Tanmese a sártócsáról és az igaz barátságról

alt

„Mindig szeret a barát, de szükség idején testvérnek bizonyul.” (Péld 17,17)

Ültem a kocsiban a feljáró előtt, és fogalmam sem volt, mit fogok mondani ismerősömnek, ha kinyitja az ajtót.

Nem úgy készültem, hogy beugrom hozzá boltba menet, de mondott valamit tegnap, ami azóta is szomorúan visszhangzik a fejemben.

A játszótéren ültünk a homokozó deszkaperemén, apróságaink várat építettek a lábunknál, és az ismerősöm pár szóban megemlítette egy belső küzdelmét, ami sok fájdalmat okoz neki.

Nem tudtam, mit mondjak, ezért csak együttérzően bólintottam, és egy pillanatra átkaroltam a vállát. Mindketten igyekeztünk kellemesebb témára terelni a szót, milyen könyvet olvasunk éppen, hogy készülünk a közelgő gyülekezeti eseményekre, de szóba került a bilire szoktatás és a fociedzésekre járás is.

Mielőtt ma elindultam otthonról, elolvastam a mai elmélkedést. A napi ige hatására hirtelen tudtam, mit kell tennem.
Mindig szeret a barát, de szükség idején testvérnek bizonyul.” Péld 17,17

Itt ültem tehát a kocsiban a bejárat előtt bizonytalanul, s nagyon jó lett volna tudni, most mit csináljak. Mi van, ha bekopogok, és mindent elrontok? Végülis nem vagyok sem pszichológus, sem lelkész, sem orvos vagy tanácsadó.Kialvatlan anyuka vagyok, akinek megvannak a maga küzdelmei.

Már-már tolatni kezdtem visszafelé, eldöntve, hogy figyelmen kívül hagyom a késztetést a lelkemben, mikor eszembe jutott egy jelenet nyolcéves kislányommal. A másodikos Hannah pulóvere ujján apró vérfolt, a nadrágja fenekén pedig megszáradt sár éktelenkedett, amikor hazaért az iskolából.

Almát majszolva és Goldfish kekszet ropogtatva mesélte el, mi történt.
„Grace a szünetben megütötte magát. Mikor a labda után ugrott, elesett, beverte a térdét, és beleült a sárba.”
Vissza kellett tartanom a kuncogást, ahogy elképzeltem a jelenetet.
„Elkísérted a rendelőbe?” – kérdeztem, hogy kitöltsem a nyelési szünetet.
„Nem” – jött a válasz szerény vállvonogatás kíséretében. – „Túlságosan fájt a lába ahhoz, hogy menni tudjon. De a leggyorsabb fiú az osztályban vállalta, hogy elfut a tanító néniért. Úgyhogy én addig ott ültem mellette.”
„A sárban?” – kérdeztem hitetlenkedve.
„Igen…” – válaszolt Hannah csendes sóhajtással. „Szerintem csak egy barát kellett neki, aki vele maradjon, míg várakozik.”

Büszke anyai ölelésbe vontam a kislányomat, és megfogadtam, hogy sosem felejtem el, amit sáros kis csivitelőm már tudott.

Az írás elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.