Hajtsunk térdet!

A templom szent hely, Isten hajléka és a mennyország kapuja a földön. Krisztus egyházába lépve ezért első dolgunk a térdhajtás: jobb térdünket egészen földig hajtva köszöntjük a legméltóságosabb Oltáriszentségben rej- tező Jézus Krisztust.

A térdhajtás (genuflexio) a római katolikus Egyházban az Istent egyedül megillető imádás, valamint a mélységes hódolat és a tisztelet szent jele. Ezt igazolja a Szentírás. (vö. Ter 41,43; Eszt 3,2; 1Kir 8,54; 19,18; 2Kir 1,13; 2Krón 6,13; Ezd 9,5; Iz 45,23; Dán 10,10; Mt 27,29; Mk 15,19; Lk 22,41; ApCsel 7,60; 9,40; 20,36; 21,5)

A térdelés testi kifejezése a hódolatnak és a gyermeki ráhagyatkozásnak.

Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban” (Fil 2,10) – tanít bennünket Szent Pál apostol. A Királyok első köny- vében pedig ez áll: „Amikor aztán Salamon elimádkozta ezt az imádságot és könyörgést az Úr oltárának színe előtt – ahol az ég felé tárt kezekkel a földön térdelt, mind a két térdével – felállt és harsány hangon megáldotta Izrael egész gyülekezetét” (1Kir 8,54–55). A királynak a könyörgő imádsághoz felvett testtartása egyértelmű: térden áll az oltár előtt.

Ugyanez a hagyomány található végig az Újszövetségben is. Pétert térdre borul Jézus előtt (vö. Lk 5,8). Hasonlóképpen cselekedett Jairus, amikor arra kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg leányát (Lk 8,41). A leprából meggyógyított szamariai leborulva adott hálát az Úrnak (Lk 17,16). Máriát, Lázár testvérét, amikor Lázár életéért könyörgött (Jn 11,32). A fenséges jelenlét és az isteni kinyilatkoztatás előtti leborulás ugyanezen gesztusával találkozunk mindenütt a Jelenések könyvében (Jel 5,8.14; 19,4). Szent János elbeszéli, hogy imádással borult az Úr angyalának lábai elé, amikor látta és hallotta a neki szóló kinyilatkoztatást (vö. Jel 22,8). E néhány példából is látható, hogy a Szentírás egyöntetű tanúsága szerint a fölséges isteni jelenlét előtti leborulás vagy letérdelés az alázatos imádás kifejezéseként a tiszteletnek alapvető gesztusa.

A térdepelés tehát biblikus gyakorlat, a hagyomány ősidőktől fogva ismeri, a liturgikus és ájtatossági gyakorlataink során ezért számunkra is elengedhetetlen. Az ember test és lélek egysége, s ezen okból illik az, hogy a lélek hódolatát és tiszteletét a testnek a térdepelése egészítse ki. A lélek hat a testre, és a test is hat a lélekre: az imádság egész lényünket átfogó voltát és az összeszedettségünket támogatja a térdepelés fegyelmezett és alázatos gesztusa.

A térdhajtás számos alkalommal végezzük a liturgiában és a különböző ájtatosságok végzésekor. Térdet hajtunk a templomba való minden belépéskor a Legméltóságosabb Oltáriszentség előtt, valahányszor áthaladunk az Oltárszekrény előtt, s két térden állunk minden szentmisében legalább az átváltoztatáskor és Úrfelmutatás idején, szentségimádáskor pedig legkeve- sebb a szentségkitétel és a szentségi áldás során. Térdepelünk a Te Deum éneklésekor az Egyház könyörgését tartalmazó harmadik része alatt, az Úr halálára való emlékezéskor virágvasárnap és nagypénteken a Passióban, továbbá le-letérdeplünk nagypénteken is az egyetemes könyörgésekben és a Szent Kereszt hódolatakor. Térdet hajtunk továbbá karácsonykor, valamint Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén a hitvallás megtestesült a Szentlélek erejéből, született Szűz Máriától és emberré lett szavaira. Az Úrangyala imádkozásakor a megtestesülés titkára szintén térdepelve emlékezünk. Kevesen tudják, hogy eredetileg a székesegyházi főoltár is térhajtással tisztelendő. A hagyományos római liturgikus rendtartásban térdelve fogadjuk a papi áldásokat, a megtestesülés szavaira (et Verbum caro factum est – És az Ige testté lőn…) pedig a szentmisében minden esetben letérdepelünk, nemcsak a Credóban, hanem a szentmise végén az ún. utolsó evangéliumban is. A hívő lélek nagyon jól teszi, ha az Egyház legszentebb imáját, a szentmise kánonját a Sanctustól (Szent vagy) a Miatyánk kezdetéig szintén térdepelve hallgatja.

A térdepelésnek különösen fontos jelentősége van az egyedül az Istent megillető imádás kifejezésére. A legjobb módja annak, hogy kifejezzük tiszteletünket az Oltáriszentség színeiben előttünk álló, mérhetetlen nagysággal és szentséggel bíró Úr Krisztus iránt, Péter apostol példájának a követése, aki térdre borult az Úr előtt és felkiáltott: „Uram, menj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok!” (Lk 5,8)

Az Oltáriszentség magunkhoz vétele földi életünk legszentebb pillanata. Az Úr Krisztussal való szentségi találkozást méltó a legteljesebb imádatban, a test és a lélek együttes és teljes hódolatával végezni. A Legméltóságosabb Oltáriszentség és az imádat ezért az Egyház életében kezdetektől fogva egybeforrt. A katolikus Egyház emberemlékezetet meghaladó, az első évezredben kikristályosodott áldozási formája éppen ezért a térdelve és nyelvre áldozás.

Az Egyház érvényben levő előírásai szerint (vö. Római Misekönyv általános rendelkezései 160.; Redemptionis Sacramentum instrukció 90., 91.) a híveknek joguk van megválasztani áldozásuk módját. A hívő ma is fogadhatja a Szentostyát térdelve és nyelvre, vagyis az egyetemesen 1300 éve elterjedt – és csak az utóbbi pár évtizedben visszaszorult – ősi forma szerint. A térdelve áldozást az előírások nem gátolják, csak a gyakorlati körülmények (az áldoztatórácsok elbontása és a körmenetben való áldoztatás) nehezítették meg. Őszentsége XVI. Benedek pápa mégis következetesen példát mutat az áldoztatás legméltóbb formájáról: szentmiséin csak térdelve, nyelvre áldoztatja a híveket. A Szentatya példamutatását követve, alázattal és szelídséggel törekedjünk mi is térdelve és nyelvre fogadni Krisztus Szent Testét.

A letérdelés azonban nem csak az imádás, hanem a mélységes hódolat és a tisztelet jele is. Magánimádságainkat, de a Boldogságos Szűz Máriához intézett közös ájtatosságainkat, valamint az angyalokhoz és a szentekhez intézett segítségkéréseinket is gyakran mondjuk térden állva. A térdepeléssel kifejezett tisztelet végső soron mindig a képen ábrázolt szent személynek szól, a szentekben pedig magát Istent dicsőítjük, hiszen az ő kegyelmével lettek tökéletesek.

Itt fontos hangsúlyoznunk, hogy sem a letérdelés, sem az imádság (helyesebben invokáció) mondása még nem imádás. Imádás annyi, mint Isten gyanánt elismerés és Istenként való tisztelet. A Szűzanya, Szent József és az összes szentek tisztelete lényegében, s nem csak fokozatilag különbözik az Istennek kijáró imádástól (latria), ami tökéletes hódolatot jelent a mindenség ura előtt.

A tisztelet legfelső foka (hüperdulia) a Szűzanyát illeti meg, utána következik Szt József (protodulia), majd mindenki más (dulia): az Ószövetség nagy alakjai (Sir 44-50; Zsid 11-12,1), az apostolok (Ef 3,5), a vértanúk (Jel 3,12; 5,10; 6,9; 14,12; 16,6; 19,8), az aszkéták, hitvallók, szent püspökök és rendalapítók, szüzek, özvegyek. Ezért ha mi katolikusok letérdelünk a Boldogságos Szűz Mária és más szentek képe előtt, ezt azért tesszük, mert Szűz Máriát igenis mély tisztelettel, és az összes szenteket a nekik kijáró tisztelettel tiszteljük s ennek a tiszteletnek a térdre ereszkedés egyik méltó és megengedett kifejezése.

Az idős kor és a betegség, valamint a mozgáskorlátozottság a térdepelést sokak számára teszi nehézzé, veszélyessé, sőt olykor szinte lehetetlenné. Továbbá előfordul, hogy az adott körülmények eleve olyanok (pl. zsúfolásig megtelt templom, vagy alkalmas térdeplők hiánya esetén), hogy a hívő legjobb szándéka ellenére nem tud letérdelni. Nyilvánvaló, hogy csak annak kell térdelnie, akinek lehetősége van rá, és aki erre fizikailag is képes. Akadályoztatás esetén a térdepelést mély meghajlással, szükség esetén tiszteletteljes állással lehet helyettesíteni. Azonban ha csak tehetjük, a mély áhítat és hódolat törvényét követve valósítsuk meg mi is a Zsoltáros szavát: „Gyertek, boruljatok le és imádjátok, hajtsatok térdet az Úr előtt” (Zsolt 95,6).

(Tengernek Csillaga, 2011/1. szám)

Létrehozva 2021. március 28.