P.Mateo

P. Mateo Crawley-Boevey: Jézus a szeretet királya (10)

IV. fejezet

A Bízó Szeretet

Én vagyok, ne féljetek!

Csodálatosan szép szó! Talán a legszebb, a legbiztatóbbak egyike Jézus összes szavai közt. „Ne féljetek, én vagyok! Én, az atyátok, testvéretek, az Üdvözítőtök; én, a jóbarát! Nolite timere. Ne féljetek.”

— És miért ne féljünk? Elfelejtetted talán. Uram: mennyire nyomorultak vagyunk?

— Quia ego sum: mert én vagyok.

— Ha angyal volnék, próféta, szent: akkor félhetnétek. De Jézus vagyok.

Igen, mert ő Jézus, az Üdvözítő Isten, az irgalmasszívű Bíró. Tehát, ha gyengeség halmaza vagyunk is, béke, megnyugvás lakhatik a szívünkben. Nem ö maga mondta-e újra meg újra a magunkfajta nyomorultakhoz intézve szavait:

— Béke veletek!

Majd ismét:

 — Békémet hagyom nektek. Békémet adom nektek.

Értik? Az Ő békéjét adja s nem a mienket, amelyet önszeretetünknek minden sérelme romba dönthet; nem a világ százféleképpen meghamisított békéjét! — Igen: az Ő irgalmassága alapján mi, egy hajszolt világ hajszolt gyermekei is mélységes békének az élvezői lehetünk. Nem mintha saját igaz voltunkra, érdemeinkre támaszkodhatnánk s lelkünk kegyelemállapotát jogos illetményünknek tarthatnánk. Szó sincs róla! És azért mégis béke lakozhatik bennünk, az a béke, amelyet az Üdvözítő kínál fel a gyengéknek, a lábadozóknak, a sebesülteknek, az olyanoknak, amilyenek mi magunk is vagyunk. Béke, amely rendületlen hitünkből az Ő irgalmasságára való ráhagyatkozásunkból sarjad ki. Vajjon mit kezdenénk lelki életünkben, a magasságok felé való törtetésünkben, ha ez az erő, a bizalom ereje nem támogatna bennünket?

Bízzunk Őbenne! A bízó szeretet legnagyobb erőssége a lélek életének.

Végleg el kellene csüggednünk, ha azt tudnók, hogy szárny nélküli tehetetlenségünkben, saját erőnkből kell a magasba repülnünk. Jézus irgalmas szeretetébe vetett bizalomra, nagy bizalomra van szükségünk, hogy magasra és mindig magasabbra emelkedhessünk. Az Ő szeretetének szárnyán. Szívének irgalmasságára hagyatkozva érünk el olyan csúcsokra, amelyeket saját erőnkből még csak megközelíteni sem tudnánk.

Nehogy azt mondja valaki, hogy ez merész bizakodás! Mert nem az. Magdolnától kezdve mindnyájan, akik csak vagyunk, feljebb juthatunk és kell is, hogy feljebb jussunk. Természetesen nem a saját érdemeink és erényeink gyenge mankójára, de Jézus irgalmas mindenhatóságára támaszkodva.

Ki iránt lehetnénk bizalommal, ha nem Őiránta, az irgalmasság, a megbocsátó könyörület Istene iránt? Ha Őreá nem hagyatkoznánk bízó szeretettel, aki hozzánk való szeretetből keresztre feszíttette magá,t s akit ma is a szeretet tart fogva tabernakulumainkban; akkor egyáltalán ráhagyatkozhatunk-e valakire?

Földre szállt Ő, hogy elhozza nekünk — ugyan mit? Talán számonkérő igazságosságát? — Nem, nem, nem! — Vagy talán a jogos büntetést? — Nem, ezerszer nem! — De hát mit hozott akkor? — Bocsánatot, üdvösséget, boldogságot.

Ezért — hogy bennünket megnyerjen — ezért művelte csodáit, amelyek tulajdonképpen csak hátterét képezik annak a képnek, amelyből Szívének szeretetét ismerhetjük meg. Olvassák az evangéliumot, lassan, elmélkedve, üssék fel bármelyik lapját és meg fogják érteni, hogy annak minden szaván keresztül, még a méltatlankodás, a rosszalás szavain keresztül is — Jézus Szívének kimondhatatlan szeretete dobog felénk. Ne igyekezzünk idegen értelmet belemagyarázni az Evangélium szövegébe, amely magának Jézusnak a szava: azért jött Ő, hogy minket megmentsen, az üdvösség útját megmutassa és bocsánatot esdjen ki még azoknak is, akik a bitófát készítik számára: „Atyám bocsáss meg nekik; nem tudják, mit cselekszenek.”

És ezért „kiüresítette magát, felvette a szolga alakját,” magára vette gyengeségünket, nyomorúságainkat. A Fájdalmak Férfia lett Ő, aki megtudta, mi a szenvedés.

Jóllehet tágabb értelemben és korántsem betű szerint, de azért mégis alkalmazhatjuk rá az írás szavait: „A mélység a mélységbe kiált.” Nyomorúságunk, romlottságunk mélysége magához vonzotta a szeretet, az irgalom, a jóság mélységét.

Valóban: Betlehem csak költői előképe egy másik, szörnyen szegényes, kemény, hideg jászolnak: a mi szívünknek. S mikor Urunk a szent áldozásban belé száll, vajjon nem szennyesebb istállót talál-e benne, mint amilyen a betlehemi volt?

Pedig mennyire vágyik beleköltözni! Nemcsak kéri, de parancsolja is, hogy szívünkbe fogadjuk.

Tudják-e, miben látom én legszembeszökőbben Jézus nagyságát? — Talán bizony a táborhegyi megdicsőülésben? — Nem, mert ott csak azt mutatta meg emberi szemeknek, ami az övé, amit elhagyott azért, hogy hozzám hasonlóvá legyen: mennyei dicsőségét.

Jézus megváltói szereplésének három másik állomása az, amely előtt szótlan megdöbbenéssel állok meg: a jászol, ahol nyomorúságom pólyáiba takarva látom Üdvözítőmet; Názáret, ahol az utca porában játszik, mint a többi gyermek, ahol verítékezve dolgozik, mint a többi munkás; és végül a Kálvária, ahol az elragadtatástól megittasulva szemlélem vére bíborában, halotti szemfedőjében, Őt, aki az élet Ura!

Milyen csodás színeváltozás ez a három! Rajta keresztül kicsinynek látom Őt, mint saját magamat, szegénynek, tehetetlennek, mint magamat; sebektől borítottnak, mint amilyen az én lelkem. Hozzám hasonlóvá tette magát, hogy ellenállhatatlanul magához vonzzon, hogy bizalmamat megnyerje, amikor nem olyannak mutatja magát, amilyennek mennyei nagy dicsőségében elképzelhetem, de olyannak, amilyen én magam is vagyok.

Mikor mindezt végiggondoljuk, nem érezzük, nem értjük-e meg: milyen nagyon, milyen szenvedélyesen szeret Ő minket, hogy szeretete mennyire túlmegy a józanság határmezsgyéjén? Itt értem meg, itt lesznek előttem eleven valósággá Jézus szavai: „Nem akarom a bűnös halálát, de hogy megtérjen és éljen.” És a másikak; „Azért jöttem, hogy megkeressem és üdvözítsem, ami elveszett.”

Az a szeretet, amellyel minket körülvesz, nem ugyanaz a szeretet, mint az, amellyel édesanyját körülölelte. Nem: Szűz Mária olyannak szerette, amilyennek őt a saját örömére megalkotta: tökéletesen szépnek, tökéletesen tisztának, tökéletesen szentnek.

Nem is ugyanaz a szeretet az, mint amellyel angyalait szereti: szintén egészen tiszták ők, az angyalsereg hű hadosztályai, amelyeknek az a dolguk, hogy az eltévedt bárányok nyomában járjanak.

De azzal sem azonos szeretet ez, amely a kiváltságosok kis csoportjának, a fehéren izzó lelkeknek az osztályrésze: bizonyos fokig ők is megérdemelték ezt a szeretetet. De mit szóljunk arról a szeretetről, melyet mi bűnösök kapunk tőle ingyenes, teljesen ingyenes ajándékképen? Mivel szereztünk erre érdemet?

Szembehelyezkedtünk a végtelenül jó Istennel. Megbántottuk. Halálra adtuk. S mindezekért még Ő jön hozzánk, felkínálja bocsánatát. Sőt bocsánatánál is többet: barátságát, szívét, szeretetét.

Érthetetlen titok marad előttünk az irgalmasságnak ez a mélysége, amely szomjazik utána, hogy megbocsáthasson s a pocsolyák mélyére is utána nyúl a bűnösöknek, hogy bocsánatát felkínálja nekik. Azért tartjuk fontosnak, hogy Szent Terézke módjára kiemeljük és kidomborítsuk az irgalmas szeretet szépségének legmegkapóbb vonásait. A salak, hacsak alázatos szívvel vágyik megbocsátásra, minden nehézség nélkül mennyei drágakővé változik, mint pl. a szamariai asszony és Jézus barátjává válhatik az is, aki tegnap még az utca porában hevert vagy éppen „feszítsd meg”-et kiáltott, hacsak bánatkönnyei, Jézus kiontott vérének erejével hófehérre mosták lelkét — mint Magdolnáét és a jobb latorét. Hogyan, mivel magyarázhatjuk meg Isten leereszkedő irgalmasságának ezt a felmérhetetlen mélységét?

Mindnyájan vétkeztünk. Mindnyájan belemártottuk kezünket a Keresztrefeszített vérébe. Valljuk meg nyíltan: nagyobb a mi bűnünk, mint azok nagyrészéé, akik személyesen is résztvevői voltak a Kálvária nagy drámájának, mert mi tudatában vagyunk bűnünknek és a kegyelmek segítőereje áll rendelkezésünkre.

És éppen ez teszi fel a koronát az „isteni őrület” csodájára: Isten, aki nem hagyja elveszni azt a gyermekét sem, aki Atyja hóhérául szegődött. Hogyan érthetné ezt meg szegény gyarló emberi értelmünk?

Ó, jóság! Ó, irgalom! — És ezek után még félünk, reszketünk Istentől; nem bízunk benne.

Mindennél nagyobb bűn ez! Jézus szeretete a mi nyomorúságainkat keresi. Az egyik mélység magához akarja vonzani a másikat. Mi pedig ülünk, mozdulatlanul ülünk a mélység fenekén és válaszra sem méltatjuk az utánunk kiáltozót. Tompa konoksággal távol tartjuk magunkat tőle, mikor pedig Ő annyira szeretné, ha ez a mi nyomorúságos szívünk egészen közel simulna az övéhez. El kell-e futnunk előle, ha Ő utánunk jön? Siketté tennünk magunkat, hogy hívó szavát meg ne halljuk? Szinte úgy látszik, mintha azt hinnők, hogy túloz, mikor ezt mondja: „Jöjjetek hozzám mindnyájan.”

Elfelejtjük, hogy a reménység hídján át vezet az utunk az igazságos Atyához; s ez a híd: a Fiú irgalmassága.

— Járjatok rajtam — bátorít bennünket. — Én vagyok az Út; azután nézzétek jászlamat, keresztemet, az Eucharisztiát s mondjátok: nehéz-e bennem bízni? Irgalmas szeretetem betölti az űrt, amely köztünk tátong, csak arra kérlek benneteket: ne nehezítsétek meg fáradozásomat kislelkű idegenkedéstekkel.

Gyáva, reszkető lelkek: nem látjátok-e, hogy minden hibátok közt a tőle való félelem a legnagyobb és hogy semmivel akkora fájdalmat nem okoztok Szívének, mint éppen a bizalmatlanságtokkal?

Ti, akik sohasem vagytok nyugodtak gyónásaitok után, akik sohasem tudjátok elhinni, hogy jól gyóntatok és tízszer megismétlitek, amit már úgyis meggyóntatok, hallgassatok ide:

Aggályos lelkű egyén, aki már vagy egy tucatszor végzett általános gyónást, gyónni készül. Egész lelkigyakorlatát azzal töltötte, hogy a lelkiismeretét böngészte. Felírta bűneit, újra megvizsgálta magát s újabb bűnöket írt a már amúgy is hosszú listára. Belép a gyóntatószékbe, széjjelbontja a papírt és nagy részletességgel megkezdi a bűnvallomást. Mikor elkészül vele, a gyóntató megkérdezi:

— Mondja, leányom, nincs más?

— Nem gondolnám … ámbár talán mégis … ez és amaz …

Aztán mégis csak megáll.

— Leányom, igazán nincs más?

— Nincs, nincs … nem hiszem, hogy volna.

— Pedig van, leányom: a bántalom, amelyet bizalmatlanságod okoz szívemnek.

A gyónó riadtan áll fel, benéz a gyóntatószékbe. Üres. A gyóntató helyett maga Jézus leckéztette meg kicsinyes bizalmatlanságáért.

Hiszen igaz: időnkint szükség lehet hosszabb gyónásokra is. Általában azonban nyugtalan önvádjaink inkább megbántást jelentenek Jézusra, mert azt mutatják, hogy kevéssé bízunk benne.

Ha a vakok, a bénák, a leprások kételkedtek volna gyógyulásukban, vajjon nem érdemelték volna-e meg, hogy bajukba visszaessenek?

Jézus azért jött, hogy a földön az irgalom és a kegyelem törvényét felállítsa, és erre építse fel Egyházának egész lelki berendezését. Érthető tehát, hogy megsebezzük Szívét, ha bizalmatlanok vagyunk vele szemben.

Tudják-e, mi volt Júdás legnagyobb bűne? Talán az árulása? Vagy az öngyilkossága? Egyik sem. De az, hogy nem hitt Jézus irgalmas szeretetében.

Értsék meg, értsék meg hát végre, hogy Jézus a bűnösökért jött, és amit elsősorban kíván tőlünk, az a gyermeki bizalommal átszőtt szeretet.

Ha ez nincs meg bennünk, az annak a jele, hogy nem értjük meg Jézust. A legértékesebb bánat mindig az, amelyet nem a félelem, de a bízó szeretet sugall.

Senki és semmi nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy hozzá menjünk:

— Talán a bűneink? — Hiszen lemosta Ő már azokat kiontott vérével!

Vagy a méltatlanságunk? — Jobban ismeri Ő azokat, mint mi magunk és eszébe sem jut, hogy holmi kiváló értékeket keressen bennünk. Tudja, hogy nyomorúságok egész sora vár irgalmára, hogy azokat lelkünkből kiküszöbölje, s viszonzásul semmi mást nem kíván tőlünk ezért, mint hogy ne nyugtalankodjunk s engedjük Őt dolgozni. Ha saját magunk tapogatjuk sebeinket, elmérgesítjük azokat. Csak az Ő isteni keze nyúlhat úgy hozzájuk, hogy gyógyulás fakadjon érintése nyomán.

Vagy talán ismét az isteni Felségnek tartozó tiszteletet hozzuk fel kifogásul?

Századszor mondom: ne éljenek vissza ennyire a tisztelet fogalmával! E kifejezés mögött sok minden húzódik meg: egyebek közt egy átkos szörnyűség: a janzenizmus.

A bizalom soha sem volt és most sem a tisztelet hiányának a jele. Isten mentsen meg mindnyájunkat attól, hogy vétsünk a neki kijáró tisztelet ellen! De tiszteletlenség-e, ha hívásának engedelmeskedve, hozzá közeledünk? Ha méltatlanságunk érzetében, de az Ő szeretetében, irgalmában bízva, lába elé borulunk — tiszteletlenség-e az? Aki ezt mondja, az bátran vádolhatja magát szeretet hiányával. Mert csak a szeretetlenségnek és egyedül csak annak érdeke, hogy a szíveket „tiszteletteljes” távolban tartsa Jézustól.

— Szeress és akkor azt teheted, amit akarsz — mondja Szent Ágoston. — Igen, bátran tehetjük akkor, amit akarunk, mert aki igazán szeret, az soha olyant nem tesz, amivel Istent vagy az embertestvért megbántaná. Mert ezt sem sértheti meg anélkül, hogy Istent is meg ne sértené.

Mielőtt még a Szentlelket vette volna, azt mondta Szent Péter:

— Távozz tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok. És Péter elbukott. Később, gyengesége tudatában már bizonyára másképp beszélt:

— Jöjj közel hozzám, Uram, mert esendő bűnös vagyok.

Kérdezzük meg a szenteket, akik Isten közelében éltek, Assisi Szent Ferencet, Don Boscót, kérdezzük meg Liziő Csillagát: nem a bizalom volt-e megdicsőülésük titka?

És nézzük Palesztina apróságait, amint a Mester térdén ülnek és ez őket cirógatja! Az evangélium gyönyörű, igazán megtörtént tündérmeséje ez… Ha valakinek nem tetszik, Jézust, egyedül csak Őt tegye felelőssé érte!

Ha választanom kellene az apróságok és az aggályoskodó apostolok közt, én az előbbiek oldalára állnék, az ő bizalmukat, az ő helyüket kérném magamnak; az ő helyüket, ott, Jézus Szívének közvetlen közelében.

A kicsi lelkeknek adatott meg, hogy már itt lent megértsék a szeretet fellángolását.

A sátán ravasz fogása, hogy szüntelenül hibáinkat, fogyatékosságainkat tartja szemünk elé, hogy ezzel is eltávolítson bennünket Istentől. Az én fanatikusaivá tesz bennünket, ahelyett, hogy Isten fanatikusai lennénk.

Térdeljünk a tabernakulum elé és kérdezzük meg Jézust: hogyan esett meg a szamariai asszonnyal való találkozása? Nem Ő kezdte-e meg a beszélgetést ezzel a bűnös asszonnyal? És keményen rápirított-e legalább, hogy elfusson, hogy szégyenét elrejtse? Ugye, hogy nem? Pedig itt bűnök halmaza állt szemben az örök szentséggel; a lelki hulla az Élet teljességével. És mégis: milyen benyomással volt az asszonyra ez a találkozás s melyek voltak annak a közvetlen gyümölcsei? Rémület-e, zavar, vagy lesújtó kétségbeesés? Vagy inkább boldogan dobogott-e fel a szegény bűnös asszony szíve, megtisztulás utáni vágy, reménység, lelkes szeretet költözött-e belé, amely nyomban a Mester apostolává tette azt, aki egy órával ezelőtt még a város szégyene volt?

Véssük mélyen az emlékezetünkbe ennek a gyönyörű történetnek a tanulságát. Ne felejtsük el, hogy a baj mindig a Jézustól való eltávolodással kezdődik, viszont az erényélet olyan mértékben mélyül, komolyodik, amilyen mértékben a lélek közelebb simul Jézus Szívéhez, az élet és a szentség forrásához.

Ha néha úgy érezzük, hogy ahelyett, hogy előbbre jutnánk, visszafelé csúszunk az erények útján, ne ijedjünk meg. Vigasztaló oka lehet ennek: minél közelebb jutunk az isteni Naphoz, annál tisztábban meglátjuk a porszemeket, amelyek lelkünk ragyogását elhomályosítják. A szentek is minél közelebb jutottak Istenhez, annál inkább tudatára ébredtek méltatlanságuknak. Ha Isten megengedi, hogy a kevélység, az önszeretet fellobbanásai jelentkezzenek szívünkben, azt csak azért teszi, hogy tudatára ébresszen gyarlóságunknak és alázatossá tegyen bennünket.

Ha tisztábban látjuk nyomorúságunkat, az még nem azt jelenti, hogy rosszabbak lettünk. Egyáltalán nem!

Általában: túlságosan sokat gondolunk magunkra és keveset Istenre.

Nézzük hibáinkat az Ő Szívének napfényénél. Minél jobban felismerjük azokat, annál inkább megértjük az Ő irgalmasságának végtelen voltát.

Olvassuk el újra Magdolna és a szamariai asszony, a tékozló fiú és a házasságtörő nő történetét. Olvassuk a farizeusok szavait: „Miért eszik Mestertek a vámosokkal és bűnösökkel?” Gondoljuk meg továbbá: nem jár-e mi utánunk, publikánusok után is a Jó Pásztor? Nem tesz-e meg mindent, hogy a bűn szakadékából kimentse a lelkünket? És ezeket tudva nincs-e meg minden okunk arra, hogy korlátlan bizalommal szeressük Jézust?

Sohasem bízhatunk benne túlságosan. Bűneink sohasem lesznek végtelenek. Az Ő irgalmassága azonban végtelen.

Sokan — még a legmélyebb lelkek közül is — édeskés, hangulatos ájtatosságot csináltak Jézus Szívének tiszteletéből, amelyek alapjául csupán a paray-i kijelentéseket veszik tekintetbe. Pedig nem így áll a dolog. Feltalálom ezt a szent Szívet olyannak, amilyen: jónak, gyengédnek, irgalmasnak, részvevőnek az evangélium minden lapján, minden szavában annak a Mesternek, akit imádok. A Jézus Szíve kultusznak tehát Betlehem, Názáret, Jézus nyilvános működése, a Kálvária az alapja. S ha készséggel hiszek Szent Margit Mária szavainak, ha valóságnak fogadom el a paray-le-moniali kijelentéseket, az csak azért van, mert azok betűről betűre megegyeznek mindazzal, amire engem az evangélium tanít és tulajdonképpen csak színes aláfestései mindannak, amit már az evangéliumból is tudok. Bámulom és szeretem Margit Máriát, szükségem azonban nincs rá ahhoz, hogy Jézus Szívét megismerjem.

— Higgy szeretetemben és semmitől se félj — mondja immár századokon keresztül minden léleknek az isteni Megbántott.

— Azért jöttem, hogy keressem és üdvözítsem azt, ami elveszett.

A farizeusok megbotránkoznak. Nem tudnak hinni ennyi szeretetben.

— Ha szent — mondják egymás közt — maradjon a szentekkel és ne keresse a bűnösök társaságát.

De hiszen akkor az angyalok közt kellett volna maradnia!

Ó janzenizmus, janzenizmus! Te modern farizeusság, átkos eretnekség, amely eltorzítottad a lelkek előtt Jézus Krisztus képét! Tanításod mérge nyomokat hagy a legszebb lelkekben is, amelyek nagyra lettek volna hivatva, a félelem, a fagyos „tisztelet” azonban nem engedi, hogy a magasba lendüljenek.

Egész lelkemből elvetem ezt az átkos tanítást, amely villámot szóró Jupitert, telhetetlen Molochot csinál a mi jóságos Isten Atyánkból!

A janzenisták ki akarják küszöbölni az evangéliumból a szeretet szellemét. Az igazság uralmát kívánják, akárcsak az apostolok, amikor még nem értették fel Jézus tanítását:

— Uram, akarod-e, hogy mondjuk: szálljon le tűz az égből és eméssze meg őket?

Igen: tűz szálljon alá, de a szeretet tüze. Erre van szüksége a világnak.

Sokan mindig csak az igazságot emlegetik és annak az uralmát kívánják. Hiszen igaz: szükség van rá; a szeretetet azonban távolról sem pótolhatja. Ha csak igazságosság volna a világon, nem volna szükség gyóntatószékre, Eucharisztiára.

Mint egykor a farizeusok, a janzenisták sem tudnak belenyugodni, hogy az Atya Küldötte, a népek és a próféták vágyva várt Szabadítója megbocsáthatatlan gyengeségében nem volt hajlandó villámmal sújtani azokat, akiket ők a saját külön erkölcsi felfogásuk képzelt magasságából átokkal sújtottak, és hogy ő maga is annyira lealacsonyította magát, hogy nem átallott vámosokkal, bűnösökkel érintkezni. Ó mennyire megbotránkoztak Isten Fiának szelídségén, jóságos leereszkedésén. Mert betű szerint nagyon jól ismerték ugyan az írást, szelleme azonban idegen volt előttük.

Milyen boldogok is vagyunk mi, a páriák, a leprások, a söpredék, akiket kegyesen megtekintett és magához ölelt az Isten, annyi szeretettel, hogy az angyalok is megirigyelhetnének bennünket, ha ugyan egyáltalán tudnának irigyek lenni.

Ugyan hol volnánk már, ha nem jött volna el a Szeretet Királya, hogy rongyszedő módjára felszedjen bennünket — az értéktelen rongyot — az utca porából, hogy angyalaival királyi köntöst szövessen magának belőlünk? Tőlünk mindössze annyi hozzájárulást kíván, hogy erős hittel higgyünk szeretetében és e hit szerint éljünk. Igen: higgyünk Szívében, szeretetében. Tudjuk: kinek hiszünk: Scio, cui credidi.

Hallottuk kiáltását: „Jöjjetek hozzám mindnyájan!” És: „Irgalmasságot akarok.”

Szemünk könnybe lábadt és öröm, bűnbánat, szeretet reszkettette meg a szívünket.

Soha sem fogom elfelejteni azokat a szavakat, amelyeket egy alkalommal egy, a janzenizmus iskolájában nevelődött kiválóság ajkáról hallottam:

— Ne beszéljen nekem, atyám, Jézus Szívéről, az irgalmasság, a szeretet útjairól. Nem nekem való tanok ezek. Én a magam számára csak igazságot kívánok!

A szerencsétlen! Milyen sajnálni való lett volna, ha az Úr igazán csak az igazságos Isten lett volna vele szemben és nem irgalmas Üdvözítő! Szerencsére később ő is rátalált erre az útra: a szeretet és irgalmasság útjára s ő is megismerte Jézus Szívét. Az ő Istenhez találása a legszenzációsabb élmény volt, amelynek valaha tanúja lehettem. Úgy halt meg, hogy Jézus Szívének képét szorította szívére és nagy bizalommal az Ő irgalmába ajánlotta magát.

Azt mondtam: szenzációs megtérés volt az övé, mert sokkal nehezebb a kevélység fellegvárait lerombolni — végeredményben a kevélyek azok, akik nem tudnak hinni a szeretetben — mint szabadgondolkodókat átformálni, hitetleneket meggyőzni.

Hallunk ugyan szigorú szavakat is az evangéliumban, legtöbb sora azonban mégis csak Isten megértő irgalmasságáról beszél. És a Megtestesülés, a Feltámadás egész tana egyéb-e végredményben, mint az isteni irgalmasság csodája, amely lehajol hozzánk, oltalmába vesz minket és a Keresztet, a Tabernakulumot állítja közénk és igazságosságának szigora közé?

Mert Isten végtelenül igazságos, de igazságossága csakúgy megnyugvásomra szolgál, mint felmérhetetlen jósága. Éppen mert igazságos, nem teheti meg, hogy tőlem, a porszemtől ugyanannyit követeljen, mint amennyit angyalaitól követelt és bizonyos, hogy mindaddig, amíg földi számkivettetésünk tart és a pusztában zarándokolunk, gyermekek vagyunk és nem rabszolgák és Atyánk gondviselő szeretete oltalmazza lépteinket.

Minden, ami körülvesz minket, a mi lelkünkhöz szól: minden, de minden az Atya, az Üdvözítő nagy szeretetének visszhangja, azé a szereteté, amelynek egyetlen gondja, hogy üdvösségünket munkálja. A szentmise, a szentségek, a kegyelem csodás misztériumai, Mária, az imádság, az Egyház, minden, de minden ennek a szeretetteljes gondviselésnek a megnyilatkozása; azé az atyai jóságé, amelynek a legkifinomultabb gyengéd földi jóság is csak halvány visszfénye. Bátran állíthatjuk, hogy minden, ami körülvesz bennünket, arra van beállítva, hogy minket a remény és bizalom útján Jézus Szívének közelébe vigyen. Valóban: az irgalmasság óceánja vesz bennünket körül: „benne élünk, mozgunk és vagyunk”.

És ez nemcsak ellentétben nem áll Isten igazságosságával, de gyönyörűen kiegészíti azt. Szent Tamás szerint az igazságosságot az irgalmasság teszi tökéletessé. Ám azért letagadhatatlan, hogy a megváltás tényének hatásaképpen, s azáltal, hogy a Kálvária áldozata és az oltárainkon köztünk élő Szentségi Jézus szüntelen engesztelése gazdag elégtételt nyújt elkövetett bűneinkért, Isten büntető igazságszolgáltatása jelentékenyen háttérbe vonult nagy irgalmasságával, megbocsátásra való készségével szemben. Azt akarjuk ezzel mondani, hogy itt a földön, ahol mint küzdők, a Kereszt és az Egyház védőszárnyai alatt járjuk az örökkévalóság felé vivő utunkat, hogy itt a földön az Úr ezerszerte inkább irgalmas irántunk, mint szigorú, ezerszerte inkább atya, mint bíró.

Tegyük fel pl., hogy e sorok olvasója halálos bűnt követett el egyszer életében; egyetlen egyet. Már most, ha Isten igazságossága egyenlő volna a jóságával, vagy éppen ha szigorúbb volna, mint amilyen jó, hogyan volna akkor lehetséges, hogy ez az olvasó, aki tudatosan szembehelyezkedett Istennel és szabad akaratból a Tőle való végleges elszakadást választotta, most mégis itt ül Jézus lába előtt és szavait hallgatja, a Szívéből kiáradó szeretet hullámait szívébe fogadja… Hogy Jézus kegyelmeinek gazdagságával öleli őt körül, ahelyett, hogy megátkozná és mindörökre ellökné őt magától, amit tennie kellene, ha csupán igazságossága szavára hallgat?

Mondtuk már, hogy az igazságosság és az irgalom úgy olvad egybe Jézus Szívében, mint ahogyan együvé olvad a napban a fény és a meleg. Az igazságosság azonban nem kell, hogy szükségszerűen mindig szigort, büntetést, kárhozatot jelentsen. Nem. Az isteni igazságosság, éppen mert végtelen, és mert végtelen bölcseség és jóság szolgálatában áll, tekintettel van különféle mellékkörülményekre, gyengeségekre, jószándékra. Még a földi anya is hányszor simogatja meg gyermeke fejét és mond neki biztató szavakat akkor is, ha büntetni kénytelen. Teszi pedig ezt, mert igazságos és a vétség mellett tekintetbe veszi az enyhítő mellékkörülményeket is. Megjegyezzük még, hogy Isten idelent nem érdemeink szerint, de a megváltás túláradó értékeinek figyelembevételével bánik el velünk. Azért, ha egy bűnös tízszer, százszor megérdemelte is a kárhozatot, nem éri el rögtön a megérdemelt büntetés. Jézus türelmesen vár és készségesen nyújtja feléje kezét, hogy őt a szakadékból kisegítse.

Tudja ezt mindenki, akinek lelkekkel van dolga, különösen a tágabb értelemben vett misszionáriusok. A gyóntatószékben napról napra új csodákat látnak, Jézus Szíve irgalmasságának csodáit, amelyek a legkülönbözőbb utakon környékezik meg a lelkeket és törik meg ellenkezésüket a kegyelem erejével.

Mindig ugyanaz az isteni törvény működik itt, a tevékeny irgalmasság törvénye, vagy még inkább maga Jézus, aki szüntelenül a nyomunkban jár és kérve kér, hogy Szívét elfogadjuk.

Ezek után megértem, hogy aki saját hibájából kárbaveszni hagyott ennyi gyengédséget, aki tudatosan elutasította magától a szeretet kincseit, megérdemel nemcsak egy poklot, de tizet, százat is.

Az irgalmas szeretet elkísér majd bennünket a bírói szék lépcsőjéig, ahol igazságosság és pusztán csak az igazságosság székel. Ha nagyon szerettünk, az igazságosság mindörökre állandósítani fogja szeretetünket. Az örök boldogság tehát — a Király barátai számára az igazságosság megérdemelt ajándéka lesz. Idelent pedig Szívének nagy irgalmassága adja kezünkre azokat a lehetőségeket, amelyek által ezt az igazságos jutalmat kiérdemelhetjük.

Elmondok most egy nagyon szép régi történetet, vagy ha úgy tetszik, legendát:

Spanyolország egyik templomában nagy tiszteletben tartanak egy feszületet, amelynek a jobb karja nincs odaszögezve a kereszthez és szabadon csüng alá. Ennek a feszületnek a lábánál végezte egykor gyónását egy nagy bűnös. Egész magatartása őszinte bánatra vallott, a gyóntató azonban habozni látszott, amikor feloldozásra került a sor.

A bűnös feloldozásért esedezett.

— Feloldozlak, — szólt a pap, — de ne vétkezzél többé.

A bűnös megígérte és eltávozott. Elég soká hű is maradt ígéretéhez, de gyenge volt és egyszer megint csak elbukott.

A bűnbánat visszavitte a gyóntatószékbe.

— Ezúttal már nincs bocsánat — hallatszott a pap elutasító szava.

A bűnös könyörgött:

— Egész szívemből bánom, hogy vétkeztem. Becsületes volt az elhatározásom, amikor javulást ígértem, de látod, atyám, lábadozó vagyok, gyenge vagyok; bocsáss meg, bocsáss meg!

A pap megadta a feloldozást, de figyelmeztetésül hozzátette:

— Utoljára volt!

Ezúttal még hosszabb idő múlt el, de egyfelől a megszokás, másfelől a gyengeség megint csak bukásba vitte a bűnöst.

— Most már igazán vége mindennek — szólt a pap. — Visszaéltél a bűnbocsánat kegyelmével, újra vétkeztél, nem volt hát őszinte a bánatod. Ne is számíts bocsánatra.

— Igaz, atyám, hogy vétkeztem. De látod: beteg a lelkem, gyenge vagyok, és itt keresem az erőt, amely ellenállóvá tegyen…

— Számodra nincs már bocsánat — hallatszott az ítélet szava és a pap felkelt, hogy eltávozzék.

E percben halk zokogás hangzott fel; a feszületről jött. Jézus arcán könnyek peregtek alá, melle zihált, mint a Kálvárián és jobbkeze levált a keresztről. Lassan a levegőbe emelkedett és a megbocsátás jelét rajzolta a bűnös feje fölé:

— Én azonban megbocsátok. Hiszen olyan drága árat fizettem érted!

Nem keresem: igaz történet-e ez, vagy csak legenda; de nem is az a fontos. Az én lelkemet az a tanítás fogta meg, amely belőle kiárad a reszketők, a szűklelkűek felé, akik rabszolgái és nem gyermekei az Atyának, s elfelejtik, hogy az az egyszülött Fiát küldte halálba — miérettünk.

Nem szándékom letagadni, hogy gyengék, nagyon nyomorultak vagyunk. De bizonyosra mondom, hogy megszabadulni csak úgy tudunk nyomorúságunktól, ha hitből és szeretetből, nem pedig reszketésből élünk. Higgyünk merészebben Abban, aki minket mindhalálig szeretett, aki a szíve vérén vásárolt meg bennünket. Tehát béke, Isten békéje legyen szegény felzaklatott szívünkkel!  Ami engem illet: én e Szív sebében akarok élni és halni. Itt akarok küzdeni és szenvedni, esendőségem, gyászos botlásaim tudatában, de szívem nagy békéjét bűneim látása sem zavarja meg, mert fenntartás nélkül átadtam, vak bizalommal kiszolgáltattam magamat Annak, aki nagyon jól tudja: ki vagyok. Ismeri szegény szívem minden rejtekét, látja szánandó gyarlóságomat és azért mégis — vagy inkább éppen azért — Üdvözítőm és barátom, szószólóm és testvérem kíván lenni.

Tisztán áll előttem, hogy méltatlanságom már alig lehetne nagyobb, de még ennél is tisztábban látom, hogy Mesterem ki fog ragadni a szakadék mélyéből, ha hiszek irgalmas szeretetében és minden hátsó gondolat nélkül Szívének adom magam.

Ebből a szent meggyőződésből arra következtetek — úgy magamat, mint másokat tartva szem előtt, — hogy talán nem is olyan könnyű elkárhozni, mint gondolnánk. Nem mintha lebecsülném bűneim undokságát, de ahelyett, hogy azokat latolgatnám, inkább Jézus két karját nézem, ezt a két kart, amelyek erősek, mint az örök szeretet; amelyek utánam nyúlnak, valahányszor szakadék szélén járok. Ó, milyen parancsoló hatalommal, milyen gyengéd szeretettel öleli magához ez a két kar a lelkek ezreit, millióit, hogy míg egyfelől elzárja előlük a halál szakadékai felé vivő utat, másfelől a szeretet örvénylő mélységeit, szent Szívének oldalsebét tárja fel előttük, hogy abban biztos menedékhelyre találjanak.

El tehát a janzenizmus lelket dermesztő hidegségével! Nekünk melegség, szeretet kell! Jézus Szívének áldott uralma!

Ne felejtsük el, hogy a legnagyobb szeretet pedig a bizalom. A teljes, a vak bizalom.

A bizalom hiánya legtöbbször hálátlanság — még ha tudatalatti hálátlanság is — és mindig a gyermeki egyszerűség hiánya.

Kérdezzük csak meg a szenteket!

Legyünk gyermekek, bízó gyermekek; töltekezzünk bizalommal: ez a lélek erőteljes életének egyik leglényegesebb kelléke.

Ne maradjunk állva az útszélen. Ne siránkozzunk nyomorúságainkon, használjuk fel inkább azokat is Jézus Szívének megdicsőítésére. Hibáink, gyarlóságaink mindig lesznek — sajnos nem áll módounkban, hogy a megrontott emberi természetet eredeti szépségébe visszaállítsuk — de vessük bele azokat Jézus Szívének szeretetkohójába s Ő erővé fogja azokat a számunkra változtatni.

Emlékeznek rá: mit kért egyszer az Üdvözítő Szent Jeromostól?

— Jeromos, adj nekem valamit!

— De Uram! Nem adtam-e oda máris mindenemet neked? Az életem már a tied, földi javaimat otthagytam érted… erőmet, kortársaim megbecsülését… Hiszen mindez a tied már, Uram!

— Jeromos, adj nekem valamit!

— Ugyan mit adjak, Uram? Vagy gondolod, hogy van még a szívemnek valamely titkos rejteke, amelyről nem tudok s amelyet még nem ürítettem ki a kedvedért?

— Jeromos, Jeromos, te még tartogatsz valamit…

— Mit parancsolsz hát, Uram?

— Jeromos, add nekem a bűneidet!

Adjuk neki mi is a mieinket s mondjuk neki:

— Vedd, Uram. Ez az egyetlen kincs, amely valóban egészen az enyém.

Jézus sokkal jobban ismeri gyarlóságainkat, mint mi magunk. Ahol mi száz hibát látunk, ott ő ezret lát. Látja minden gyengeségünket, emberi természetünk minden fogyatékosságát. És azért mégis szeret minket. Köszönjük meg neki Szent Terézkével, hogy olyan rossz ízlése van.

Szinte vaknak mondhatnók, annyira kimutatja, hogy éppen a leggyengébbek állnak legközelebb a szívéhez.

Az emberekhez való viszonyunkban szinte törvény, hogy minél jobban megismerjük egymást, annál inkább előtérbe kerülnek hibáink — és ezzel megkezdődik a kiábrándulás folyamata, Ő — szerencsére — soha sem fog kiábrándulni belőlünk, mert olyannak ismer bennünket, amilyenek vagyunk, s minden fogyatékosságunkkal együtt szeret bennünket, mert ezek mellett ott látja szívünkben az őszinte vágyat is, hogy Őt minél jobban szeretni tudjuk.

Higgyék el ezt, higgyék erős, megdönthetetlen hittel, mert igazság ez. Lehetetlennek látszó, de mégis való igazság.

Feledkezzünk meg kissé saját érdekeinkről és ne gondoljunk másra, mint csak Istenre.

— Ne törődjél magaddal és én fogok törődni veled — mondja az Úr a kiválasztottainak és köztük nekünk is. Sokan így imádkoznak: „Uram, add meg ezt, tedd meg amazt” — azután hozzámondják: „Jöjjön el a Te országod.”

Nem: inkább ezzel kezdjék: „Jöjjön el a te országod” és Ő majd hozzámondja: „Ez meg amaz pedig az én dolgom!”

Az az igazi szeretet, az igazi apostoli buzgóság, amely az Ő érdekeit tartja szem előtt és a magáéval nem sokat gondol.

Tágítsuk ki szívünket, bővítsük ki lelkünket, éljük Jézus Szívének nagy tanítását! Merítsünk bátran belőle, az irgalmas szeretet kútforrásából és akkor nem kell attól félnünk, hogy megfullad, elsorvad a lelkünk.

Jézus Szívének apostolai akartok lenni. Szeretnétek, ha holnap már másnak is odaadhatnátok ezt a Szívet. De hogyan adhatnátok, amikor még magatok sem ismeritek? Hogyan értetnétek meg másokkal, hogy jóságos, nagyvonalú ez a Szív, ha ti magatok szűknek, kicsinyesnek képzelitek? Hogyan öntenétek iránta bizalmat a szívekbe, ha ti magatok reszkettek? Hogyan boríthatnátok lángba a mások szívét, ha a tietek éppen hogy langymeleg?

— Asszony — ezt mondta Jézus a bűnös nőnek — én nem ítéllek el. Menj, és ne vétkezzél többet.

És ugyanezt elmondja napjában ezerszer.

Befejezésül Szent Terézke csodálatos szavait idézem.

— Nem azért merek bízó szeretettel odasímúlni Jézushoz, mert lelkem mentes maradt a halálos bűntől. Úgy érzem, hogy ha minden bűnt elkövettem volna, amit ember elkövethet, akkor is ilyen határtalan volna a bizalmam: mélységes bánkódással mennék hozzá és Üdvözítőm karjába vetném magam. Tudom, hogy szereti Ő a tékozló fiúkat; hallottam: mit mondott Magdolnának, a házasságtörő nőnek, a szamariai asszonynak… Nem, senki sem tudna az Ő Szívétől elijeszteni, mert ismerem szeretetét, irgalmasságát. Tudom, hogy minden bűnöm egy pillanat alatt semmivé válnék szeretetének tüzében, amint a vízcsepp is semmivé válik, ha izzó parázsra kerül.

Létrehozva 2018. december 5.