istentől való elhagyatottság legmázsásabb emberi érzésében sem leszünk már soha egyedül. Krisztus éppen oda vitte önmagát, ahol Istentől elválasztottnak érzi magát az ember. Az a nagypéntek már egyikőnknek sem adatik meg, mert attól mentett meg Krisztus. A görögkatolikus egyház ezért mer énekelni még alleluját is nagypénteken, mert az alleluja már eltörölhetetlenül vonatkozik a mi nagypéntekjeinkre.

A teljes cikk elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.