Nagyon régen egy prédikációban hallottam a keresztvetés eredetéről. Az első három évszázadban azokat, akik nem akarták hitüket megtagadni, állhatatosan kitartottak Jézus Krisztus mellett, a legkegyetlenebb módon végezték ki őket, sokakat nyilvánosan is, amfiteátrumokban vadállatokkal tépettek szét. Nem csak keresztényeket végeztek ki, hanem velük együtt sokszor „politikai foglyokat”, vagy közönséges bűnözőket, gyilkosokat is. A nézők között ott voltak a többi keresztények is, és imádkoztak a vértanúkért, hogy megálljanak azokban a rettenetes órákban.

A keresztvetés mindennapi életünkben megszokássá vált:

• Ha szól a déli harangszó, keresztet vetünk, és elimádkozzuk az Úrangyalát.
• Ha szól a harang egy elhunytért, fohászkodunk az örök nyugodalmáért. 
• Ha templom előtt vezet el az utunk, keresztet vetünk. 
• Reggel mikor felkelünk, este mikor lefekszünk – keresztvetéssel kezdjük és végezzük a napot. 
• Mikor belépünk a templomba, szentmise előtt és szentmise után. 
• Megjelöljük a kereszt jelevél gyermekeink homlokát, mikor lefekszenek, ha hosszú útra indulnak, ha szentmiséről érkezünk, s valamilyen okból a kicsiket nem lehetett vasárnapi szentmisére vinni. 
• Imádkozás előtt és után.
• Keresztet vetünk, ha kísértésben vagyunk, félünk, ha vétkeztünk, ha okkult erőkkel manipuláló emberekkel kell egy helyen lennünk, stb. 

         És meg kell jegyeznem, hogy a homlok és a mellkas előtt kaparászó mozdulatokat nem nevezem keresztvetésnek. Valójában egy fordított keresztet rajzolnak magukra, ami a sátánisták jelképe. Figyeljünk oda a mozdulatainkra, ez nem tréfa.

      Mikor belépünk a templomba, térdhajlással üdvözüljük Jézust. Jobb, ha ha felállás után vetünk magunkra keresztet, nem inogva. Ha nem hajlik a térdünk, akkor esetlen primadonna mozdulatok helyett, jobb, ha mély főhajtással és szeretettel köszöntjük a ránk váró Jézust, és keresztet vetünk.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2018. szeptember 11.