P.Mateo

P. Mateo Crawley-Boevey: Jézus a szeretet királya (3)

Trónraemelés a gyakorlatban

Jézust barátunknak, királyunknak fogadni, képét otthonunk legelőkelőbb helyén kifüggeszteni, mint érzékelhető zálogát e királlyá-, baráttá-fogadásnak: ez az első teendőnk; az első lépés azon az úton, amely Jézus iránt való bizalmas gyermeki szeretetre vezet.

A szívek egyéni lelkesedése a gyengéd figyelem ezernyi megnyilvánulásával teszi ünnepélyessé ezt a ténykedést és visz életet, lelket a különben könnyen merő formasággá válható trónraemelési szertartásba. Rendszerint egybegyűlnek ilyenkor a szülőkön, gyermekeken kívül a közelebbi rokonok és a bizalmas barátok is a virágokkal díszített kép körül, amely előtt gyertyák égnek az ünnepség alatt. A szertartást lehetőleg pap végezze, aki alkalomszerű beszédben méltatja a trónraemelés jelentőségét. Majd az egész család fennhangon, tiszteletteljes tartásban, közösen elmondja a Hiszekegyet. A család hódolata ez isteni Vendége előtt.

Néhány ima következik eztán; megemlékezés a család távollevő vagy meghalt tagjairól, akiket a Mester különleges szeretetébe ajánlunk, majd a családfelajánlás mélyértelmű szavait mondjuk el, ami lényegében nem egyéb, mint ünnepélyes ígéret, hogy Jézusban mindenkor családunk hozzátartozóját, bizalmas barátját fogjuk szeretni.

Azt mondtuk: családfelajánlás, holott sokkal több az, ami itt történt: Krisztus isteni királyságának ünnepélyes törvénybeiktatása. A szeretet és engesztelés Hozsannája, az Ave Rex, amelyet a szűkebb haza, a családi otthon mond el a gyakran értelmetlenül távolálló nagy haza helyett.

A Királyok Királya, a Mester az, aki hozzánk ellátogat. Fogadjuk annyi szeretettel, amennyire csak képesek vagyunk — nehogy mi is azt a szemrehányást halljuk tőle, amellyel Simon farizeust illette. Simon ugyanis meghívta házába a Mestert, de puszta kíváncsiságból és még csak arra sem érdemesítette, hogy a keleti vendéglátás etikettjének elemi szabályait figyelembe vegye vele szemben. Mikor azután csodálkozva nézte Magdolnát vendége lába előtt, csendes szemrehányással fordult hozzá az Ür:

— Mikor bejöttem házadba, vizet lábamra nem adtál… meg nem csókoltál… olajjal nem kented meg fejemet.

Ne felejtsük el ezt a szemrehányást.

Milyen tiszteletadással fogadnánk egy püspököt, egy hadvezért, egy herceget… a Mestert pedig csak egy mellékszobába bocsátanók be?

Pedig hát ugye, hogy a család Királya ő?

Őt illeti tehát a legelső hely. Úgy fogadjuk, mintha éppen most jönnénk vele együtt a Tábor hegyéről.

Némelyek azt akarják elhitetni, hogy társadalmi szempontból talán nem egészen illő, vagy legalább is szokatlan dolog őt éppen a szalonunkban fogadni. Hozzánk, keresztényekhez azonban sehogyan sem illik az emberek itélete előtt való ilyen meghátrálás. Lakjék Ő csak a szalonjainkban, a legjobb szobánkban! Tegyük így jóvá azokat a mellőztetéseket, amelyek őt királyi mivoltában érik.

Urunk Jézus maga jelentette ki Szent Margit Mária előtt, hogy pompa, ünnepeltetés keretében kíván bevonulni a királyok és a nagyok házaiba, hogy elégtételt nyerjen azokért a bántalmakért és megaláztatásokért, amelyekben kínszenvedése idején része volt.

Az a társadalom, amelynek ugyancsak vérszegény a katolicitása, nemcsak ürügyet, de valóságos illendőségi érveket is tud felhozni az ellen, hogy a trónraemelés egy nagy háznak éppen a legelőkelőbb helyiségében történjék meg.

Számításba veszik a hitetlenek látogatásait, rosszindulatú kritikáikat és azt sem tartják szerencsés gondolatnak, hogy éppen a zajos társas összejövetelek helyiségében legyen felállítva a nagy Vendég trónja. Alapjában attól tartanak, hogy túlságosan követelő lesz ez a Vendég; menekülni szeretnének a tekintetétől és zavartalanul élvezni szomorú szabadságukat. Mintha bizony csak jelkép volna az, amelyet tetszés szerint elővesz vagy félrerak az ember, nem pedig a Mester tulajdon személye, evangéliuma, szelleme, törvénye!

Legyünk következetesek a hitünkben és becsületesen őszinték magunkkal szemben; tekintsünk el ezektől az okoskodásoktól, amelyek egy elfajzott, roskatag kereszténységre támaszkodnak. Legyen bennünk is bátorság, mint a hitetlenekben — vagy még annál is több — és valljuk meg nyíltan meggyőződésünket. Katolikusok vagyunk, megtehetjük, sőt meg is kell tennünk, hogy hangosan gondolkodjunk, legalább az otthonunkban. Kiáltsuk tehát egész lelkünkből: Vivat Rex in aeternum! Éljen a király örökre! Legyünk félelem és gáncs nélküli katonák. De hogy igazán azok lehessünk, nem szabad elfelejtenünk a következőket:

A királynak előjoga, hogy mindig és mindenütt tanúja legyen életünk minden mozzanatának, a szalonunkban csakúgy, mint magánszobánkban. Joga van neki hozzá, hogy mindenütt jelen legyen és mindent lásson; mindent, de mindent…  És ha úgy érezzük, hogy van valami a magán, vagy a nyilvános életünkben, ami szálka lehetne az ő szemében, vagy sérthetné az ő finom ízlését — jaj, küszöböljük ki azt férfias elhatározással, késedelem, habozás nélkül! Mondjunk le — akár szórakozásról, akár közéleti szereplésről, akár üzleti érdekről, vagy csak más rovására történő szellemeskedésről legyen is szó — mondjunk le mindenről, amit ő nem helyeselhet vagy éppen ami az ő parancsai ellen volna, legyen az utcán vagy szalonban.

Amit az Ő jelenlétében meg nem tehetünk, vagy nem mondhatunk, azt ne tegyük, ne mondjuk a háta mögött, rejtekben sem.

Uralkodni akar ő a kicsinyeken és szegényeken is. Úgy jött el hozzánk, hogy letette királyi jelvényeit. Egyetlen dísze: a sebei voltak. Egyetlen kincsforrása: a Szíve, amely annyira szeretett bennünket. A szegény Názáreti ő, a nép gyermeke, az istálló szülötte; szegény kézműves, aki tudja: mi az, mikor bizonytalan a holnapi kenyér, aki megízlelte a szegénysors minden keserűségét — a kicsinyek, az alázatosak iránti szeretetből. De viszont ő is akarja, hogy a szegények, a munkások s mindazok, akiknek küzdés, nélkülözés az osztályrészük, elismerjék az ő isteni Szívének királyi jogait. Akarja, hogy övé legyenek mindazok, akiket Betlehem koldusszegénysége, a Golgota teljes kifosztottsága árán vásárolt meg magának. Akarja, hogy a nagy tömeg, amely sír, szenved, amely éhezi és szomjazza az igazságot, őbenne higgyen és reméljen, őt imádja, őt szeresse — gyermeki, baráti szeretettel. Vágya, hogy a szegények hajlékaiban is trónraemeltessék. Hiszen Jézus ő, Názáret nagy Szegénye.

Szegény szalmakunyhó is kielégíti az ő igényeit, ha áll benne a szeretet trónja, s ha a benne lakók testvéri szeretettel várják Azt, akit valamikor az „ács fiának” neveztek.

Kicsiny a házatok, asztaltokról nem egyszer még a szükséges is hiányzik, bútoraitok szegényesek. És mégis: hívjátok bátran magatokhoz a Mestert, hogy szegénységteket megossza, hogy megpihenjen, hogy vigasztalást találjon körötökben, szívetek szeretetében és ő palotát, királyi palotát csinál a házikótokból, amelynek derűs légkörében a világ legnagyobb boldogsága: a béke és szeretet fog lakozni. Ezt hozza ő magával otthonotokba, amelynek állandó lakója lesz — hiszen király ő, nagyhatalmú király, akinek a bőkezűsége nem ismer határt.

Soha senki a népet úgy nem szerette, mint Jézus. A tömegnek — amelynek kedvéért a kenyeret megsokasította — ma is szüksége van isteni táplálékra, amely a Mester Szivéből fakad: az ő jóságos szeretetére. A szívek szeretet-éhségét pedig csak Jézus tudja kielégíteni. Adjuk tehát nekik Jézust, kárpótlásul azért a sok nélkülözésért, amely úgy anyagi, mint erkölcsi vonatkozásban olyan gyakran jut nekik osztályrészül. Egyetlen kincse van a világnak, amely méltó kárpótlása lehet ennyi nélkülözésnek: Jézusunk Szíve. Őiránta való szeretetből és szánalomból a proletariátus iránt, amelyet lelketlenül kizsákmányolnak az Egyház ellenségei, járjuk be a munkásházakat, a pince- és padláslakásokat, a külvárosok nyomortanyáit. Menjünk el hozzájuk, mint a reménység apostolai, vigyük el Jézus Krisztust mindazokhoz, akik — néha anélkül, hogy maguk is tudnák — emésztő honvágyat éreznek az ő Szívének szeretete után. Ó; tegyünk meg mindent, ami tőlünk telik, hogy falun és városban egymásra találjon az a két pólus, amelyek mindegyikének az a rendeltetése, hogy egymást megismerje és szeresse: a nép szíve és Jézus Szíve.

Feszítsük meg erőinket, hogy visszavezessük Jézusához, szabadítójához az idegen utakra tévedt népet: segítsük rá, hogy ismét boldog legyen és hívő; hogy szomjazza az evangéliumot és az Eucharisztiát. Próbálkoztunk már vele itt is, ott is — de most fogjunk hozzá megújult erővel, fokozott buzgalommal, hogy szeretetünkkel megújhodásra segítsük a szegények, a páriák lelkét. Tanítsuk meg Isten szeretetére azokat, akikkel nem törődik, s akiket nem szeret a világ. Vigyük el otthonaikba Jézus Szívének melegét, tanításának világosságát.

Jézus akarata ez s ő számon fogja kérni testvéreink lelkét. Kerüljön tehát mégannyi áldozatunkba, álljunk munkába bízó, bátor szívvel. A Király velünk van.

Amint említettük: Jézus mindenekelőtt a társadalom hódolatát kívánja tőlünk — a családon keresztül.

Nagy jelentősége van ennek a hódolatnak, különösen ma, a társadalom Istentől-elfordulásának napjaiban. De bármilyen felemelő, bármennyire megokolt legyen is ez a hódolat, önmagában még nem végcél. Csak kezdete, alapfeltétele a hitben, szeretetben megujhodott keresztény életnek.

A családfelajánlás csak annyiban érték, amennyiben igazán átéljük és általa a család legfőbb törvénykönyvévé, éltető lelkévé válik az Evangélium, amennyiben ezután csakugyan együtt élünk Jézussal, akit ünnepélyesen házunkba fogadtunk; ha tőle kérjük, hogy megáldja minden vállalkozásunkat, reggeleinket és estéinket, békénket és küzdelmeinket, mosolyunkat és könnyeinket. Ha királyunk ő és jóbarátunk, bizalmasunk és tanácsadónk, ha minden kezdeményezésünkben övé a döntő szó. Ha semmit nem teszünk nélküle és örömünket, bánatunkat, gondjainkat és sikereinket: mindent megosztunk övele.

Milyen nagyszerű gondolat: az élő Jézus a családi otthonban, Emmanuel a megszentelt család szentélyében! Íme: hiába dúlnak viharok: új távlat, mennyei távlat nyílik meg a családok, azok előtt a családi tűzhelyek előtt, amelyek megértik: mit jelent Jézus Szívének tökéletes, fenntartás nélkül elfogadott, valósággá lett királysága.

Amióta helyet foglalt a Király a szülők, a gyermekek körében, nem kénytelenek ezek többé egyedül szenvedni olyan gyötrelmeket, amelyeken — egyedül viselve — könnyen elvérzik a szív, de a lélek is. De örömeiket sem élvezik egyedül, s így bizonyosak lehetnek róla, hogy nem lesznek azok csalóka, futó örömök, s nem marad utánuk önvád, halál a lélekben. Betánia megtalálta a titkát: hogyan tudjon szenvedések közepette is énekelni a lélek, mert Jézus jelenléte nemcsak az örömöt édesíti meg, de a szenvedésbe is a boldogság érzelmeit vegyíti s örök értéket ad neki, amely értéket sem rozsda, sem moly meg nem emészt.

Milyen könnyű békén szenvedni, békén küzdeni, békés szívvel örvendezni, amikor Jézus szeretete őrködik a család napja és éjszakája felett! Napfény ez a szent Szív, amely bearanyozza a kicsikék bölcsőjét és a remény sugaraival világít rá a sírhantra, amelyre annyi fájó, de megbékélt könny hullt.

Ővele szenvedve, nem fogjuk megismerni a lázongó, keserű fájdalmat, amely megmérgezi a lelket, sem az égető könnyeket, amelyek azok szeméből hullnak, akik Jézus nélkül gyászolnak.

Betániában egészen különleges értelmet nyernek a dolgok, akár gyászosak, akár örvendetesek legyenek azok. Az a kéz teszi ezt, amely itt a kormánypálcát tartja és a dolgok menetét irányítja. Mindig szelíd, gyengéd ez a kéz és akár áld, akár büntet, mindig csak az az egy cél vezeti, hogy barátainak szívét magához közelebb vonja és üdvösségüket munkálja.

Jézus sokat tart rá, hogy az a család, amely őt trónraemelte, benne csakugyan a Királyt, a családi élet középpontját, minden öröm és minden bánat kútforrását lássa. Vagyis: élő Királyt, mindig jelenlévő Jóbarátot: Jézust, aki bennünk él és mi őbenne.

Be kell azonban vallanunk, hogy legtöbbször nem így élnek a családok, még azok sem, amelyek pedig kereszténynek mondják magukat. Mindent elrontottak a kétes értékű vallásosság formaságai. Istennel való érintkezésünk etikettje, amennyiben ezek foglalták el lelkünkben az Istennel való bizalmas életközösség, röviden: a szeretet helyét.

Mi most a trónraemelés által helyre akarjuk állítani, újraépíteni azokat a szentélyeket, melyekben Jézus Élő Valóság; tagja és nem bútora a családi otthonnak; családfő, akinek joga van parancsolni; Király, akinek annál szívesebben engedelmeskednek, mert szenvedélyesen szeretik.

Eszembe juttat ez egy saját magammal megtörtént esetet:

Bolognában prédikáltam. El akartam hagyni a szószéket, mikor a bíboros megszólított:

— Atyám, maradjon még egy kissé. Nagy igazságról beszélt most nekünk, amelyhez szeretném hozzáfűzni a saját megjegyzésemet. Nagyobb ünnepeken úgy a székesegyházam, mint a város minden temploma zsúfolásig megtelik ájtatoskodókkal. Azt azonban nem látom, hogy társadalmunk csak kissé is keresztényebbé lenne. Hogyan lehet az? Mert itt a templomban imádkoznak egy kissé, otthon pedig élik tovább a maguk természetes, pogány életét. Helyesen mondta ön az előbb; a családi otthonokat távolról sem lehet tabernakulumhoz hasonlítani: nem találjuk fel Jézust a családi tűzhely mellett. Itt a baj gyökere. Ezen kell segíteni.

Megpróbálok néhány valóban megtörtént esettel rávilágítani: mik a kihatásai a valóban átélt családfelajánlásnak? Egyetlen eleven példa többet mond itt, mint a magyarázatok egész sorozata.

A nagy háború alatt egy felajánlott család táviratot kapott, hogy legidősebb fia elesett a harctéren. Az anya a ház Királyának képe elé helyezte a táviratot.

Behívta gyermekeit, a cselédséget, gyertyákat gyújtott a kép előtt, friss virágokat tett a vázába s hősnő módjára énekelni kezdte: „Jézus az én reményem… ” Majd közösen elmondták a Hiszekegyet, mire a körülállókhoz fordult:

— Isten mindig jó és bölcs… Legyen meg az ő akarata.

Csak akkor kezdtek el folyni a könnyei, Jézus szívének képe előtt.

Íme: a legtökéletesebb hódolat! A lélek alázatos behódolása a Szeretet Királya előtt; a trónraemelés, a családfelajánlás mélyen átélt értelmezése.

Másik családban iskolából jönnek haza a gyermekek. Díjkiosztás után vannak és mindegyikük jutalomkönyveket, koszorúkat hoz haza. Boldogan sietnek szüleikhez, hogy sikereikről beszámoljanak nekik. Az atya azonban elhárítja őket magától; „Menjünk először Jézushoz, az ő lába elé tegyétek le koszorúitokat, ő a családunk feje, én majd csak őutána ölellek meg benneteket. Mi, a szüleitek előbb vagy utóbb meghalunk, de ő mindig a Királyotok marad.”

Apostoli munkásságom első időszakában abban az örömben volt részem, hogy egy fiatal munkáscsalád otthonában végezhettem a trónraemelést.

A fiatal pár úgy akarta, hogy mindjárt az esküvőjük napján beköltözzék hozzájuk az Úr Jézus.

— Hadd legyen az otthonunk Királya mindjárt az első perctől kezdve — mondták.

Néhány évvel később azzal kéretett magához a munkás, hogy nagybeteg a felesége. Szegényes szobájukon, amelyben laktak, meglátszott, hogy nagy nyomorban élnek, de látszott egyéb is: az, hogy a nagy szegénység mellett is béke lakozik a szívükben. Hogy honnét ez a béke?

A bejárással szemközt, a főfalon szép Jézus Szíve kép függött, előtte néhány szál virág.

Mikor elmondták fiatal házaséletük történetét, részvéttel fordultam a magas lázban fekvő fiatalasszonyhoz:

— Sok csapás ért benneteket, szegény gyermekeim. Ugye, nagyon szerencsétlenek vagytok?

— Szerencsétlenek? — ismételte meg szavaimat a nagybeteg, lázban égő tekintetét rám emelve, — nem, igazán nem vagyunk szerencsétlenek. Sokat szenvedtünk, az igaz. Sokat sírtunk, de mindig tudtuk, hogy ő velünk van és ez megenyhítette szenvedésünket. Mikor ön, atyám, trónraemelte nálunk Jézus Szívének képét, azt mondta, hogy ő meg fog vigasztalni bennünket szenvedésünkben s megenyhíti a fájdalmainkat. És így is lett, atyám.

Azután férje felé fordult, aki halkan zokogott az ágy mellett és kiaszott, vértelen kezével annak kérges kezét megsimogatva, megkérdezte tőle:

— Mondd te is: szerencsétlenek voltunk-e? — Szerencsétlenek? Soha, egy percig sem. Hogy szenvedtünk, az igaz, de hát ilyen az élet; ez elkerülhetetlen. De hogyan lettünk volna szerencsétlenek, mikor velünk volt Jézus? Igaz, hogy most a feleségemet akarja elvenni tőlem, de hát joga van hozzá… Legyen meg az akarata. De hamarosan eljön majd énértem is és akkor újra boldogok leszünk hármasban a mennyországban, mint amilyen boldogok voltunk hármasban itt, ebben a szegényes kis házikóban.

Nem fenséges dolog-e ez? Ezek az egyszerű emberek megértették az evangélium bölcseletét: tudták, hogy nem mindegy: sírni, szenvedni vagy szerencsétlennek lenni. Nem érték be azzal, hogy otthonukba fogadják Jézust, hogy naponkint buzgó szívvel elmondjanak előtte egy imát, vagy hogy időnkint valamely jelentősebb hódolattal is kedveskedjenek neki: ők igazán családtagot, bizalmas barátot láttak benne, akivel megosztották minden örömüket, bánatukat.

Jézus pedig Cireneusuk lett, melegszívű, gyengéd segítőtársuk.

Nagyon bájos az is, ahogyan egy fiatal falusi asszony értelmezi a trónraemelés mibenlétét:

— Azóta Jézus kis gazdasszonya vagyok: érte dolgozom, neki ajánlom öreg édesapámat, virágaimat, mindenemet, amim csak van; amit teszek, azt pedig őérte teszem. Kis házunk az ő otthona, tehát mi tulajdonképpen az ő palotájában lakunk.

Megbámultam ezt az egyszerű gyermeklelket, amely ilyen tisztán átérti a trónraemelés lényegét.

Egy alkalommal — ezt az esetet gyakran felemlítettem prédikációimban — ceruzával írott, helyesírási hibáktól hemzsegő levelet kaptam:

— Egyszerű cselédleány vagyok, atyám, és hallottam, mikor a múltkor a trónraemelésről beszélt ön a templomban. Ma volt az esküvőm. Mikor vége volt a lakodalmi ebédnek, megcsináltuk férjemmel a trónraemelést és meghívtuk Jézust, hogy legyen vendégünk az esküvőn is, meg azután is, egész életünkben. Nagyon jól megértettem, amit jó atyám mondott, hogy magunkhoz kell őt hívnunk és magunknál tartanunk, nem csak egy órára, egy napra, de az egész életünkre. És nemcsak a képét, de magát az igazi Jézust, hogy ő legyen a családi élet központja. Szeretnénk, ha így lenne nálunk is, hogy részt venne ő örömeinkben és bajunkban, mindenben, de mindenben. Áldja meg, atyám és erősítse meg a távolból felajánlásunkat.

Íme: egyszerű, tanulatlan cselédleány, aki így megérti: mit akar tőle Jézus? Úgy meghatott ez a levél, de annyira épültem is rajta, hogy úgy, amint volt, elküldtem őszentsége, XV. Benedek pápának s meg vagyok győződve róla, hogy a Szentséges Atya, aki engem eme keresztes hadjárat megkezdésére felbuzdított, nemcsak mosolygott rajta, de könnyezett is a meghatottságtól, mikor elolvasta.

Egy utolsó, nagyon megrázó eset:

X. város egyik legelőkelőbb családja egy pénteki napra kérte a trónraemelést. Előtte való szerdán azonban agyvérzést kapott a családfő és még ugyanaz nap este meg is halt. Eszméletét csak rövid időre nyerte vissza és akkor megigértette feleségével, hogy nem halasztja el a trónraemelést és azt még az ő holtteste mellett fogják elvégezni.

— Jézus Szíve legyen ezentúl a gondviselőtök helyettem is — suttogta elhaló hangon.

A mélyen vallásos, erőslelkű özvegy közölte férje végső akaratát a temetésre összegyűlt ismerősökkel és ezt mondta nekik: „Mielőtt végleg elhagyna bennünket jó férjem, trónraemeljük Jézus Szent Szívét, hogy ő legyen ezentúl ennek a gyászbaborult családnak a feje. Önök, uraim és kedves barátaink, mondják el most velünk a Hiszekegyet és a családfelajánlás szavait.

Az ima befejeztével levette férje koporsójáról Jézus Szíve képét, amely addig azon nyugodott és elhelyezte a már előre elkészített kis házi oltáron. Majd a jelenlevőkhöz fordult:

— Most már elvihetik a testét. Lelke közöttünk marad, Jézusunk, a mi Királyunk szívében.

Ó, milyen különbség e békés, megadással viselt fájdalom és olyan szívek gyásza között, amelyekben a kétségbeesés fekete örvényét hagyják hátra az elköltözöttek! Az elválás okozta űrt semmi sem tudja betölteni a lélekben, mint csupán Jézus, aki magának tartotta fenn és féltékenyen őrizte ezt a szent jogot.

Hallgassák meg még a következő részletet, mint bizonyítékát az állításomnak:

Szörnyűséges, borzalmakkal teli éjszaka volt; olyan, mint amilyennek az utolsó ítélet bevezető eseményeit elképzeljük: földrengés pusztította el egy virágzó város legnagyobb részét. A föld még vonaglott, az ég vérvörös fényben izzott, mint az Isten haragja s apokaliptikus lángoszlopok száguldoztak végig a rombadőlt városon.

Ebben a szörnyű órában rombadőlt kis családi ház előtt vitt el az utam; előtte, térdenállva a család. Az asszony rámismert a tűzvész pokoli fényénél. Rámszólt:

— Atyám, atyám, nézze: mi maradt a házunkból: semmi! … De azért olyan béke van a szívünkben, olyan bizalom, hogy szinte a Magnificatot tudnánk énekelni. Ön mondta a trónraemelés napján: „minden elmúlik, minden elmúlik egyszer, csak Betánia marad meg és Betániában Jézus.” Igen ő megmarad nekünk most is és őbenne a szívünk békéje, amelyet semmi el nem vehet tőlünk.

Íme: így akar Jézus a családoknak Királya, Barátja, központja lenni!

Ha elismertük a Mester isteni királyságát, ennek logikus következménye, hogy teljesítjük kívánságait is, amelyekhez végtelen irgalmának ígéreteit kötötte.

Híven megünnepeljük tehát a hónap első péntekét és gyakran járulunk a szentáldozáshoz — az engesztelés szellemében.

Jézus Szívének napját mint nagy ünnepet fogjuk megülni; péntekre esik ugyan, de azért úgy osztjuk be dolgainkat, hogy családi otthonunkban is megadjuk neki a pirosbetűs napok jellegét. Ne mondjuk, hogy nem tudjuk ezt megtenni. Jézust bántjuk meg vele, ha feltételezzük róla, hogy olyant kíván tőlünk, amihez nem adja meg a keresztülvitel lehetőségét. Nemcsak a templomban fogjuk tehát megünnepelni, de otthonunk szentélyében is, lehetőleg a családfelajánlás megújításával, házi örömökkel. Egészen különleges kegyelmeket fog ez a nap reánk árasztani — hiszen maga az Úr Jézus az, aki a megünneplését kéri tőlünk. Ó, legyen ez a nap a mi nagy ünnepünk, a család kedves ünnepe. Tegye ezt a szeretet törvénye Jézus Szíve barátainak húsvéti ünnepévé.

Tegyük szokássá, hogy legalább esti imánkat közösen végezzük Jézus Szíve képe előtt és amennyiben lehetséges, előtte tartsuk a szentórát, ezt a csodás szépségű áhítatgyakorlatot, amelyet különösen a megtérések kegyelmével jutalmaz feltűnő bőségben az Úr.

Ismétlem: a pápa akarja és tekintélyének súlya szorgalmazza ezt az ájtatosságot, és benne a kis társadalom: a család megújhodása révén az egész emberi társadalom megújhodásának eszközét látja. A trónraemelés ugyanis Jézus Szívének szellemét oltja bele a családokba, hogy azok ölén szent új nemzedéket neveljen, amint ezt igéretei során hallottuk tőle.

Ha mi hűséges szeretettel teljesítjük kívánságait, ő is „tetézett mértékkel” fogja megadni mindazt, amit nekünk szeretetének végtelen irgalmában megigért.

Létrehozva 2018. november 17.