Az életvezetés fogalma Platónra és Arisztotelészre vezethető vissza, nem pusztán egy divatod kifejezés a modern – posztmodern világban. Platón szerint az életvezetés feladata onnan ered, hogy az istenek gondoskodása az emberről hiányos, és nekik maguknak kell gondoskodniuk az életükről. Mintha az istenek magukra hagyták volna az embert. Meg kell találniuk azt az életmódot, ami a legelőnyösebb a számukra, és az egész polisz számára, ami nem egyszerűen állati, ösztönös, hedonista, hanem filozofikus, bölcs, mértékletes.

Arisztotelész szerint minden a saját természete szerinti céljára törekszik. A célt maga a természete tűzi elé, s a létezőben van is egy belső erő (entelekheia) a célja eléréséhez. Az ember gondolkodó, “logikával rendelkező” lény (dzoón logikón ekhon), az a természete, hogy gondolkodik. A természetes észszerűt jelent: nem az emberfeletti természet tűz az ember elé célokat, hanem eszével ismeri fel, mi a természetes, értelmes célokat tűz maga elé, és igyekszik értelmes életvitellel, erényesen azt megvalósítani. Az emberben van törekvés az önfenntartásra, de az a természetes számára, ha ezt ésszerűen igyekszik megvalósítani személyes életében, és a poliszban is törekszik arra, hogy mindenki életvezetését összehangolja.

Az életvezetés alapvetően döntéseket jelent, és azok stratégikus végig vitelét. A gyorsan változó világban dicséretes jelszó lett a “mobilitás”, és sokat hangoztatják: “ami biztos, az a változás”. A fő kérés az: vajon a személy a történelmi szituáció változékonyságában improvizálva hoz döntéseket, vagy létezik-e a személy önérvényesítése minden változó szituációban? Létezik a személy kontinuitása a döntési láncolatokban? Vajon a döntések abszolút függetlenek egymástól, a személy pedig nagy varázslóként örökké függetlenül a háttérben marad? S ezekből fakadóan minden döntés tetszőlegesen cserélhető, a személy szabadsága éppen a döntéseitől való szabadságot is jelenti?

Alapvetően nem azt látjuk, hogy a döntések függetlenül, totális szétszórtságban vagy teljes ellentmondásban állnának egymás mellett, hanem sorozatot alkotnak: a döntések fényképek, de filmmé állnak össze. A fényképek és a film mögött létezik a személy, a döntéshozó: a döntésekben és az életvezetés filmjében a személy profilja rajzolódik ki, róla szólnak. A döntések a személy önmegvalósulásai. Használhatjuk a beszéd hasonlatát is: a nyelv használatának vannak grammatikai szabályai, de mégis egyéni, személyes, olykor művészi, ki hogyan használja a nyelvet. A nyelvhasználatban maga a személy közli önmagát. A döntések is ilyenek: vannak tények, határok, szabályok, mégis a döntéseken keresztül a személy önmagát mondja ki, valósítja meg – egyedi módon.

A döntés tulajdonképpen önrendelkezés. A személy a döntéseken keresztül valósítja meg önmagát, így az életvezetés tulajdonképpen önkibontakoztatás. 

A döntéseknek természetesen hierarchiájuk van: minél jobban “belemondja” magát a személy a döntésbe, minél inkább elválaszthatatlan az identitásától, annál inkább életre szólóak ezek a döntések. Ilyen nagy döntések a hit vállalása, a házasság, a szülőség, a hivatás, de kevésbé “mondja bele” magát pl. egy pizza választásba. A nagy döntésekbe a személy a legintenzívebben “mondja bele” magát, a legmélyebben ezekkel identifikálódik, ezek megtartásához önelköteleződéssel ragaszkodik, s ezek feladása valamilyen szinten önfeladás is. A nagy döntéseket aztán napi szinten közép – és rövidtávú döntésekkel realizáljuk, hogy ne maradjanak absztrakt álmok. A döntés ilyen értelemben a személy külső gesztikulációja, történelmi megvalósulása, valódi önkifejeződése. Mivel az életvezetés átháríthatatlan, ezért szeretjük használni az “önrendelkezés, önkifejeződés, önelköteleződés, önfeladás” kifejezéseket. Ez az átháríthatatlanság egyszerre kitüntetés és teher: helyettünk senki sem lehet boldog, ez a jó oldala, de egyben feladat is, a mi megterhel.

Az előadás megtalálható itt.

Létrehozva 2023. augusztus 22.