Ha szeretnénk megismerni Isten legmélyebb indulatait a gonosz kapcsán, az egyik bölcs dolog, amit tehetünk az, hogy a kezünkbe vesszük és végigolvassuk az Ószövetség egyik legrövidebb költeményét, a Jeremiás siralmairól szóló könyvet. A könyv az ún. ünnepi tekercsek (Megillót) egyike, mert négy másik rövid könyvvel együtt a jeles ünnepeken olvasták fel a zsidók. Jeremiás siralmai Jeruzsálem Kr. e. 587-es pusztulását siratja. Felfoghatatlan tragédia volt ez Izráel népének.

Az emberveszteség, az ellenség brutalitása, a nép szenvedése az ostrom alatt és után önmagában is leírhatatlanul szörnyű élmény volt. Azonban ennél is mélyebb seb volt látni a szent város lerombolását, és a Templomét, amely Isten jelenlétét jelképezte népe között. Jeruzsálem eleste azt jelezte, hogy mindennek vége: vége a szövetségnek, az ígéreteknek, a reménynek, az életnek. Jeruzsálem pusztulása után nem lehet többé létezni.

A könyv szerzője nem akarja azzal csillapítani a fájdalmat, hogy a tragédiát leválasztja Istenről. Istent nem állítja egy távoli sarokba, hogy tökéletes jósága érintetlen maradjon attól a szörnyűségtől, amit Júda átélt. Júda „holokausztja” Isten haragja miatt következett be, Júda vétkei miatt. „Jaj, de sötét felhőt borított az Úr haragja Sion leányára!” (2,1) – énekli a költő. „Elpusztította az Úr kíméletlenül Jákób összes hajlékát. Ledöntötte féktelen haragjában.” (2,2) „Az Úr akarta, hogy lerombolják Sion leánya várfalát: mérőzsinórt feszített, nem hagyta abba keze a pusztítást.” (2,8) „Olyan volt az Úr, mint az ellenség: pusztította Izráelt, elpusztította minden palotáját, lerombolta erődítményeit, megsokasította Júda leányának búját-baját.” (2,5) És így tovább. Isten nem távol áll az eseményektől, hanem ő maga hozza a pusztulást Jeruzsálemre. Ahogy Ámósz próféta mondta: „Ha valami baj éri a várost, nem az ÚR hozza-e azt?” (Ám 3,6) Minden olyan apológia Isten mellett, amelybe ez nem fér bele, hibás és félrevezető, de legalábbis távol áll a Biblia istenképétől.

Ugyanakkor éppen a Jeremiás siralmai mutatja meg, hogy mi van Isten szívében, amikor „megsokasítja Júda leányának búját-baját”. Rendkívül gondosan szerkesztett költeményről van szó. A könyv öt részből áll, teljesen szimmetrikus, hogy a legfontosabb, leghangsúlyosabb gondolat éppen a könyv közepén helyezkedjen el. Az első és második rész huszonkét versből áll, ahogy a negyedik és ötödik részek is. Mindegyik strófa a héber ábécé soron következő betűjével kezdődik. Az első strófa kezdőbetűje alef, a másodiké bét, a harmadiké gimel, a negyediké dálet, és így tovább egészen az utolsó betűig, a távig. A középső, harmadik fejezet némiképp eltér ettől, mert hatvanhat versből áll, és mindegyik betű háromszor kezd sort, szintén szabályosan követve a héber ábécét. A szerkesztés a zsidó gondolkodás szerint a középső fejezetre irányította a figyelmet, azon belül is a 31-33. versekre, vagyis a harmadik fejezet és az egész könyv közepére, ha úgy tetszik, szívére. A 3,31-33 így hangzik:

„Mert nem vet el örökre az Úr. Még ha megszomorít is, irgalmaz, mert nagyon szeret. Mert nem szíve szerint alázza és szomorítja meg az embereket.”

A szerző tehát azt szeretné, hogy a Jeruzsálemet beborító vér, iszonyat és felfoghatatlan tragédia közepette a szövetség népe tudja, hogy 1) Isten nem vetette el népét örökre, 2) bár ő szomorít meg, nagyon szeret, és 3) nem a szívéből alázza és szomorítja meg az embereket. Ez az üzenet hallatlanul fontos volt a megmaradt népnek, és nekünk is szól, akik évezredekkel később, egészen más kontextusban birkózunk a gonosz problematikájával. A gonosz problémája számunkra sem csak intellektuális vagy filozófiai kérdés. Ha logikai érvekbe csomagoljuk is, legtöbbször valamilyen személyes trauma, feldolgozatlan gyász, csalódás, valamilyen szörnyű emlék táplálja. Egy vízbe fulladt testvér, egy fiatalon meghalt édesanya, egy házastársi hűtlenség, egy borzalmas válás, ellenünk elkövetett erőszak, vagy éppen saját szenvedélyeinkkel vívott vesztes küzdelem. Vajon hol volt Isten? Ha van egyáltalán…

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2018. szeptember 6.