A magány rejtett ajándéka

alt

Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, sőt mindnyájan elhagytak… De az Úr mellettem állott… (2Tim 4,16a.17a)

Hazafelé a kocsiban szokatlanul hallgatag volt – elmaradt a beszámoló a napjáról, a barátnőkről, az izgalmakról tornaórán vagy az osztályban történtekről.

Tudtam, hogy valami történt, ami nyomja a vállát, imádkoztam, hogy megtudjam, mit nem mondott el 8 éves kislányom a kocsi hátsó ülésén. Lefekvéskor meghallgatásra talált az imádságom.

- Ma elkeseredtem, mikor kint játszottunk ebéd után – suttogta legkisebb gyermekem, ahogy betakartam.
- Miért? Mi történt? – kérdeztem. 
- Nem találtam a barátnőimet a lila csúszdánál, ahol találkozni szoktunk, a mászókán nem volt hely, és a hinták is foglaltak voltak – sorolta szipogva.
- Akkor mit csináltál? – kérdeztem.
- Leültem a barátkozós padra – sóhajtott.

Magam elé képzeltem a pirosra festett fapadot a játszótér szélén, mely arra szolgált, hogy oda üljön, aki barátkozni szeretne.
- Észrevette valaki, hogy ott ülsz?
- Nem – mondta kislányom könnyek között. – Biztos mindenkit lefoglalt a játék. Nagyon egyedül voltam – mondta végül, egy újabb sóhajtással.

Az empátia összeszorította a gyomromat, mert felrémlettek bennem saját magányos időszakaim. Amikor külföldön éltünk pár hónapig, és a nyelvi nehézségek miatt csak felszínes kapcsolataim alakultak és állandóan össze voltam zavarodva. Vagy azok az évek, amikor a munka miatti költözködés életmódunkká vált, vagy a tíz év, amit otthon töltöttem elszakadva a világtól, síró csecsemők, figyelmemet követelő totyogók és kiskamaszok között.

A magány nem jelent mindig egyedüllétet is. Legmagányosabb óráimat azok között éltem meg, akik legjobban szeretnek: fájdalomban, amit nem érthettek, vagy nehéz körülmények között, amin nem tudtak változtatni. Nem csak akkor tör ránk a magány, amikor mindenki kilép az életünkből, hanem akkor is, amikor senki sem tudja, hogy tudna belépni. 8 évesen vagy 88 évesen, de a magány nagyon mélyen belénk tud vágni.

Húsvétra készülve ezen a héten, eszünkbe juthat, hogy Jézus érti, miről van szó. Barátai elhagyták, a tömeg ellene fordult, a keresztre vivő útját túlcsorduló szeretet – és kimondhatatlan magány kövezte ki. 

Talán ezért volt, hogy az én szemem is könnybe lábadt, mikor kislányom egy finom igazságra hívta fel a figyelmemet, amit gyakran el tudok felejteni: a magányosság nem csak mély sebet jelent a lelkünknek, hanem lehetőséget arra, hogy találkozzunk Megváltónkkal.

- Mit csináltál ott a padon egyedül? – kérdeztem tovább másodikos kislányomat.
- Először nagyon szomorú voltam. Aztán dühös – ismerte el. – De egy idő múlva eszembe jutott, hogy igazából nem is vagyok egyedül. Akkor ahelyett, hogy tovább vártam volna, hogy mellém üljön valaki beszélgetni, elkezdtem beszélgetni Jézussal…

Bólintottam, és a váratlan hála könnyei öntötték el a szememet. Kicsi lányom rátalált a magány rejtett ajándékára.

A teljes cikk elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.