A rendkívüli forma és az új evangelizáció

Réunicatho, 2012. január 15.

 I. Fordítsuk tekintetünket Krisztusra

Ha helyesen akarunk beszélni az új evangelizációról, szükséges, hogy először fordítsuk tekintetünket arra, aki az igazi evangelizáló, nevezetesen a mi Urunk és Megváltónk Jézus Krisztus, Isten megtestesült Igéje. Isten Fia azért jött erre a földre, hogy kiengesztelje a legnagyobb bűnt, a par excellence bűnt. Az emberiség par excellence bűne pedig Isten imádásának elutasítása, annak megtagadása, hogy az ő számára tartsuk fel az első, kiváltságos helyett. Ez a bűn abban áll, hogy az ember nem figyel oda Istenre, már nem érzi mi az illendő, nincs érzéke az Istennel kapcsolatos dolgokhoz, a Neki kijáró imádáshoz, nem vágyik Isten látására, az előtte való leborulásra.

Egy ilyen hozzáállás mellett az Isten megtestesülése botrány, következésképpen Isten valóságos jelenléte az eucharisztia misztériumában szintén botrány, Isten eucharisztikus jelenlétének központi helye templomainkban botrány. A bűnös ember magának követeli a reflektorfényt, még a templomban és az eucharisztikus ünneplés alatt is; őt kell nézni és csodálni.

Emiatt az eucharisztikus Jézus, a megtestesült Isten, aki a kenyér színe alatt jelen van tabernákulumainkban, félre van téve. Még a Megfeszített ábrázolása a kereszten az oltár közepén a nép irányában történő misézés közben is botrány, hiszen esetleg eltakarhatja a pap arcát. Ezért a megfeszített képe az oltár közepén, akárcsak az eucharisztikus Jézus a tabernákulumban, szintén az oltár közepén, botrány. Így aztán logikus, hogy a keresztet és a tabernákulumot áthelyezik oldalra. A gyülekezett a szentmise teljes ideje alatt kell, hogy láthassa a pap arcát, aki élvezi, hogy saját magát állíthatja központba az Isten házában. Ha pedig az eucharisztikus Jézust véletlenül mégis meghagyták az oltár közepén lévő tabernákulumban, mert a Műemlékvédelmi Hivatal – még az ateista rendszerben is – megtiltotta áthelyezését a művészi örökség megőrzése érdekében, a pap, sokszor a szentmise teljes ideje alatt nem átall hátat fordítani Neki.

Mily gyakran kiáltottak fel Krisztus jó és hűséges imádói egyszerűségükben és alázatosságukban: „Isten áldja a Műemlékvédelmi Hivatalt! Az legalább meghagyta nekünk Jézust templomunk központjában.”

II. A szentmisének Istent kell dicsőítenie és nem az embert

Csakis Isten imádása és megdicsőítése alapján tudja az Egyház megfelelőképpen hirdetni az igazság igéjét, vagyis evangelizálni. Mielőtt még a világ meghallotta volna Jézust, a testté lett örök Igét prédikálni és hirdetni Isten Országát, először harminc éven át csendesen imádta. Ez marad örökké az Egyház életének és cselekvésének törvénye, és minden evangelizátoré is. „A liturgiával való bánásmód határozza meg a hit és az Egyház sorsát”- mondta Ratzinger bíboros, jelenlegi Szentatyánk XVI. Benedek. A II. Vatikáni Zsinat emlékeztetni akarta az Egyházat arra, hogy életében mely valóság és mely tevékenység részesítendő előnyben. Ebből az okból szentelte a zsinat első dokumentumát a liturgiának. A zsinat a következő alapelveket hagyta ránk: az Egyházban, és ezért a liturgiában is, az emberi az istenire kell, hogy irányuljon és annak van alávetve; hasonlóképpen a látható a láthatatlannak, a tevékenység a szemlélődésnek, a jelen város a jövő városnak, mely felé törekszünk (l. Sacrosanctum Concilium 2). A II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint földi liturgiánk a mennyei liturgia előíze, melyet a mennyei Jeruzsálemben ünnepelnek (u.o. 2).

A szentmise liturgiájában tehát minden azt a célt szolgálja, hogy világosan kifejezze Krisztus áldozatának valóságát, nevezetesen az imádás, hálaadás, engesztelés és könyörgés imáját, melyet az örök Főpap bemutat Atyjának.

A szentmiseáldozat szertartásának minden részében Isten dicsőítésére és imádására kell összpontosulnia erőteljesen kiemelve Krisztus jelenlétét akár a Megfeszített ábrázolásában és megjelenítésében, akár a tabernákulumban való eucharisztikus jelenlétében, különösképpen pedig az átváltoztatás és a szentáldozás pillanatában. Minél jobban tiszteletben tartják ezt, annál kevésbe lesz az ember a celebrálás központjában, és annál kevésbé tűnik a szentmise ünneplése önmagába záruló körnek. Inkább Krisztusra nyílik, mint egy feléje haladó körmenet élén a pappal; egy ilyen liturgikus körmenet hitelesebben tükrözi a megfeszített Krisztus imádásának áldozatát; Isten dicsőítésének a jelenlévők lelkében beérő gyümölcsei gazdagabbak lesznek, Isten jobban megtiszteli őket.

Minél inkább és igazabban keresik a pap és a hívek Isten és nem az ember dicsőségét az eucharisztikus ünneplésben, nem egymástól várják a megdicsőítést, Isten annál jobban megtiszteli őket és megengedi, hogy lelkük még erőteljesebben és gyümölcsözőbben részesüljön az ő isteni életének dicsőségében és tiszteletében.

Jelenleg a föld számos helyén sok szentmiséről mondható el a 113,9. zsoltár szavainak fordítottja: „Nekünk Uram és a mi nevünknek adj dicsőséget”. Ilyen szertartásokra alkalmazhatók Jézus szavai: “Hogyan is tudnátok hinni ti, akik egymástól kaptok dicsőséget, de azt a dicsőséget, amely egyedül Istentől van, nem keresitek?” (Jn 5:44).

III.  A liturgikus reform hat alapelve

A II. Vatikáni Zsinat a következő elveket fogalmazta meg a liturgikus reform kapcsán:

  1. A liturgikus ünneplés során az emberi, a mulandó, a cselekvés az istenire, az örökre és a szemlélődésre kell, hogy irányuljon; az előzőek szerepét alá kell rendelni az utóbbiaknak (Sacrosanctum Concilium, 2).
  2. A liturgikus ünneplés során segíteni kell annak felismerését, hogy a földi liturgia részesedés a mennyeiben (Sacrosanctum Concilium, 8).
  3. Ne legyen egyáltalán semmi újítás, tehát semmilyen új liturgikus szertartások létrehozása, legkevésbé pedig a szentmise rítusában, hacsak az Egyház igazi és biztos javára nem válnak, feltéve, hogy mindent bölcsen tesznek és biztosítva, hogy az új formák szervesen nőnek ki a régiekből (Sacrosanctum Concilium, 23).
  4. A szentmise rítusai legyenek olyanok, hogy még jobban kifejezzék a szakrálist (Sacrosanctum Concilium, 21).
  5. A latin nyelvet meg kell őrizni a liturgiában, különösen a szentmisében (Sacrosanctum Concilium, 36 és 54).
  6. A gregorián ének a liturgiában elsőbbséget élvez (Sacrosanctum Concilium, 116).

A zsinati atyák reformjavaslataikat X. Szt. Piusz (Sacrosanctum Concilium 112 and 117) valamint Isten Szolgája XII. Piusz reformjai folytatásaként értelmezték; ezért a liturgikus konstitúció a források közül leggyakrabban XII. Piusz Mediator Dei enciklikáját idézi.

XII. Piusz pápa többi érdeme mellett a szent liturgiáról szóló tanítás kapcsán egy fontos elvet hagyott az Egyházra, nevezetesen az ún. liturgikus archeologizmus elítélését. Ez a tévtanítás nagymértékben megegyezik a janzenisták és a protestáns ízű pistoiai zsinat tételeivel (lásd “Mediator Dei,” 63-64). Valójában nagyon emlékeztet Luther Márton teológiai gondolkodásmódjára.

Már a Tridenti Zsinat is elítélte a protestánsok liturgikus eszméit, különösen a lakoma gondolatának túlzott hangsúlyozását az eucharisztikus ünneplés során áldozati jellegének kárára, valamint a liturgia misztériumát kifejező egyértelműen szakrális elemek eltörlését (lásd tridenti zsinat , 22 sessio).

A Tanítóhivatal liturgiára vonatkozó doktrinális kijelentései, mint a Tridenti Zsinatéi vagy a Mediator Dei enciklikájéi, melyeket az évszázados vagy talán évezredes liturgikus gyakorlat is tükröz, a Szent Hagyomány olyan részét képezik, melyet súlyos lelki károkozás nélkül nem lehet elhagyni. A II. Vatikáni Zsinat átvette ezeket a liturgiára vonatkozó doktrinális nyilatkozatokat, amiről meggyőződhetünk az istentisztelet a Sacrosanctum Concilium liturgikus konstitúcióban lefektetett általános szabályainak olvasásával.

A liturgikus cselekmények során elkövetett konkrét elméleti és gyakorlati hiba példájaként, XII. Piusz pápa felhozza azt a törekvést, hogy az oltárt asztal formájában alakítsák ki (Mediator Dei 62). Ha XII. Piusz pápa már az asztal formájú oltárt is elutasította, képzeljük el, mennyivel inkább tiltakozna az asztal körüli „versus populum” misézés ellen!

Amikor a Sacrosanctum Concilium 2 azt tanítja, hogy a liturgiában a szemlélődés előnyt élvez és hogy az egész celebrációnak a mennyei titkokra kell irányulnia (u.o. 2 és 8), csupán hűen visszhangozza a Tridenti Zsinat következő nyilatkozatát: “Mivel az emberi természet olyan, hogy külső segítségek nélkül nehezen emelkedhet fel az isteni dolgok szemlélésére; ezért hozott létre az Anyaszentegyház bizonyos rítusokat, hogy bizonyos dolgokat a misében pl. halkan, másokat pedig hangosan kell mondani. Hasonlóképpen szertartásokat is alkalmaz, mint misztikus áldásokat, gyertyákat, tömjént, ruhákat és sok hasonló dolgot, melyek az apostoli fegyelemből és hagyományból erednek, hogy így kiemelkedhessen ennek a nagy áldozatnak fensége, ugyanakkor a hívek elméi a vallásosság és jámborság látható jelein keresztül felemelkedhessenek azoknak a magasztos dolgoknak szemlélésére, melyek rejtve vannak ebben az áldozatban” (24 Sessio, 5 fej.).

Az Egyház fent idézett magiszteriális tanítását, különösen a Mediator Dei-t a zsinati atyák nyilvánvalóan teljes mértékben érvényesnek ismerték el. Ezért teljesen érvényesnek kell lenniük ma is az Egyház összes gyermekei számára.

A teljes dokumentum elolvasható itt.

Létrehozva 2018. november 7.