VI. fejezet

Az életszentség

Legyetek szentek, legyetek tökéletesek

Jöjjetek, kövessetek engem

 — Jöjjetek, kövessetek engem, ti, tanítványaim, Szívem apostolai. Kövessetek, mert én vagyok az Út…

Amint csak egy Igazság van és egy Élet: Jézus Krisztus, úgy Út is csak egy van, és az is csak Ő.

Hova vezet minket ez az Út?

Idelent az életszentségre s ezen keresztül az örök életre, amely szintén ugyancsak Ő.

— Én vagyok az Élet, az Élet teljessége. És mi az élet? az igazi élet?

Az igazi élet a szentség, a szentség pedig szépség, boldogság.

Mindnyájan szeretjük a szépet, mindnyájan boldogságra vágyunk, de hányszor kerülünk vágyainkkal tévútra! Csalóka, látszólagos szépségek után futunk és tönkre tesszük az életünket. Mert csak egyetlen tökéletes szépség van a világon, amely teljesen kielégíti lelkünk igényeit és ez Jézus Krisztus.

Valóban: a szentek voltak az igazi bölcsek és gondolkodók, mert csak ők ismerték fel az igazi boldogság forrásának a titkát: a mi Urunk Jézus Szívét. Mert Ő a boldogság egyetlen forrása: Jézus Szíve, egyedül csak Jézus!

Miben áll a szentség?

Megkérdeztek egyszer egy gyermeket, akit csak nagy nehezen tudtak első szentáldozása után a templomból kihozni:

— Mi szeretnél lenni? Angyal, vagy talán Szent Alajos?

Tekintetét ragyogó mosolygással függesztve a tabernakulumra, ezt felelte a gyermek:

— Csak Jézus, Jézus szeretnék lenni. Semmi más.

Ez a szentség fogalmának legtökéletesebb meghatározása: Jézussá lenni!

Képletesen beszélve, így írom még körül ezt a fogalmat: napsugár, mely ősforrásához visszatér, parány, amely kiindulási pontja felé törekszik. Élet, amely kimeríthetetlen forrását Istenben újra feltalálja. Krisztus az, aki életünket örök értékűvé teszi. Mi magunk, akik ezt az egyetlen igazi Valóságot, Jézus Krisztust éljük.

Másképp mondva: a szentség rejtett kincs. Isten teljes uralma bennünk. Valóraválása Szent Pál szavának: „Élek én, de már nem én élek, de Krisztus él bennem.” Jézussá való áthasonulás, amely a hit misztériumában gyökerezik és a szeretet kiteljesülésében éri el csúcspontját.

A szentség — elérhető valóság

Igen: elérhető, már csak azért is, mert kötelességem, amelyre Isten hív meg bennünket. Okvetlenül elérhető tehát.

Nem abban áll, hogy felérjük, megfogjuk az Istent, aki megfoghatatlan; de abban, hogy magunkat megfogni hagyjuk — általa. Ő maga jön elibénk, leszáll hozzánk, hogy megfogjon és karjában magával ragadjon bennünket. A mi szerepünk passzív: abban áll, hogy ne akadályozzuk Őt működésében.

Igen: a szentség kegyelme felülről jön; Isten munkálja azt bennünk. Tőlünk csak bizalmat, akaratbeli készséget, engedékenységet kíván. Hagyjuk tehát működni.

Ha gyenge is, ha kicsiny és beteg a lelkünk, Jézus magához öleli, magához emeli, magával viszi a kicsit, aki boldogan eszmél rá, hogy az emelkedés folyamán elszakadt a földtől. Hálásan simul Jézusa Szívéhez és a tőle kapott szeretetet feltétlen önátadással viszonozza.

A szeretet és a bizalom az a két tényező, amelyek szentté tesznek bennünket.

Szeressetek — és szentekké lesztek! De esztelen szeretettel, határtalan bizalommal szeressetek!

Szentekké lehetünk-e mi is?

Kétség sem fér hozzá! Kötelességünk is, elsősorban nekünk, Jézus Szíve apostolainak, hogy azzá legyünk.

Gondoljuk csak át: mi mindent tett Jézus értünk: nemcsak azért, hogy a pokoltól megmentsen, de azért is, hogy javaival elhalmozzon bennünket. Kegyelmeinek bősége mindig készenlétben áll mindenki előtt, akarja, hogy szentekké legyünk. Az élet, a fény, a meleg központi forrása, a Nap Ő, amely magához vonz bennünket, útszéli porszemecskéket, hogy mindmegannyi fénylő égitestekké változtasson bennünket, akik Őt majd körülragyogjuk mindörökké.

Urunk Jézus nem éri be azzal, hogy apostolai afféle mindennapi jó lelkek legyenek. Annyi van ezekből, hogy akár utcát lehetne kikövezni velük. Apostol és mindennapi lélek? Ellentétes fogalmak ezek; sehogyan sem lehet őket egymással összeegyeztetni.

A mi Urunknak szentek, nagy szentek kellenek. Csordultig tele aranykelyhek, amelyekből másokra is túláradjon a szeretet.

Nagyobb szükség van ma szentekre, mint bármikor, mert arról van most szó, hogy újra meghódítódjék a világ. Azt pedig csak Jézus Krisztus tudja meghódítani, vagyis a szentség: a valóban átélt Jézus Krisztus.

Néhány alapvető igazságot szeretnék itt kissé bővebben megtárgyalni, amelyek felbátorítsanak rá, hogy a szentség útján elinduljunk.

Az én küldetésem ugyanis az, hogy a nemes és jószándékú, de kissé talán félénk és aggályoskodó lelkeket felbátorítsam; azokat, akik minden jóakaratuk mellett sem tudnak előbbre jutni a lelki életben és fáradtan, fásult lélekkel élik az életüket.

Egészen megcsodálnivaló: az életszentségnek milyen meghamisított torzképe él a köztudatban, és pedig nem csupán a tudatlan tömegek, de a lelkileg eléggé műveltek körében is.

Általában az a hit tartja magát, hogy aki szent, annak szükségszerint rendkívüli lénynek kell lennie, olyannak, mint az Előfutár: távol kell élnie az emberi társaságtól, sem ennie, sem innia, sem aludnia nem szabad; szóval: kell, hogy a teste már megdicsőült, a lelke pedig a kegyelem erejétől teljesen átformált lélek legyen…

Nagyjában ilyennek képzeli a világ az életszentséget. Nemcsak téves, de káros is ez az elgondolás.

Hány, de hány lélekben csendül fel a hívó szózat: „Jöjj és kövess engem!” — De mert hamis fogalmuk van a szentség mibenlétéről, visszarettennek a magasabb tökéletesség ijesztő színekkel felvázolt követelményei elől és megmaradnak szürke nyárspolgárnak. Még jó, ha a lelkük üdvösségét úgy ahogy megmentik.

Vegyük csak szemügyre Kis Szent Teréz életét: hányan voltak még szerzetesek, s a legvallásosabb körökhöz tartozók sorában is, akik a szenttéavatás után is kételkedve csóválták a fejüket: de hát mi rendkívülit tett ez a kis karmelita?

Ugye kihallják önök is a disszonáns hamis hangot: hogy „mi rendkívüli” van ennek a kis szentnek az életében?

Itt a nagy tévedés. Olyan nagy, hogy kihatásaiban megszámlálhatatlanul sok lelket tart távol a szentség útjától.

És ha Terézkét nem értjük meg, hogyan érthetjük meg Szűz Máriát, aki amellett, hogy Istennek legcsodálatosabb teremtménye volt, a legszürkébb, leghétköznapibb életet élte, amelyet ember élhet? Eszerint az elgondolás szerint azok, akiknek az érintésétől nem támadnak fel halottak, akik nem lebegnek a levegőben, nem olvasnak a jövőben, akik nem levegőből élnek; röviden: akiknek balszerencséjük, hogy Szűz Máriához és Szent Józsefhez hasonlítanak, azok nem is lehetnek szentek!

Ne gondoljuk, hogy a szentek más tésztából vannak gyúrva, mint akármelyikünk. Nekik is megvoltak a hibáik, gyengeségeik, akárcsak nekünk, vagy talán még annál is jobban. Az is lehet, hogy egyikük-másikuk kevesebbet kapott Istentől, mint önök vagy én. És azért mégis szentekké lettek, két tényező: a kegyelem és saját erőfeszítésük segítségével.

Jézus ad. A lélek elfogadja és gyümölcsözteti a kegyelmet.

Feltételezhetjük-e, hogy Jézus cserben hagy bennünket? Hogy Jézus, aki szenteket akar formálni belőlünk, nem adja meg hozzá a szükséges kegyelmeket? Megadja, persze, hogy megadja. Hiszen hatalmas Ő és elképzelhetetlenül jó.

Mi ugyan szánalmasan nyomorultak vagyunk, de van akaratunk. Tudjunk elszánt, komoly akarattal akarni és szentekké leszünk. Éppen ez az elszánt akarat, a küzdés fogja bennünk a szentet kialakítani. Önmagát csalja meg, aki azt akarja elhitetni magával, hogy küzdés nélkül is eléheti ezt a célt. A mennyország minden szentje a küzdelem útját járta; a szentségnek elmaradhatatlan feltétele ez.

Küzdelem a sötétség ellen, amely bennünket körülvesz s amely ezt mondatta Szent Terézkével: „nem látok semmit, de hiszek.” Ne kérjünk soha világosságot és érzékelhető szeretetet; hiszen élhetünk sötétségben úgy, hogy a nap világossága fényeskedjék a lelkünkben. Jó nekünk ez a sötétség. Ez tanít meg majd bennünket — látni.

Küzdelem a teremtmények ellen, amelyek el akarják zárni előlünk a szentség útját. Élő, tudatos akadályok ezek; a kegyelem erejének azonban nem tudnak ellentállni. A teremtmény gyakran szépség, amely elmúlik, világosság, amely kialszik, érzéki vágy, amely romlásba dönt. Ez is elmúlik, — ha már mindent odaáldoztunk neki. De romhalmaz, keserűség marad utána a szívben.

Jézus az egyetlen Valóság, amely mindig megmarad; ne állítsuk soha másodsorba. Ha elsőbe állítjuk: később látjuk meg, mennyire igazunk volt.

Küzdelem a természet hajlamaival szemben. A nehézkedési törvény ellene szegül minden emelkedésnek. A szentek is tapasztalták ezt. Tegyük mi is azt, amit ők tettek: állítsuk szembe az erkölcsi erőt a természet kívánságaival. Sokszor két kézre kell fognunk a szívünket, ha mindenek ellenére is emelkedni akarunk. A szentek, amikor a vezeklés nagy tényeit vállalják magukra, teszik ezt azért, hogy természetük követelései elé gátat vessenek. A vezeklő övét és a korbácsot még egy szent sem használta puszta kedvtelésből; a fenyítékhez és önmegtagadáshoz még soha senki nem szokott hozzá.

Küzdelem a csüggedés ellen. A küzdelem nem mindig jár észrevehető győzelemmel s ilyenkor könnyen befészkel a csüggedés a szívbe. Ez azonban nem jelent semmit. Ne számolgassuk a lépcsőfokokat, mikor felfelé megyünk. Könnyen tévedhetnénk. Bizonyos, hogy rosszabbá nem leszünk, amikor emelkedünk, csak tisztábban látunk, amint mindközelebb jutunk az isteni Naphoz. Ez magyarázza meg, mennyire őszinte volt Szent Terézke alázatos felkiáltása: „Nagyon nyomorult vagyok!” Az alázatos lélek ugyanis tisztán lát.

A mi életünk nem egyéb erkölcsi elcsúszások sorozatánál, feledésbe ment jófeltételeknél. És azért mégis „mindent megtehetünk Abban, aki minket megerősít.” Omnia. Mindent. Aki akar, az tud is.

Egyetlen erő szükséges hozzá: a kegyelem és a jószándékú lélek egyesített ereje.

Aminek pedig nem leszünk híján, mert hiszen ennek Jézus Szíve a kiapadhatatlan forrása.

A szentség az egyetlen igazi boldogság — de ezt a világ nem akarja és sohasem akarta megérteni.

Csak egyfajta igazi boldogság van a világon, és ez a szentek boldogsága.

Ezt a kis lelkek vigasztalására mondjuk, azokéra, akik szavainkat hallgatják vagy olvassák. Ezek nagyon gyakran hajlandók azt hinni, hogy a szentség nagy dicsőség, igen… de keserű dicsőség és aránytalanul nagy árat kell fizetni érte. Hogy odatúl majd meg is lesz a jutalma, idelent azonban le kell mondani a kedvéért minden örömről, minden boldogságról, amire pedig mégis csak nagyon szomjazik a lélek!

 Igaz-e ez? Ugye, hogy nem?

Bizonyos, hogy az Istennel való egyesülés és az, amivel ezt elérhetjük: a hazug, hiú földi javakról való lemondás nincs ingyen, áldozatba kerül, egyidejűleg azonban nagy nehézségektől és a vigasztalan, céltalan szenvedés leggyakoribb felidézőitől szabadítja meg a lelket. Áldozat, küzdelem az ára, azonban csodásán magas ellenértéket kapunk érte. Lemondunk néhány érzelemről és földi értékről, helyettük azonban világosság, erő, béke költözik lelkünkbe, s ez ezerszeresen kárpótol bennünket áldozatainkért.

A szentek természetfölötti boldogságáról beszélve önkéntelenül is a Getszemáni fenséges jelenete felé fordulnak gondolataink. Jézus a legkegyetlenebb lelki gyötrelmeket szenvedi; az előtte álló szörnyűségek látása vért sajtol ki pórusain — de ugyanakkor Atyját látja. Tehát a mennyország békéje honol a szívében.

Megfelelő távlatból nézve ugyanez a képe a szentek lelkének is, akik éles küzdelmeik közt is boldogok, százszorta boldogabbak, mint a világ irigyelt fiai. Ezzel kapcsolatban is a liziői kis szent szavait idézzük: „Már nem is tudok szenvedni, mert megtanultam örömmé változtatni minden szenvedésemet. Az apró nehézségek kicsike örömökké, a nagyok pedig nagy örömökké válnak a lelkemben.”

A világ persze azt mondja erre, hogy dőreség. Ám legyen dőreség. De olyan dőreség, amely minden bölcsesség csúcspontja, a Keresztrefeszített kimondhatatlan, gyönyörűséges dőresége, amelyből csak kiválasztott barátainak nyújt ízelítőt. Innét van, hogy a szentek közt is azok a legboldogabbak, akiknek legtöbb szenvedés jut osztályrészül. A kereszt Jézushoz teszi őket hasonlóvá és egyúttal zálogává lesz szent Szívével való egyesülésüknek.

Nyomatékosan állítom, hogy kinek minél több a szenvednivalója, annál boldogabb, kezdve Márián, a Fájdalmak Nagyasszonyán, akinél többet, Jézuson kívül, senki sem szenvedett. Mert a keresztény módon értelmezett boldogság nem a kereszt hiányában, de Jézus bírásában áll. Ővele még a pokol is mennyország volna. Nála nélkül még a mennyország is a számkivetés helye.

 Mondják meg: volt-e valaha valaki boldogabb, mint Assisi Szent Ferenc, a szegénység szerelmese? Vagy Szent Margit Mária, a szeretet áldozata?

Mert ne felejtsük el, hogy a szentek világában nem szokták egyedül hordozni a keresztet. Nekik, a szenteknek, Jézus segít a kereszthordozásban. A teher nagyobbik részét Ő viszi.

Ne féljünk: Jézus szeret minket. Nem terheli meg vállunkat nagyobb súllyal, mint amennyit elbírunk. Hiszen azért jött Ő, hogy üdvözítsen, megenyhítsen bennünket.

— Kicsi lélek — így szól hozzánk — ne félj: együtt tesszük meg az utat. Én majd felfogom a fergeteg dühét, te meg szívemhez simulva viszed keresztedet és… énekelsz.

Előre tehát! És mondjuk: „Szívesen iszom ki a kelyhet, a szenvedés és öröm kelyhét.”

A szentség mindig időszerű, állandó folyamot

Manap is vannak szentjeink, akik talán az ismerőseink körében, vagy legszűkebb környezetünkben élnek.

Pedig milyen nagy azoknak a száma, akik azt hiszik, hogy a szentség: kiapadt forrás; hogy a szentek: legendák hősei, óriások, akiknek a nemzetsége végleg kihalt.

Aki így gondolkodik, az nem ismeri a szentség talajának, az Egyháznak kimeríthetetlen termékenységét, amely szüntelenül, nagy változatosságban érleli a szentség pompás csodagyümölcseit és érlelni fogja azokat a világ végezetéig. Mindig voltak, vannak és lesznek szentjeink, mert az életszentség forrása maga Jézus Krisztus; és ez a forrás kiapadhatatlan.

Általában talán azért gondolkoznak így, mert összetévesztik a szentség lényegét annak külső megjelenésével. Az isteni Gondviselés ugyanis mintha napjainkban eltekintene attól, hogy olyan külső körülmények közt, olyan egyéni tulajdonságokkal felruházva jelentesse meg a világon szentjeit, amelyek mindenki figyelmét és csodálatát magukra vonták, amint ez az assisi szent vagy az arsi plébános esetében is történt. Lehetséges, hogy manap csakugyan nem fogunk pl. Ferreri Szent Vince — vágású szentekkel találkozni, az azonban még annál is lehetségesebb, hogy napról-napra érintkezünk éppen olyan nagy, vagy még nagyobb szentekkel, akik azonban, mert inkább Názáret iskolájához tartoznak, nem szoktak testi halottakat feltámasztani, bár szinte bizonyos, hogy csendben, feltűnés nélkül annál több halott lelket keltenek életre.

Hogy hogyan és hányat: azt majd később, a Nagy Napon fogjuk megtudni.

X. Pius pápa mondta egyszer a Gyermek Jézusról nevezett Teréz nővér képére mutatva:

— Ő az újabb idők legnagyobb szentje.

Ki sejtette volna ezt csak néhány évvel azelőtt is? Még mindig sokan élnek, akik ismerték a bájos kis szentet, nagyszerű erényeivel, csekélyke hibáival együtt. De vajjon ki gondolt volna rá ezek közül, hogy valaha oltáron látják ezt a gyermeket, akinek csodái lázba hozzák az egész világot! S bármennyire megcsodálták is rendkívüli kiválóságait, ki merte volna elmondani róla, amit XI. Pius pápa mondott, a „kegyelem csodájának” nevezve ezt a tüneményes lelket. Pedig még csak nem is régen halt meg, nővérei még ma is élnek. Mindenesetre szédületes pályafutás volt az övé: 1873-ban született és 1927-ben már nyilvánosan megülte ünnepét az Egyház.

Mint őnála, úgy nagyon sok más kiválasztott lélek esetében is az egyszerű hétköznapiság leple alá rejtőzik — legalább a földi élet tartamára — a szentség dicsfénye s ragyogása csak a halál után válik közkinccsé. De még ez sem mindig egyezik meg a Gondviselés terveivel és így bátran feltételezhetjük, hogy a szentek nagyrésze, — még ha nagyon nagy szentek voltak is — ismeretlenül marad a földön.

A mi korunk csak a két végletet ismeri: a gyűlöletet és a szeretetet; és amilyen mértékben növekszik a gyűlölet, olyan arányban virágzik ki a lelkekben a szeretet, olyannyira, hogy ma már bátran beszélhetünk a diadalmas szeretet hadsorairól.

A gonoszság uralmának időszakában élünk, de azért századunk egyúttal a nagy szentek százada is és nyugodt lélekkel állíthatjuk, hogy a szentség virágkorát éljük. A pesszimisták persze hitetlenül rázzák a fejüket, de nincs igazuk. Különösen azóta, hogy X. Pius pápának a korai és gyakori szentáldozásról szóló dekrétuma megjelent, tömegesen hódolnak be a lelkek a szeretet uralma előtt.

Én magam is ismertem egy egészen kiváltságos lelket, csodáját a kegyelemnek, de egyúttal a kegyelemmel való hűséges együttműködésnek is.

Ritka természeti adományokkal megáldott, kivételesen tehetséges fiatal leányról van szó, akit övéi rajongó szeretete vett körül. Különösen az apa volt rendkívül büszke a leányára. Mint dúsgazdag világfinak, természetesen eszébe sem jutott, hogy a nagyvilági élet talán nem lesz megfelelő foglalat gyermeke angyali tisztasága számára. Élvezni akarta leánya sikereit és gyönyörködni akart ragyogásában. Nem volt olyan bál, estély, társas összejövetel, ahonnan a bájos kis királynő hiányozhatott volna. A fiatal leány pedig vezeklő övet hordott díszes ruhái alatt s minden egyes alkalommal könnyek közt esdekelt atyjának; ne kényszerítse, hogy társaságba menjen. Az apa azonban hajthatatlan maradt.

Nem tudta, hogy leánya, miután báli díszébe öltözött, odaborul Jézus Szívének képe elé és könnyes szemmel búcsúzik tőle: „a szívem nálad marad, Jézusom, zárd a szívedbe!”

Azután pedig ment, amerre az édesapja kívánta, de sem örömét nem találta a nagyvilági szórakozásokban, sem nyugtalanságot nem érzett miattuk. Lelke annyira Istenben élt már, hogy a legzajosabb mulatozások közben is nem egyszer esett elragadtatásba.

— Úgy érzem magam ilyenkor — vallotta meg ő maga — mintha álomszerű önkívületben volnék.

Hazatérve elvégezte a szentóráját, reggel hatkor pedig kivétel nélkül mindig ott volt a szentmisén. Saját szavai szerint soha egyetlen szentáldozást sem mulasztott el.

Így működik a kegyelem abban a lélekben, amely nem fél attól, hogy szentté talál lenni. És ezeket műveli az Úr szeretete abban a szívben, amely neki adta magát, tökéletesen, maradéktalanul.

Ebben az esetben is vajjon ki tudott mindarról, ami ebben a csodálatosan szép lélekben végbemegy? Ki volt abban a helyzetben, hogy annak hősies küzdelmeit megfigyelje? Senki, e sorok íróján kívül. Nem megcsodálni való, beszédes példája-e az elrejtett életszentségnek az elragadóan szép fiatal leány élete, aki lelki elragadtatásban táncolja végig a bálokat és sértetlenül kerül ki a modern Babilon tűzkemencéjéből? Milyen gyengéd gondossággal öleli körül Jézus ezt az új Ágnest! Beborítja palástjával s magának őrzi meg az oroszlánok barlangjában is.

Sok ilyen dolog történik most, talán közvetlen környezetünkben is, anélkül, hogy csak sejtelmünk is volna róla: az életszentség mindmegannyi elragadó szépségű megnyilatkozásai, amelyek azonban rejtve maradnak szemünk előtt, hogy csupán csak Jézust és angyalait örvendeztessék. Csodákat művel a kegyelem a hajlékony lelkekben, tartozzanak azok bár a legfelső vagy a legalsó társadalmi körök kategóriájába. Nagyon magasra tud felemelni bennünket a Király erős karja, hacsak egész akaratunkkal ráhagyatkozunk és kérjük, hogy felemeljen.

Merem állítani, hogy az ilyen vágású lelkek nagyobb bőségben teremnek ma, mint bármikor s hogy éppen a lelkiség kivirágzását mondhatjuk századunk egyik legfeltűnőbb csodájának. Nyilvánvaló, hogy Jézus saját Szívének pünkösdi tüzével akarja lángbaborítani a világot, hogy ezt az élettermő tűzfergeteget állítsa szembe az újpogányság merész élniakarásával. És e tüzes lelkek életstílusa feltűnően azonos a klasszikus életszentség: Názáret stílusával. Egyiknek sincs kirakata, belül azonban Szűz Mária halkszavú alázatossága, tüzes istenszeretete él a „kis lelkek” hadsoraiban.

Csodálatos Isten az Ő szentjeiben! Bátran előre tehát! És ha nyomorúságaink látása csüggedéssel fenyegetne bennünket, ha időnkint úgy éreznők, hogy bűneink és fogyatékosságaink elzárják előttünk a szentség útját, akkor jussanak eszünkbe azok a szavak, amelyeket maga a mi Urunk intézett egy jámbor lélekhez:

— Örömöm telik benne, hogy gyakran éppen az utca sarából készítsem legszebb remekműveimet.

A Nagy Király apostolai és barátai soha el ne felejtsék ezt a tanítást és merítsenek bizalmat, bátorságot belőle! S ha úgy érzik, hogy hibáik, gyengeségeik révén az utca sarával lettek egyenlőkké, ezzel csak annál több joguk van azt remélni, hogy önökböl is a szeretet remekét, Szívének nagyon kedves szentjeit fogja kifaragni az isteni Művész keze.

Létrehozva 2018. december 9.