Nem tudok eléggé bízni

alt

„Hiszen ő maga ígérte: ’Nem távozom el tőled s nem hagylak magadra.’ Ezért bizalommal mondhatjuk: Az Úr oltalmaz engem, nem félek. Ember mit árthat énnekem?” (Zsid 13,5b-6)

Szeretném, ha az élet olyan biztos lenne, mint a matematika. Kettő meg kettő mindig négy. Négy ma, négy holnap, és négy a következő évek bármelyik holnapján.

Egy matematikai egyenletnek nincsenek szakításai és idegösszeomlásai. Nem támadja meg a rák. Nem helyezik át a legjobb barátnőjét több száz kilométerre, az ország túlsó felére. Nem bonyolódik viszonyokba, nincsenek rendetlen érzelmei. Előre kiszámítható. Ezért könnyű bízni benne.

Az élet viszont nem szokott kijönni, mint egy matekpélda eredménye. Az emberek se szoktak. És amikor zsigerig fáj valami, valljuk be, Isten sem „jön ki”. Így aztán csak szorítjuk-szorítjuk a bizalmat, nehogy elhagyjon, s észre sem vesszük, hogy a hit helyett a félelmeinkhez kötöttük hozzá.

Ez volt a helyzet akkor is, amikor Bob és Maria kezüket nyújtották, és meghívtak hegyvidéki otthonukba. Istennek kellett kibogoznia összekuszálódott bizalmamat.

Bobék lelkigyakorlatot szerveztek egy barátokból álló, vegyes összetételű csoport számára, és valahogy én is felkerültem a listára.

Minden rendben ment, amíg a kezembe nem nyomtak egy bukósisakot. Kötélpálya-gyakorlat következett.

De nem ám egy szokásos kötélpálya. Nem-nem. A fő eleme a gyakorlatnak kötélugrás volt az árok fölött. Nekilendülés egy stabil emelvényről, hogy elkapjunk egy néhány méterrel előttünk felfüggesztett rudat. Riadtan lestem körbe, keresve a vészkijáratot, mert nincs az a kincs széles e világon, amivel rá tudnának venni az ugrásra.

És akkor megjelent Bob. Széles mosolyával, nagyapósan őszbehajló fejével , tiszta szeretetet sugárzó mágneses karjával, és odavont az emelvény szélére.

„Lysa, ez nem arról szól, hogy teljesítened kell a feladatot. Itt most arról van szó, hogy legyőzd a tétovázást, az ellenszegülést, a félelmet. Ha elvéted, és nem éred el a rudat, a kötelek alig fognak megrántani. Megtartanak, egészen biztosan nem esel le” – suttogta, mintha egy ablakon át belelátott volna a gondolataimba.

Felmértem a távolságot az emelvény és a rúd között. Én halált láttam. Bob életet látott. Tökéletes szemléltetése a bizalomnak.

Ha, amit tudunk, nem irányítja azt, amit látunk, akkor amit látunk, fölül fogja írni azt, amit tudunk.

Bob tudta, hogy a kötél meg fog tartani. Tudta, hogy nem az én ügyességemtől függ, hogy túlélem-e ezt az ugrást. Biztonságban voltam az emelvényen. Biztonságban leszek félúton, a levegőben is. És tökéletes biztonságban leszek, akár elérem a rudat, akár nem.

„Lysa, téged nagyon szeretnek. Ha készen állsz, ugorj.”

Az írás elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.