Nemrég meglátogattam egy népszerű cég weboldalát, mely olyan termékeket árul, mint dezodor és fogkrém, természetes összetevőkből. Hogy még többet megtudjak erről, rákattintottam a blogra, ami állítólag az egészség és a wellness legújabb trendjeiről szólt.

Nem azt találtam, amit vártam. A blog a testmozgás vagy az egészséges táplálkozás helyett történeteket vonultatott fel a kristályok gyógyító erejéről és a tarot kártya előnyeiről. Ez egyszerre meglepő és érdektelen, hiszen a New Age és az okkult gyakorlatok – mindenféle formában – jelentős újjáéledést mutatnak, különösen az ezredforduló nemzedéknél. De egy fogkrémeket áruló cég esetében is?

Nem túlzás azt mondani, hogy az új ateisták legjobb erőfeszítései ellenére a spiritualitás kultúránkat jobban elárasztja, mint valaha. Manapság alig lehet elmenni bárhová anélkül, hogy ne látnánk mindenütt olyan termékeket, cikkeket, népszerű guruk bátorító gyakorlatait, mint jóga, meditáció, reiki – és most a tarot és a kristályok -, melyek nélkülözhetetlenek az egészséges életmódhoz.

A szórakoztatás területén a rendkívül népszerű sorozatok, mint a Harry Potter, a Csillagok háborúja és a Trónok harca, mind a mágiára és a természetfelettire támaszkodnak.

Mi lehet e mögött? Eretnekség … vagy éhség valamire?

Keresztény szemszögből sok ilyen tendencia kétségtelenül gyanús vagy egyenesen eretnek. Mégis alaposan meg kell fontolnunk, mielőtt anatémát [kiátkozás, a ford.] kiáltunk, mert – miközben félrevezet-, kultúránk számos flörtölése az okkulttal valóban a természetfölöttire való éhezésről árulkodik.

Alexander Schmemann teológus egyszer azt mondta: „Az eretnekség megítélése viszonylag könnyű. Sokkal nehezebb észlelni a feltárandó kérdést és a megfelelő választ megadni.” Igaza van. Katolikusként gyakran gyorsan kirohanunk, hogy rámutassunk arra, mi a baj az újpogány gyakorlattal, hogy hiányoljuk azok mélyebb kérdéseinek taglalását. És mi biztos, hogy kudarcot vallunk abban, hogy kielégítő választ tudjunk adni ezekre.

Az igazság az, hogy kultúránk éhezik a természetfelettire. Az én nemzedékem úgy nőtt fel, hogy elhitte: nem vagyunk mások, mint véletlenszerűen fejlett majmok egy szokatlanul szerencsés űrbéli helyen, mely a semmi értelmetlen tengerében lebeg – egy olyan univerzumban, melyet a legkevésbé sem érdekel, hogy élünk-e vagy meghalunk. A kétségbeesés a legmagasabb fokon tombol. Továbbá, már majdnem gyermekkorunktól kezdve azt mondták, hogy a tudomány a létezés szinte minden kérdését megválaszolta, és ha valami továbbra is megválaszolatlan maradt, az is hamarosan megoldódik. Minden kérdésre van válasz, még a kérdés feltevése előtt. A létezés tehát már nem csodásan furcsa és lenyűgöző, inkább világi és prózai.

Ennek eredményeként a fiatal felnőttek kétségbeesetten vágyakoznak a valódi misztériummal való találkozásra. Az olyan dolgok, mint az asztrológia és a kristályok azért vonzóak, mert furcsák és a tudományos-materialista paradigmát támadják. Kétségtelenül vannak magyarázatok arra, hogyan működnek, de ehhez bizonyos hitre van szükségük. Annak ellenére, amit nagyképű ateisták állítanak, mi azt akarjuk, hogy legyen hitünk valamiben, amit nem tudunk teljes mértékben megmagyarázni.

Alapvetően vallásos lények vagyunk és ösztönösen tudjuk, hogy több van a világon, mint amit szemmel látunk. A mágiára és a rejtélyre éhezünk és megragadjuk az első dolgot – helyesen vagy helytelenül-, ami ezt kínálja számunkra.

A kereszténység kudarca

Mindezeket most elolvasva ezt azt gondolhatják, hogy a kereszténység, különösen a katolicizmus, a természetfeletti valóság létezését hiszi és hirdeti, szóval miért hagyjuk ezt el az újpogány gyakorlatért? Az ő éhezésüket a természetfelettire nem elégítik ki a helyi plébánián?

Igen és nem. Igen, mert az Egyház által tanított természetfelettinek a rejtelmei léteznek. Nem, mert a gyakorlatban oly sokszor tagadjuk ezeket.

Azt állítjuk, hogy hiszünk az angyalokban és arkangyalokban, a szentek seregeiben, akik csatlakoznak hozzánk az imádatban. Mégis lecsupaszítjuk templomainkat és bézs szőnyegű üzleti központokká alakítjuk őket, nem pedig szent templommá.

Azt állítjuk, hogy hiszünk minden egyes szentmise csodájában, mely Istent testileg közénk hozza, hogy közöttünk lakozzék. A liturgiát azonban kényelmessé tesszük, kihagyva belőle mindazt, ami bonyolult, félrevezető, lenyűgöző, ősi vagy titokzatos. Nyálas dalocskákat énekelünk, egymás kezét fogjuk, és úgy osztjuk ki a legnagyobb misztériumot, a Szent Eucharisztiát, mint egy uzsonnát a kávézóban.

Azt állítjuk, hogy papjaink természetfeletti hatalommal rendelkeznek a megszenteléshez, áldáshoz és prédikáláshoz. Mégis felhígítjuk vagy megváltoztatjuk szent előírásaikat, megszüntetjük rítusaikat, és átadjuk feladataikat a laikusoknak, amikor csak lehet.

Azt állítjuk, hogy hiszünk a Mindenhatóban, mindennek Teremtőjében, aki előtt az égő szellemek elfátyolozzák az arcukat, mégis ragaszkodunk ahhoz, hogy lehúzzuk Őt a mi szintünkre azért, hogy hozzáigazítsuk szükségleteinkhez és bűneinkhez. Azt mondjuk, hogy hiszünk a természetfeletti rejtélyben/misztériumban, de mindent megteszünk annak érdekében, hogy minden alkalommal leromboljuk.

Ha a ’lex orandi, lex credendi’ [Az imádság szabálya a hitnek szabálya. A ford.] igaz, akkor egyszerűen nem hiszünk abban, amiről azt mondjuk, hogy hiszünk.

Keresztény szekularisták

Hogy teljesen őszinte legyek, már nem sikerül találkoznunk a misztériummal. A hit tömeges elhagyása a fiatalok körében nem annyira gonoszságuk, mint inkább a saját gyakorlati hitetlenkedésük jele.

Katolikusként a hitet régóta egy olyan értelmiségi játékká változtattuk, mely mentes a miszticizmustól, a világos filozófiánkkal és a jól megfogalmazott teológiai keretekkel való büszkélkedés miatt.

De a szellem nélküli betű, a misztikus találkozás nélküli filozófiai teológia öl. Ez egy szív nélküli fej, és nem adhat életet.

Amikor a világ faképnél hagy – belefáradva a tankönyvszerű válaszokba és kiéhezve a transzcendens misztériumra -, nem kevésbé, hanem még jobban világivá leszünk. Magunkévá tettük a szekuláris modernitást, levetkőzve hitünk szinte minden természetfelettiségét, és elvesztettük azt a maradék hitelességet, ami még megvolt.

Az igazság az, hogy legtöbben időnk nagy részében úgy élünk, mint az evilágiak. Azt állítjuk, hogy hiszünk a természetfeletti valóságban, de ezt szakaszoljuk egy órára, heti egy napra – talán még annyira se. A menny mindig ott van valahol, de soha nem zavarja a napi létemet.

Nem vesznek komolyan bennünket a modern férfiak és nők, mert nem hiszünk a természetfölöttiben annak ellenére, amit mondunk.

A válasz

Nagyon kritikus voltam eddig a pontig, mert rettenetes számomra látni, hogy számtalan katolikus gyakorlatilag tagadja hitünk természetfeletti valóságát a banális liturgiával. Tiszteletlen, vagy megveti vallásunk legszentebb dolgait, majd látom ugyanazokat a katolikusokat, akik kritizálják az úttörő újpogány fiatalok hibáit. Amíg nem vesszük komolyan saját hitünket, senki más sem fogja ezt megtenni.

De nem csak kritizálni akarok, megoldást szeretnék ajánlani. A választ nem nehéz megkülönböztetni. Egyszerűen ez: minden esetben hangsúlyozzuk hitünk természetfeletti valóságát, állítsuk helyre azokat a hagyományokat, amelyek megőrzik és tisztelik ezt a valóságot, és így találkozást biztosítanak azzal, amit egy teológus ’mysterium tremendum et fascinans’-nak (nagy és félelmetes rejtélynek) nevezett, ami maga a Mindenható Isten. 

A Szent Eucharisztiát mindenütt lenyűgöző és fáradhatatlan tisztelettel kezelik, mindenütt úgy tűnik, hogy az épületeket templomként kezelik, mindenütt tisztelik a szenteket és hívják az angyalokat, mindenütt a papokat a természetfeletti közvetítőiként tartják tiszteletben. Mindenhol hisznek a csodákban és azok megtörténnek, és a hit növekszik. És szinte mindenütt csak a fiatalok árasztják el ezeket a helyeket.

Ha az újpogányság életképes alternatívája akarunk lenni, akkor újra el kell fogadnunk hitünk természetfeletti hagyományait. Szent nyelvezetünket. Ősi és tiszteletreméltó rítusainkat és előírásainkat. A „rituális” katolikus gyakorlatokat. Szimbólumainkat. Az imádság misztikus hagyományait. Nem csak több katekézisre van szükségünk, mintha maguk az ötletek mentenének meg minket. Szükségünk van több rejtélyre, több transzcendenciára, több rituáléra, több misztikumra, jobb szó híján.

Minden katolikusnak misztikusnak kell lennie abban az értelemben, hogy a természetfeletti annyira valóságos, mint a levegő, amit belélegzünk. Akkor és csak akkor leszünk képesek autentikusan szólni az istenire éhes világnak.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2021. szeptember 8.