Akár hívő valaki, akár nem, Isten közeledése szüntelenül kíséri. Számtalan ember megtapasztalta. Mindenkihez elér, de oly gyengéd, hogy sokan elhárítják.
Eljött Szent Ágostonhoz, aki kicsapongó életet élt. Gyermekhangként érkezett és szólt hozzá, hogy vegye fel és olvassa a Szentírást. Ekkor írta le híres mondatát: „Uram, …magadnak teremtettél minket, és nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik benned.”¹
A sivatag híres kalandora, a szabados életű nemesifjú, Charles de Foucauld a Szahara csillagos ege alatt élte át azt, amit Francis Thompson „a csillagok arcátlan vallatásának” nevez.² Rátalált a kegyelemre; pap lett a muzulmánok között a Szaharában. Ott halt vértanúhalált, nem is olyan régen.
Az isteni közeledés rengeteg hasonló példáját sorolhatnám még. Most azonban foglalkozzunk inkább azzal, hogy hogyan történik. Valami bejut a lélekbe, és áthatja. Kegyelem ez. A kegyelemnek két fajtája van: a fehér kegyelem, amely által Istennek tetszőbbé válunk, és a fekete kegyelem, amelyben Isten hiányát érezzük.
Ma a legtöbb ember a hiányt érzi, az ateisták is. Mert nem az ember keresi Istent, hanem Isten keresi az embert. Hagyja, hogy nyugtalanok legyünk. A Szentírás első kérdése így hangzik: Ember, „hol vagy?”³
Nincs ihletettebb kifejezése ennek az isteni közeledésnek, mint Francis Thompson nagyszerű költeménye, Az isteni Vadászkutya. Thompson egy időben orvostanhallgató volt. Egyetlen dolgot tanult meg: drogozni. Nyomorultan tengődött London utcáin, zöldségeskocsik alatt aludt, öngyilkos akart lenni. A Meynell házaspár felkarolta, segítette. A zsebében egy verset találtak, amely néhány évvel a költő halála után ötvenezer példányban kelt el. Harminc év múlva a Tokiói Egyetemen japánul tartottak róla előadást.
A vers a modern életérzés kifejezője, mert az ember érezni kezdi Isten ujjának ezt a mozdulását. A „Vadászkutya” maga Isten, s a költő elsorolja, hányféle módon próbált előle menekülni.
Először a tudattalanságba: úgy érzi, ha alámerül a tudatalatti régióba, kevésbé gondol üldözőjére: „Futottam előle éjek és napok során; / Futottam előle évek ívein át; / Futottam elmém útvesztőin át; /…Állandó gyorsasága, sürgetése sose fáradt, / Nyomomban voltak az ádáz lábak.”
Az írás elolvasható itt.
