A papság és az Eucharisztia megtámadása

alt

A Szent Eucharisztia mindig is célpontja volt azoknak, akik gyűlölik az egyházat. A Szent Eucharisztia valójában összefoglalja az egyházat, ahogy egy passionista teológus megjegyzi, az Eucharisztia „kivonatolja az összes feltárt igazságot; ez a kegyelem kizárólagos forrása: a boldogságra való várakozás, a Mindenható csodáinak összessége.”(Enrico Zoffoli, Eucarestia o nulla, [Eucharisztia vagy semmi] Edizioni Segno, Udine 1994, 70. o.)

Az Eucharisztia szentségére vonatkozó jelenlegi támadásokat a Fatimai Szűzanya 1917-ben megjövendölte. Cova da Iria-ban a Szűz a három kis pásztort arra kérte, hogy imádkozzanak: „[...] Jézus Krisztushoz, aki jelen van a világ összes tabernákulumában, a meggyalázások, a szentségtörések és a közömbösség miatt, melyekkel megsértették. „Még ezelőtt, 1916 tavaszán az Angyal megjelent a gyerekeknek, kezében egy kelyhet tartott, amely fölött egy ostya lebegett a levegőben. Odaadta a szentostyát Luciának, és a vért a kehelyből Jacintának és Francesconak, akik térdelve maradtak, miközben azt mondta: „vegyétek Jézus Krisztus testét és vérét, melyet a hálátlan emberek rettenetesen besároztak. Kárpótoljátok a bűnökért és vigasztaljátok Isteneteket.”

Robert Sarah bíboros, az Istentiszteleti Kongregáció prefektusa, Don Federico Bortoli kitűnő könyve előszavában – Kézbe áldozás. Történelmi, jogi és pasztorális profiltípusok (Cantagalli, Siena 2017) - azt állítja, hogy ez a kontextus „megmutatja nekünk, hogyan kell vennünk Jézus Krisztus testét és vérét”.

A bíboros szerint „a meggyalázás, melyet Jézus elszenved a szentostyában”, elsősorban „azok a szörnyű szentségtörések, melyekről néhány korábbi (már megtért) sátánista szörnyű leírásokkal szolgált”; de azok a „szentségtelen áldozások is, melyeket nem kegyelmi állapotban vagy a katolikus hitet nem megvallva végeznek”. Továbbá „minden, ami megakadályozhatja a szentség gyümölcseit, mindenekelőtt a hívők elméjében elültetett tévedések, mivel már nem hisznek az Eucharisztiában”.

A legalattomosabb ördögi támadás az, hogy „tévedések elültetésével megpróbálják kioltani a hitet az Eucharisztiában, és a szentáldozás helytelen módjának előnyben részesítésével. Valójában ez egy háború Szent Mihály és az ő angyalai, valamint Lucifer között, ami a hívők szívében folytatódik. A sátán célpontja a szentmiseáldozat és Jézus valóságos jelenléte az Oltáriszentségben”.

Ez a támadás két vonalon zajlik: az első a „valóságos jelenlét” fogalmának kisebbítése, az „átváltoztatás” kifejezés semlegesítésével.

A második „kísérlet arra, hogy a hívők szívéből eltávolítsák a szent érzületet”. Sarah bíboros azt írja: "Míg az ’átváltoztatás’ kifejezés a valóságos jelenlétre mutat, a szent értelmezése segít megragadni az Oltáriszentség abszolút sajátságát és szentségét. Micsoda nyomorúság lenne elveszíteni a szent érzését pont abban, amiben pontosan a legszentebb! És hogyan lehetséges ez? Ha a különleges étket ugyanúgy fogadjuk, mint a szokásos ételt.”

Ezután figyelmeztet: „Nem szabad, hogy a pap saját hatáskörben merészeljen dönteni ebben a kérdésben úgy, hogy megtagadja az áldoztatást vagy bántalmazza azokat, akik térdelve és nyelvre szeretnek áldozni. Gyermekként érkezünk, és alázatosan vesszük Krisztus testét, térdelve és nyelvre.”

Sarah bíboros észrevételei több mint helyesek, de el kell helyezni ezeket a liturgia szekularizációjának folyamatában, amely eredetileg a VI. Pál-féle félreérthető Novus Ordo Missae-ból származik (1969. április 3.), amely jövőre ünnepli baljóslatú ötvenedik évfordulóját. Ez a liturgikus reform, ahogy Ottaviani és Bacci bíborosok írták rövid kritikai tanulmányuk bemutatásakor, „mind teljes egészében, mind részleteiben eltér a mise katolikus teológiájáról, ahogy azt a trenti zsinat XXII. ülésén megfogalmazták.”

A mise új teológiája helyettesítette a hagyományosat, eltávolította az áldozatbemutatás fogalmát, és az Eucharisztiába vetett hitet gyakorlatilag aláásta.

Másfelől a nyitás az elváltak és az újraházasodottak felé, melyet az Amoris laetitia buzdítás is ösztönöz, valamint az interkommunió a protestánsokkal, melyet sok püspökök óhajtott - mi ez, ha nem az Eucharisztia meggyalázása? A bolognai pap, Don Alfredo Morselli jól szemlélteti a teológiai gyökereket, melyek összekapcsolják az Amoris laetitia-t és az interkommuniót az evangélikusokkal.

Hadd mondjuk el azt is, hogy az Eucharisztia elleni támadás napjainkban a szent rendek elleni támadássá vált, mivel a két szentség között szoros kapcsolat áll fenn. Az Egyház látható alkotmánya a szent rendeken alapul, az egyházi rend szentségén, amely a megkeresztelkedett [férfi] jelöltet Krisztus papságába emeli. A papságot elsősorban az eucharisztikus áldozat felajánlása által gyakorolják, ami megkívánja az átlényegülés csodáját, ami a katolikus hit központi hitigazsága.

Ha Krisztus jelenléte a Tabernákulumban nem valós és alapvető, akkor a szentmise pusztán egy megemlékezésre vagy szimbólumra való redukciója a Kálvárián történteknek, amihez nincs szükség papokra, akik felajánlják az áldozatot, és mivel az Egyház hierarchiája a papságra épül, az Egyház alkotmánya és a Magisztérium megsemmisül.

Ebben az értelemben az elváltak/újraházasodottak és a protestánsok hozzáférése az Eucharisztiához kapcsolódik ahhoz a törekvéshez, hogy a papságot átengedjék a házas laikusoknak, és a kisebb szent rendekben pedig a nőket is részesítsék. Az Eucharisztia elleni támadás a papság támadása.

Nincs nagyobb, gyönyörűbb és meghatóbb, mint Isten kegyelme a bűnös felé. Az a szív, mely annyira szerette az emberiséget, Mária Szeplőtelen Szívének közbenjárása által, melyhez Ő elválaszthatatlanul kötődik, azt akarja, hogy örök boldogságunkat a Mennyben élvezzük. Senki, még a legkeményebb szívű bűnös sem kételkedhet ebben a megváltó szeretetben. Ezért soha nem szabad elveszíteni az Istenbe vetett bizalmat, hanem életünk végéig meg kell őriznünk, hiszen sohasem csalatkozik, aki ilyen hevülettel hisz. A mi Urunk nem vezet félre bennünket, ellenben mi kísérelhetjük megtéveszteni Őt és saját magunkat. És nincs nagyobb megtévesztés, mint azt hinni, hogy lehetséges az üdvözülés bűneink megbánása és a katolikus hit megvallása nélkül.

Azok, akik vétkeznek vagy bűnben élnek, ha bűnbánatot tanúsítanak, akkor üdvözülnek; de ha feltételezhető, hogy becsapják Istent, akkor nem üdvözülnek. Nem Isten ítéli el őket, hanem saját maguk, mivel méltatlanul járulnak a szentségekhez, saját ítéletüket eszik és isszák. Szent Pál magyarázza ezt a korinthusiaknak, ezekkel a súlyos szavakkal: „Ezért aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét. Tehát vizsgálja meg magát mindenki, s csak úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki csak eszik és iszik anélkül, hogy megkülönböztetné az (Úr) testét, saját ítéletét eszi és issza.” (1Kor11, 27-29).

Szent Pál rámutatott arra, hogy a korinthusi egyházban a szentségtörő áldozás következtében sok olyan emberek volt, aki titokzatosan megbetegedett és meghalt. (1Kor 11,30).

Szomorú a sorsa azoknak, akik nem közelednek a szentségek felé, mert a bűnben élnek. Rosszabb a sorsa azoknak, akik szentségtörő módon közelednek a szentségekhez, nem pedig a kegyelem állapotában. Még súlyosabb azok bűne, akik bátorítják a híveket, hogy a bűn állapotában végezzenek szentáldozást, és meg nem engedett módon biztosítják számukra az Eucharisztia vételét.

Ezek azok a bűnök, melyek Jézus Szentséges Szívét és Mária Szeplőtelen Szívét mélységesen megsebzik. Ezek azok a bűnök, amelyek jóvátételt igényelnek, a jelenlétünket a Tabernákulum előtt, és az Eucharisztia nyilvános védelmét mindenféle megszentségtelenítés ellen. Ha ezt megtesszük, megvédjük üdvösségünket, és siettetjük Jézus és Mária királyságának eljövetelét társadalmainkban, amely nemsokára létrejön a modern világ romjain.

A cikk forrása angol nyelven

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.