A természet irtózik a haláltól

430. augusztus 28-án halt meg Szent Ágoston, miközben városát, püspöki székhelyét, az észak-afrikai Hippo falait a vandálok ostromolták. A szentek halálának napjáról az egyház születésnapként emlékezik meg azzal a meggyőződéssel, hogy ekkor születnek újjá egy olyan életre, amelynek gazdagsága felfoghatatlan számunkra.

Ha a testi halál dicsőséges mennyei születésnap, akkor talán nem is szabadna szomorkodni szeretteink halála miatt? Erre a kérdésre Ágoston Pál apostol szavaival válaszol: „Az Apostol arra int, hogy ne szomorkodjunk „elszenderült”, azaz elhunyt szeretteink miatt, „mint a többiek, akikből hiányzik a remény” (vö. 1Tessz 4,13), tudniillik a feltámadás és az örök romolhatatlanság reménye. A Szentírás igen pontos szóhasználattal azért hívja őket „alvóknak” is, hogy amikor alvókról hallunk, csöppet se veszítsük el a reményt, hogy majd fölébrednek. Ezért is éneklik a zsoltárban: „talán nem kel föl többé, aki alszik?” (Zsolt 40,9). Az ember valamiképpen természetes szomorúságot érez szeretteinek halála miatt. Mert nem a vélekedés, hanem a természet irtózik a haláltól. A halál még csak meg sem környékezné az embert, ha nem egy korábbi bűn büntetése lenne. Ha tehát az állatok, amik úgy lettek megalkotva, hogy idővel elpusztuljanak, irtóznak a haláltól, és az életet szeretik, akkor mennyivel inkább igaz ez az emberre, aki úgy alkottatott meg, hogy ha bűn nélkül akart volna élni, vég nélkül élne? Ezért vagyunk szükségképpen szomorúak, amikor a halál elválasztja tőlünk szeretteinket; mert még ha tudjuk is róluk, hogy nem örökre hagynak el, csak valamelyest lehagynak minket, amikor a természettől idegen halál elragad egy nekünk kedves embert, iránta érzett szeretetünket áthatja a bánat.” (Sermo 172.1)

Ágoston határozottan kijelenti, hogy nem a halál gondolata, nem a róla kialakított vélekedés, hanem az emberi természet irtózik a haláltól, ami pontosan az ellenkezője annak, amit Szent Ambrus állít egy Ágoston számára is jól ismert művében: „Nem a halál félelmetes, hanem a halállal kapcsolatos vélekedés, amit mindenki saját érzésének megfelelően alakít ki, vagy amitől lelkiismeretének megfelelően retteg.” (De bono mortis 8,31)

Amint eszmetörténeti kutatások szépen megvilágították, ez a két, egymásnak ellentmondó kijelentés mutatja azt a töréspontot, amely a halálról szóló keresztény teológiai viták során a 4-5. századra kialakult. Az egyik álláspont szerint Isten az embert eleve halandónak teremtette, és a testi halál nem büntetés volt, hanem orvosság, amit Isten azért adott a bukott embernek, hogy ne maradjon örökké a bűnös állapotban. A halál véget vet a bűnnek. Ilyen értelemben a halál jó, természetes, és nem maga a testi halál félelmetes, hanem az, amit róla elképzelünk. Ezzel szemben áll az Ágoston és követői által következetesen képviselt felfogás, amely szerint Isten az embert eredendően halhatatlannak alkotta meg. A halál nem természetes, hanem a bűneset következménye, és ezért az emberi természettől idegen. Éppenséggel a haláltól való félelem az, ami természetes, és nagyon is emberi dolog a gyász és a szeretteink halála miatt érzett szomorúság.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2019. február 18.