Athanasius Schneider püspök a kézbe áldozásról, az Egyház válságáról és megreformálásáról, és az AL püspöki korrekciójáról

Az alábbiakban egy még január 11-én, emailen keresztül készített interjút közlünk Athanasius Schneider püspökkel, amelyet Edward Pentin, a National Catholic Register munkatársa közvetlenül azután készített a kazahsztáni Asztana segédpüspökével, hogy két másik püspöktársával együtt nyilvános “hitvallást” adtak ki az újraházasodott elváltak áldoztatásával szemben.

Az újraházasodott elvált személyek áldoztatásának gyakorlatát több püspöki és püspökkari útmutató is engedélyezte azután, hogy Ferenc pápa Amoris Laetitia szinódus utáni apostoli buzdításának egyik lábjegyzete homályos utalást tett ennek engedélyezhetőségére (miközben a 2014-15-ös szinódusokon a szinódusi atyák ezt pont, hogy elvetették). Tavaly decemberben azután az is kiderült, hogy Ferenc pápa a Buenos Aires-i régió püspökeinek útmutatóját, amely explicite engedélyezi az újraházasodott elváltak áldoztatását, formálisan is “hiteles tanítóhivatali megnyilatkozássá” emelte.

2017. december 31-én Schneiderrel együtt három kazahsztáni püspök nyilvános “hitvallásban” állt ki az Egyház vonatkozó tanítása mellett, és az újraházasodott elváltak áldoztathatóságával szemben. A hitvalláshoz később hat másik püspök (Olaszországból, Ausztriából, az Egyesült Államokból és Svájcból) és egy bíboros is csatlakozott.

Az újraházasodott elváltak áldoztatásának engedélyezésével szemben 2017. szeptember 23-án teológusok, papok, és laikus hívek kiadtak már egy “filiális korrekciót”. A “hitvallás” ugyanennek az új gyakorlatnak a püspöki szintű korrekciója.

Jóllehet az amerikai Raymond Burke bíboros, az Apostoli Szignatúra korábbi prefektusa többször megerősítette, hogy ha maga Ferenc pápa nem korrigálja az újraházasodott elváltak engedélyezését, úgy bíborosok kénytelenek lesznek “formális korrekciót” kiadni ezzel szemben (ami az első lépésként végül a pápa eretneknek nyilvánításához is elvezethet), e korrekció kiadása még mindig nem történt meg.

***

Edward Pentin: Excellenciás úr, sokat írt az Oltáriszentségről, különösen a Dominus Est című könyvében. Miért írta meg ezt a könyvet?

Athanasius Schneider: A könyvet a “kézbe áldozás” gyakorlatának sajnálatos elterjedtsége miatt írtam meg, amely olyan gyakorlat, ami igazolhatóan és vitathatatlanul az Oltáriszentség banalizációjához vezet – olyan banalizációhoz, ami a profanizációval határos, és ami a szemünk előtt zajlik világszerte, a katolikus templomok döntő többségében, néhány régió és egyházmegye kivételével. Bizonyított, hogy ilyen gyakorlat sohasem létezett a katolikus egyházban, és semmi köze az első századok analóg gyakorlatához. Le kell lepleznünk ezt a mítoszt és hamisítást. Ezt a modern gyakorlatot a konkrét gesztusaiban valójában a református közösségekben találták ki, és még az evangélikus hagyományban sem létezett. [A részletekért lásd erről ezt a korábbi Facebook-bejegyzésünket – KV szerk.:]  

A másik oka annak, hogy megírtam a könyvet, életemnek ez a két felejthetetlen élménye: Amikor 1973-ban a családom elhagyta a Szovjetuniót – Észtországban éltünk -, a plébánosunk, Janis Pavlovskis atya, a kapucinus kisebb testvérek rendjének tagja, aki gyóntatóként a sztálini gulágokban szenvedett, azt mondta nekünk: “Amikor majd Németországba érkeztek, kérlek ne menjetek be olyan templomba, ahol az Oltáriszentséget kézbe adják.” A szüleim és mi, négyen gyerekek (serdülőkorúak voltunk), egymásra néztünk, és mélyen megdöbbentünk, a szüleim pedig önkéntelenül is ezt mondták: “Micsoda szörnyűség ez!”. Egyikőnk sem tudta elképzelni, hogy eucharisztikus Urat, a Szentek Szentjét ilyen banális módon kezelhetik, és megígértük a mi szent gyóntató papunknak, hogy nem fogunk belépni ilyen templomba. Amikor aztán megérkeztünk Németországba, a szüleim megpróbálták elkerülni ezeket a templomokat, ahol az Oltáriszentséget kézbe adták.

Azonban a németországi városunkban és a környékén az Oltáriszentséget mindenhol kézbe adták. Egy nap, amikor hazaértünk a vasárnapi szentmiséről, az édesanyám odafordult hozzánk, és könnyes szemmel azt mondta nekünk: “Ó, gyermekeim, nem tudom megérteni, hogyan bánhatnak az emberek ilyen szörnyűséges módon a mi Urunkkal!”. Tizenkét éves korom óta ezt a fájdalmat hordozom magamban, és nem tudom megérteni, hogyan bánhatnak az emberek a mi Urunkkal ilyen gondatlan módon. Annak a vértanú papnak a figyelmeztetése, akitől elsőáldozásban részesülhettem, az édesanyám könnyei, és a saját tapasztalatom mind ennek a könyvnek a megírására indítottak, hogy szót emeljek az eucharisztikus Úr védelmében, aki napjainkra a legszegényebbé, legtörékenyebbé, és a legvédtelenebbé vált az átváltoztatott ostyában.

Edward Pentin: Mennyire hatott az a hitére, hogy a kommunizmus alatt élt?

Athanasius Schneider: A katolikus hitet csak a családban, a szülők és nagyszülők adhatták át. Ők minket, gyermekeket, a mindenkor kristálytiszta, szilárd, és gyönyörűséges katolikus hittel itattak át, amelyet ők maguk is a szüleiktől és nagyszüleiktől kaptak. Egy ellenséges világ közepén, amely üldözte a keresztény hitet és nyilvánosan rágalmazta azt, a katolikus családok otthonai olyanokká váltak, mint a katakombák, tele élő hittel. Felejthetetlen élmény volt ez a számomra: a mindennapos családi imák, a vasárnapi imák pap nélkül – mindez zárt ajtók és behúzott függönyök mögött.

Éveken át kellett úgy élnünk, hogy nem volt lehetőségünk szentmisére menni vagy gyónni, mert a papokat bebörtönözték vagy száműzték. És mi mégis minden nap vágyakoztunk az Oltáriszentség után, és időnként bűnbánati cselekményeket is végeztünk. Éreztük, ahogy az Úr ellát minket a kegyelmeivel, még pap hiányában is. Aztán amikor váratlanul egy pap titokban megérkezett hozzánk, meggyóntatott minket és szentmisét celebrált, igazi örömünnep volt, ami rengeteg erőt és örömöt adott nekünk. Amikor már pap voltam, és Rómában tanultam az 1990-es években, egy nap az édesanyám felhívott engem Németországból, és szívbemarkoló fájdalommal, sírva mondta nekem: “Belefáradtam abba, hogy tiszteletlen és banális miséken segédkezzek. Szeretnék visszatérni a kommunista idők bújkáló Egyházához, amikor hódolatteljes miséink és szent papjaink voltak.”

Edward Pentin: Általánosságban szólva mik a legnagyobb aggodalmai az Egyházzal kapcsolatban ma, különösen a nyugaton? Egyes katolikusok megkérdőjelezik a II. Vatikáni Zsinatot, vagy még inkább annak értelmezését. Ön szerint is ez az egyik oka a válságnak?

Athanasius Schneider: A legnagyobb aggodalmam az Egyházzal kapcsolatban ma az a tény, hogy tömeges méretekben van jelen – és ez már a II. Vatikáni Zsinattal elkezdődött – a “világnak való megfelelés” folyamata, amellyel szemben már az apostolok és egyházatyák figyelmeztettek minket: “Ne hasonuljatok a világhoz” (Róm 12,2). A II. Vatikáni Zsinat óta világos tendencia figyelhető meg, hogy a világnak akarunk tetszelegni. Amikor a papok elkezdenek a világnak tetszelegni, annak a veszélynek teszik ki magukat, hogy hamis prófétává válnak, akikről Szent János apostol így írt: “Ők a világból valók, ezért a világról beszélnek, és a világ hallgat rájuk.” (1Jn 4,5). Annak vágya, hogy a világ kedve szerint beszéljünk, vagy hogy úgy beszéljünk, hogy megnyerjük vele a világ szimpátiáját, nehogy a világ kirekesszen vagy üldözzön minket, valójában egy kisebbségi komplexus kifejeződése.

A legnagyobb spirituális veszély az Egyházra ma az emberközpontúságban nyilvánul meg, az emberközpontúság pedig a döntő lépés a bálványimádás felé. Az emberközpontúság az Egyház életében leginkább és legláthatóbb módon a zsinat utáni megújított liturgiában mutatkozik meg (miközben ez a megreformált liturgia ellentétes a zsinati atyák szándékaival, és nincs összhangban magával a Sacrosanctum Concilium szövegével sem). A világ lelkülete és az emberközpontúság naturalizmust fejez ki. Ez elméleti síkon szinte mindig, gyakorlati síkon pedig mindig a természetfeletti tagadását jelenti. A természetfeletti világba, a hit világába és az isteni kegyelembe vetett hit gyengülése, vagy ennek tagadása szükségszerűen létrehozza az ember által fabrikált aktivizmust, az aktivizmus eretnekségét, egyfajta újpelagianizmust, és emberalkotta tanításokat, ami pedig gnoszticizmus. Az Egyház életét ma mélyen megsebezte a naturalizmus, vagyis az újpelagianizmus és az újgnoszticizmus. [Ferenc pápa később így írt erről – KV szerk.]

Az interjú elolvasható itt.

Létrehozva 2018. augusztus 20.