„Sem ez nem vétkezett – felelte Jézus –, sem a szülei, hanem az Isten tetteinek kell rajta nyilvánvalóvá válniuk.” (Jn 9,3)

Előfordult már, hogy amikor valami váratlan rossz dolog ért, arra gondoltál, hogy azért engedte meg Isten, mert valamit elkövettél? Vagy hogy régebbi hibáid, baklövéseid miatt nem élhetsz olyan életet, ami Isten dicsőségét szolgálná?

Engem is sokszor foglalkoztattak ezek a kérdések, de aztán minden megváltozott, mikor azt a részt olvastam a Bibliában, ahol Jézus tanítványai is ezekkel a gondolatokkal bajlódtak.

Jeruzsálem utcáit járták Jézussal, és megláttak egy vak embert. A Jn 9,1-2ben egyikük megkérdezi Jézust, miért vak ez a férfi. „Egyszer útközben (Jézus) látott egy vakon született embert. Tanítványai megkérdezték tőle: “Mester, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?”

Jézus szeretettel helyrerakta őket mai alapigénkkel: „Sem ez nem vétkezett – felelte Jézus –, sem a szülei, hanem az Isten tetteinek kell rajta nyilvánvalóvá válniuk.”

Elképzelem a tanítványokat, ahogy zavartan töprengenek, vajon hogy érti ezt Jézus. Hogyan tudná ennek az embernek a vaksága Isten hatalmát bizonyítani? Tett-e valaha is valamit Isten dicsőségére? Hogy szolgálhat az élete valami felsőbbrendű célt?

A történet folytatódik: „Míg ezeket mondta, a földre köpött, nyálával sarat csinált, s a sarat a vak szemére kente, majd meghagyta neki: >Menj, mosakodj meg a Siloe tavában<

Ez annyit jelent, mint: „küldött”. Az elment, megmosdott, s amikor visszatért, már látott” (Jn 6-7). A vak ember teljesen meggyógyult, de figyeljük meg, hogy nem azonnal. Nem akkor gyógyult meg, mikor Jézus nyállal kevert sarat kent a szemére, hanem az után, hogy engedelmeskedett Jézus parancsának.

A vak ember akkor gyógyult meg, mikor úgy döntött, megteszi, amit Jézus mondott neki: „Menj!” Nem kérdezett semmit, nem kételkedett – ment. Engedelmessége teljes gyógyulást hozott neki, s megláthatta szenvedésének szent célját.

Ez az ember évtizedeken át viselte a meg nem érdemelt testi és lelki megpróbáltatásokat. Egész eddigi életében alsóbbrendűnek, megvetettnek, elutasítottnak,kirekesztettnek érezhette magát, életét pedig céltalannak hihette. Szenvedése és korlátai alapján haszontalannak tarthatta magát – hisz nem értett semmihez, nem voltak képesítései – még szeme világa sem. 

De odaállt Jézus, és közölte mindenkivel, hogy igenis számít ennek az embernek az élete, és bizonyságul szolgálhat Isten hatalmáról. Engedelmességének köszönhetően az ember visszakapta látását, de ami még fontosabb, lelki vaksága is feloldódott, múltja és jövője új értelmet kapott. 

Mi többnyire nem úgy viselkedünk, mint ez az ember. Kérdésekkel bombázzuk Istent, s ahelyett, hogy vakon, hittel engedelmeskednénk, mikor azt parancsolja: „Menj!”, mindenféle mentségekkel, kifogásokkal kibújunk az engedelmesség alól. Ha viszont hitben elindulunk, akkor is, ha úgy érezzük, nem vagyunk készen, és el kell nyomnunk kételyeinket, félelmeinket, tétovázásunkat, szívünk és életünk elkezd valóban meggyógyulni, és minden értelmet nyer.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2019. február 5.