Létrás Szent János: Mennyekbe vezető létra (21)

alt21. FEJEZET

A SOKARCÚ HIÚSÁG

       1. Némelyek a hiúságot a kevélységtől külön fejezetbe sorolják be, s ezért azt állítják, hogy nyolc elsődleges, vagyis fő gonosz gondolat van. Gergely, a Hittudós viszont és mások azt vallották, hogy hét van. Én meg vagyok győződve arról, hogy nekik van igazuk. Hiszen kiben van a hiúság legyőzése után kevélység?

       Csak annyi köztük a különbség, amennyi természetétől fogva különbség a fiú és a férfi, a búza és a kenyér között: az előbbi a kezdet, az utóbbi a vég. Szóljunk tehát röviden, mert itt az ideje, a szentségtelen beképzeltségről, a szenvedélyek elejéről és teljességéről. Aki ugyanis erről hosszadalmasan próbál bölcselkedni, az olyan, mint aki kíváncsiságból a szelek tanyájáról végez hiábavaló kutatást.

       2. A hiúság – faja szerint a természetes rend felforgatása, erkölcseink eltorzítása, gáncsoskodás. Minőségét tekintve pedig erőpazarlás, kárbaveszett verejték, kincsünk csalárd elárulása, a hitetlenség sarja, a gőg előfutára, hajótörés a kikötőben, hangya a szérűn, hiszen parányi, és mégis minden erőfeszítésünk összes termése ellen ármánykodik.

       3. A hangya arra vár, hogy érjen a búza. A hiúság pedig arra, hogy gyűljenek az értékek. Az annak örül, ha dézsmálhat, ez meg, hogyha pazarolhat. A kétségbeesés szelleme örül a gonoszság felhalmozódása láttán, a hiúságé pedig az erény gyarapodásakor. Az előbbi bejárata ugyanis a sok sérülés, az utóbbié a sok fáradozás.

       4. Figyelj és meglátod, hogy a sírig virul a szentségtelen: öltözettől, illatos olajtól, körmenettől, parfümtől és egyebektől.

       5. Mindent bőségesen beragyog a nap, minden gyakorlatnak örül a hiúság. Például: ha böjtölök, ezért hivalkodom, ha felmentéssel élek, azért, hogy nem keltettem feltűnést. Aztán megint mintegy okosságommal hivalkodom. Ha jól kiöltöztem, legyőz a hiúság, ám hitvány ruhába átöltözve megint csak hivalkodom. Ha beszélgetek, vereséget szenvedek tőle, ha meg hallgatok, megint legyőz. Bárhogy is dobjuk el ezt a sulykot egyenesen áll a hegye.

       6. A hiú ember hű bálványimádó: látszatra Istent tiszteli, ám embernek, nem Istennek kíván tetszeni. Aki magát fitogtatja, az mind hiú. A hiú ember böjtjének nincs jutalma, az imája korcs, mert mindkettőt emberi elismerésért végzi. A hiú aszkéta kettős kárt szenved: testét elsorvasztja, jutalmat viszont nem kap.

       7. Ki ne nevetne a hiúság béresén, akit az zsolozsmázás közben hol derültségre, hol meg mindenki szeme láttára sírásra késztet?

       8. Isten sokszor elrejti szemünk elől még meglévő erényeinket is. Az viszont, aki szépeket mond, helyesebben szédít, dicséretével megnyitja szemünket, és ha az megnyílt, vagyonunk már el is párolgott.

       9. A hízelgő démonoknak dolgozik: kézen fogva vezeti a kevélységet, szétzúzza a töredelmet, tönkreteszi erényeinket, tévútra vezet. ,,Kik boldognak mondanak, megtévesztenek” – mondja az írás.

       10. Kitűnő ember kell a gyalázat derekas, készséges eltűréséhez, de dicséreten sértetlenül túljutni szentekhez illő feladat.

       11. Láttam vezeklőket, akik haragra lobbantak, ha dicsérték őket, és mintha vásárban lettek volna, szenvedélyért szenvedélyt kaptak cserébe.

       12. Senki sem ismeri az ember benső dolgait, csak egyedül a benne lakó emberi lélek. Szégyelljék hát magukat, és némuljanak el, akik szemtől szemben merészelik kifejezni elismerésüket!

       13. Ha azt hallod, hogy embertársad vagy barátod távol vagy jelenlétedben ócsárol, akkor azzal mutasd meg szeretetedet, hogy őt dicséred!

       14. Nagy dolog emberi dicséretet lerázni a lélekről, ám a démonit elhárítani még nagyobb.

       15. Nem az mutatja meg, mi az alázat, aki önmagát becsmérli (már hogy is ne lenne elnéző önmagával szemben), hanem az, akinek a szeretete, jóllehet ócsárolják, nem csökken.

       16. Megfigyeltem, hogy a hiúság démona gondolatokat sugallt egy testvérnek, egy másiknak pedig fölfedte azokat. Majd az előbbit rávette, hogy mondja el, ami a szívén fekszik, az utóbbinak pedig elismerését fejezte ki, mintha előretudása volna. De néha magukat a testrészeket érinti a szentségtelen, és heves szívdobogást idéz elő. Ne hagyd, hogy püspöki, elöljárói vagy tanítói tisztet ajánljon neked! Hisz nem könnyű a kutyát a mészárszéktől elkergetni. Ha ez olyanokat lát, akik egy kis lelki békét élveznek, tüstént arra buzdítja őket, hogy a pusztából a világba menjenek. „Indulj – mondja – a veszendő lelkek megmentésére!”

       17. Más a szerecsenek külseje és más a bábuké. A közösségben élők hiúsága is másképp mutatkozik meg, mint a remetéké.

       18. A hiúság megelőzi a világiak látogatását, arra bíztatva a könnyelmű szerzeteseket, hogy menjenek az érkezők elé. Rábírja őket, hogy a lábukhoz boruljanak, s az ilyen szerzetes, noha csupa gőg, alázatoskodik: szerényre fogja a hangját, a viselkedését, míg a látogatók kezét lesi, vajon kap-e valamit. Uraknak, pártfogóknak hívja őket és Isten után az élet ajándékozóinak. Az asztalnál ülőket önmegtartoztatásra ösztönzi, az alárendelteket azonban kíméletlenül fenyíti. Zsolozsmázás közben a tunyákat igyekvőkké teszi, a fahangúakat jó hangúakká, az aluszékonyokat éberekké. Hízeleg a karmesternek és kéri, hogy a kezdő verseket neki engedje át. Atyának és mesternek hívja a vendéget, egészen távozásáig. Azokat, akik különös tiszteletben állnak, gőgösökké teszi, a lenézetteket pedig neheztelésre hangolja.

       19. A hiúság sokszor megbecsülés helyett lebecsülés szerzője. Tanítványaira ugyanis, mihelyt dühbe gurulnak, nagy szégyent hoz. A hiúság az indulatos embert mások előtt szelíddé teszi. Kapva kap a természetes adottságokon, és sokszor azokkal teríti le a nyomorultakat.

       20. Láttam démont, mely önnön testvérét zaklatta, üldözte. Egyszer ugyanis, ahogy egy testvér mérgelődött, világiak érkeztek, mire a nyomorult a haragéból a hiúság tulajdonába váltott át, mert egyszerre mindkettőjüknek nem szolgálhatott.

       21. Aki eladta magát a hiúságnak, az kettős életet él: külsőleg ugyan szerzetesek között tartózkodik, de gondolatban, azaz bensőleg a világban.

       22. Ha az égiek tetszésére pályázunk, igyekezzünk megízlelni az égi dicsőséget, mert ha abba belekóstoltunk, utána már minden földi dicsőséget megvetünk. Nem is tudom, vajon az utóbbit képes-e semmibe venni az, aki az előbbit nem ízlelte.

       23. Gyakran, mikor a hiúság kifoszt bennünket, mi magunk egy ügyesebb fordulattal azt fosztjuk ki. Láttam, hogy némelyek hiúságból fogtak egy lelki programhoz, és jóllehet hibás alapot vetettek, az eredmény dicséretre méltó volt, mert megváltoztatták szándékukat.

       24. Aki természetes adottságaira büszke (például éles eszére, tanulékonyságára, olvasottságára, kiejtésére, szép termetére vagy bármi olyanra, ami erőfeszítés nélkül a sajátja), az sohasem kap természetfölötti javakat. Hiszen aki a kicsiben hűtlen, az a nagyban is hűtlen, azaz hiú.

       25. Sokan a teljes szenvedélytelenségért, a kegyelmi ajándékok bőségéért, a csodatevés, előretudás képességéért meggondolatlanul elcsigázzák testüket. Szegények nem veszik figyelembe, hogy az ilyeneknek nem a testi fáradozás, hanem az alázat a szülője. Aki testi fáradozásáért kíván ajándékot, az rozoga alapot vetett. Aki viszont adósnak tekinti magát, az majd egyszerre váratlan vagyonhoz jut hozzá.

       26. Ne higgy a hiúságodat legyezgetőnek, mikor arra késztet, hogy hallgatóid úgynevezett lelki hasznára erényeidet fitogtasd! „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot is megszerzi, (vagyis az egész világnak hasznára van), de lelke kárát vallja!” Semmin sem épülnek úgy, akik azt látják, mint a szerény, őszinte viselkedésen és a keresetlen beszéden. Mert ez másokat arra segít, hogy sohase fuvalkodjanak fel. Mi számítana ennél nagyobb haszonnak?

       27. Egy éles látású szerzetes megfigyelte, és mint szemtanú beszélte el: Gyűlésen voltam – mondta – amikor odajött a hiúság meg a kevélység démona, és két oldalról mellém ültek. Az egyik oldalba bökött hiú ujjával, és arra bíztatott, hogy beszéljek valami látomásról vagy gyakorlati cselekvésről, amit a pusztában végeztem. Ahogy ezt a következő szavakkal leráztam: ,,Hátráljanak meg, valljanak szégyent, akik bajt kívánnak nekem!” a bal oldalon levő rögtön ezt mondta a fülembe: „Jól van, jól tetted. Nagy voltál, legyőzted arcátlan anyámat.” Ennek persze a zsoltárvers következő szavával válaszolva tüstént így szóltam: ,,Hátráljanak azonnal megszégyenülve, akik azt mondják nekem: Úgy van, jól tetted!”

       Mikor aztán ugyanattól megkérdeztem: ,,Hogyan lehet a hiúság anyja a kevélységnek?”, ő így válaszolt: ,,A dicséret fennhéjázóvá, felfuvalkodottá tesz. Ha már a lélek fennhéjázó, akkor a kevélység fogja, az égig emeli, majd pedig a mélybe buktatja.

       28.Van dicsőség, amely az Úrtól jön: ,,Aki megdicsőít engem – mondja az Írás –, azt én is megdicsőítem”, de van ám olyan is, amely ördögi áskálódásból ered, hiszen írva van: ,,Jaj nektek, ha az emberek hízelegnek nektek!”

       29. Világosan felismered az előbbit, ha azt kárnak számítva mindenképpen elhárítod, és bárhová mész, elrejted életmódodat. Az utóbbit pedig: ha még a közönséges tetteket is azért végzel, hogy feltűnj az emberek előtt. Azt ajánlja az aljas, hogy olyan erényt színleljünk, amely nincs meg bennünk, hisz egyébként írva van: ,,Úgy világítson világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket!” Az Úr a hiúkat gyakran véletlen gyalázat által vezeti el a szerénységre.

       30. A szerénység kezdete: lakatot tenni a szánkra, és szeretni a lebecsülést. Középső foka: tartózkodás minden hiúságból fakadó szellemi tevékenységtől. A végső határa pedig (ha ugyan van a mélységnek határa) gyalázatunkat gyarapító gyakorlatokat sokak előtt mit sem érezve végezni.

       31. Ami szégyenedre van, azt ne titkold egyszerűen azzal az elgondolással, hogy botrányt ne okozz! Persze a hiba természetétől függően olykor azért különböző gyógyszert kell használni.

       32. Mikor mi magunk keressük a dicsőséget, vagy amikor kéretlenül mások közvetítésével lesz az osztályrészünk, vagy ha hiúságból vállalkozunk bizonyos gyakorlatok végzésére, jusson eszünkbe bánkódásunk és a magunkban imádkozva érzett áhítat.

       Akkor; ha valóban törődünk az igazi imával, okvetlenül megszégyenítjük a szemtelen hiúságot. Ha meg nem, akkor azonnal idézzük föl kimúlásunk gondolatát! Egyébként legalább a jó hírrel járó szégyentől tartsunk, ,,mert aki magát felmagasztalja, megaláztatik”, nemcsak odaát, hanem bizonyára itt is.

       33. Valahányszor hízelgők (helyesebben áltatva hitegetők) kezdenek minket dicsérni, törvénytelen tetteink sokasága jusson tüstént eszünkbe. Úgy majd méltatlannak találjuk magunkat arra, amit mondanak vagy tesznek.

       34. Biztosan vannak hiú emberek is, akiknek egyes kérelmét Isten kénytelen meghallgatni. Az Úr ezek kívánságait és kéréseit rendszerint megelőzi, nehogy imával nyerve el azokat még önhittségüket is fokozzák.

       35. Ez a méreg az egyszerű lelkeket nem igen szokta megmételyezni. A hiúság ugyanis az egyszerűség elvetése, hamis életmód.

         36. Sokszor a lárva, ha kifejlődik és szárnya nő, a magasba emelkedik. A hiúság is, ha fejlett, kevélységet szül, amely minden rossz eleje és kiteljesedése.

       Huszonegyedik fok: Akit ez nem fog el, az nem lesz az istenellenes, oktalan kevélység áldozata.

Share

Programajánló

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.