A sarokkövek és a hamis értékek

altRobert Sarah bíborossal beszélget Nicolas Diat

„Mert mint a halál, olyan erős a szerelem, olyan a szenvedés, mint az alvilág. Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja. Tengernyi víz sem olthatja el a szerelmet, Egész folyamok sem tudnák elsodorni.” (Ézs 8,6-7)

 

NICOLAS DIAT: Hogyan gondolja a helyes kapcsolatot a kereszténység és az erkölcs között? XVI. Benedek úgy látta, hogy nem kell összekeverni a kettőt, nehogy kiforgassuk természetüket. Elfogadja ezt az elemzést?

ROBERT SARAH bíboros: Igen, a Deus caritas estben XVI. Benedek azt írja, kezdetben az, hogy valaki kereszténnyé lett, nem erkölcsi döntés, filozófiai vagy erkölcsi meggondolás volt, hanem egy eseménnyel, egy személlyel való találkozás. Ez az ember, aki felénk jön, Krisztus, az életnek új horizontot ad, és ezáltal döntő irányulást.

XVI. Benedek így a teológus, Romano Guardini gondolatát ismételte, aki számára a kereszténység nem egy intellektuális tapasztalat eredménye, hanem egy esemény, amely kívülről jön, hogy találkozzon velem. A kereszténység valakinek a berobbanása az életembe. Ez a mozgás magában foglalja a kereszténység történetiségét is, amely tényeken alapszik és nem saját belső világom mélységeinek megtapasztalásán.

Példának véve a megtestesülés és a Szentháromság misztériumait, Romano Guardini joggal írja, hogy nem intelligenciánkra hivatkozva fedezzük fel a három isteni személyt. Aranyszájú Szent János ezt mondja a Szent Máté evangéliumáról szóló homíliáiban: „Látjuk, hogy Jézus közülünk és a mi emberi lényegünkből való, és Szűz Máriától született. Ám nem értjük hogyan valósult meg ez a csoda. Ne fáradozzunk, hogy megpróbáljuk ezt felderíteni, hanem inkább alázattal fogadjuk el, amit Isten nekünk kinyilatkoztatott, anélkül hogy kíváncsisággal kutatnánk azt, amit Isten elrejtett előlünk.”

Sok kultúra számára a kereszténység botrány és őrültség: „A zsidók csodákat követelnek, a görögök bölcsességet keresnek. Mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük: aki a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg oktalanság” (1Kor 1,22–23). Szent Pál apostolnak ez a mondata jól mutatja, hogy a mi vallásunk lényegét tekintve mennyire személyhez kötődik, aki felénk jön, hogy szívünkhöz szóljon és annak új irányt adjon, amely felforgatja egész addigi világnézetünket.

Bár a kereszténység nem szűkül le egy morálra, mégis erkölcsi következményei vannak: a szeretet és a hit új irányt, mélységet és bőséget ad az ember életének. Az ember elhagyja régi életének sötétségeit. Életét megvilágítja a világosság, aki Krisztus. Krisztus életéből él. Már csak Jézus társaságában képes járni, aki világosság, igazság és élet. A Jézussal való találkozása után egy igazi keresztény megváltoztatja magatartását.

Ugyanígy egy keresztény szellemtől áthatott közösség új ambícióval halad a pogány társadalom parancsaival nem közösködve. Ebből a szempontból nagyon szeretem a Diognétoszhoz írt levelet: „A keresztények testben élnek, de nem test szerint. Életüket a földön töltik, de az Ég polgárai. Engedelmeskednek a fennálló törvényeknek, de a maguk módján tökéletesebben élnek, mint a törvények, mert ők hűségesen követik Jézus Krisztust, aki az út, az igazság és az élet.”

Igen, a kereszténység összefoglalható abban, hogy egyetlen személyhez tartozik, aki jön, hogy kinyilatkoztassa és felajánlja a szeretetét: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16). Nyilván nem moralizálásról, hanem morálról (erkölcsről) van szó. Az első erkölcsi szabály Isten és a felebarát szeretete, nemde? A törvény teljessége a szeretet, mondja Szent Pál (Róm 3,10).

A szeretet maga Isten léte: „Te látod a Szentháromságot, amikor látod a szeretetet” – írta Szent Ágoston. Ha ezt felfedezzük, más lesz a viszonyunk a jóhoz és a rosszhoz. Az Egyház bizonyos korszakaiban a morális kérdéseket illetően tisztaságmániás rögzítésforma uralkodott. Ez az alakulás nem hozott jó gyümölcsöket, mert a Kinyilatkoztatás igazi jellegét, Isten gyökeres berobbanását homályba helyezte.

Az Egyházat néha félrevitték egy szűk látókörű moralizálás nevében, amelyet bizonyos klerikusok mozdítottak elő. Hány hívő érezte, hogy nem értik meg, és néha még el is utasítják? Amikor Krisztus belép egy ember életébe, kimozdítja őt, és átalakítja tetőtől talpig. Új irányt és új erkölcsi igazodási pontokat ad neki. A keresztség szakítás régi életünkkel egy szövetség miatt, a keresztség nem erkölcsi paktum. Az igazi erkölcsi magatartás annak a visszfénye, akit a szívembe fogadtam, és aki szeretetével, tökéletességével, szentségével és jóságával átalakít engem.

Ferenc pápa joggal utasítja vissza, hogy helyet adjon a mindent elárasztó erkölcsi kérdéseknek anélkül, hogy lekicsinyelné azokat. Úgy gondolja, hogy Jézus Krisztussal és az Evangéliummal való találkozás a legfontosabb. A Szentatya, úgy, mint XVI. Benedek, meg akarta különböztetni az erkölcsöt a kereszténység lényegétől. 2000 februárjában a Sínai-félszigeti Szent Katalin-monostorban tett látogatásakor II. János Pál maga is kifejtette, hogy az isteni törvény által mutatott út nem egy erkölcsi illemszabály, hanem Isten gondolata. A Mózes által kihirdetett isteni törvény az emberek lelki túlélésének alapelveit és betartandó feltételeit foglalja magában. Minden tiltás, amit tartalmaz, védelem, amely megakadályozza az embert, nehogy a rossz szakadékába és a bűn, valamint a halál örvényébe zuhanjon.

Az Isten szeretetétől megvilágított élet nem szorul arra, hogy moralizáló korlátok menedékébe húzódjon, ami sokszor be nem vallott félelmek kifejezése. Az erkölcs alapvetően a keresztény hit következménye.

Hogyan lesz képes az Egyház túlhaladni a meg nem értés hegyeit, amelyek VI. Pál 1968-ban kiadott Humanae Vitae enciklikája óta emelkedtek? Vajon legyőzhetetlen a keresztény erkölcs és a nyugati társadalmakban uralkodó értékek szembenállása?

Fontos ezt az antagonizmust az elvilágiasodás és az elkereszténytelenedés összefüggésébe helyezni. A modern társadalom minden rétegének eltávolodása az Egyház erkölcsi tanításától együtt járt tanításának és kulturális örökségének nem ismerésével és elvetésével. Egy bonyolult halmazról van szó, amelynek részeit mind számba kell venni. Ilyen például a közömbösség Isten iránt, amely túlhaladja az erkölcsi szabályok egyszerű problémáit. Úgy gondolom, hogy a papoknak és a püspököknek a pedagógia egész kincstárát fel kell használniuk ahelyett, hogy túlságosan tudós dogmatikai levezetésekbe menekülnének, hogy megértessék, a szexuális erkölcs kérdései nem foglalják össze az Egyház üzenetét. Ebben ma Ferenc pápa példája nagy segítségükre lehetne.

Az Egyháznak azonban mégis nagyon ébernek kell lennie, mert az értékek zavarával áll szemben, amely a jó és a rossz összekeveréséhez vezethet. A relativista társadalmakban az lesz a jó, ami mindenkinek tetszik és megfelel. Ettől kezdve az Egyház meg nem értett és megvetett erkölcsi tanítását elvetik, mint egy hamis jó következményeit. A média gyakran hozzájárul az Egyház állásfoglalásának tudatos hiteltelenítéséhez, átöltöztetve vagy elhallgatva azt. Az uralkodó beszédmód állandóan úgy akarja bemutatni az Egyház felfogását, mint meghaladottat és középkorit – micsoda tudatlanság a középkorról –, amely visszautasítja a világhoz való alkalmazkodást, ellenséges a tudományos felfedezésekkel szemben, és idejétmúlt eszményekhez ragaszkodik. Ezen sártengerrel szemben határozottnak és világosnak kell lenni, nem szabad bizonyosságot tenni a naivságról, és feddhetetlennek kell lenni, imádkozni és egységben maradni Istennel.

Meg kell köszönni VI. Pálnak a bátorságát, amely megmutatkozott a Humanae Vitae enciklikában. Ez a szöveg prófétai volt, egy olyan erkölcsöt vázolt fel, amely képes megvédeni az életet. A sokféle nyomás ellenére, még az Egyházon belül is, VI. Pál pápa látta kirajzolódni azt a vészhozó horizontot, amelyet II. János Pál a „halál kultúrájának” nevezett. Nem felejtem azokat a heves kritikákat, amelyeknek tárgya volt, amikor visszautasította az élet alapprincípiumainak elvetését. Nyomában II. János Pál pazarul kifejtette igen gazdag tanítását az emberi testről és a szexualitásról. Mennyi elkeseredett kritika érte erkölcsi felfogását a tisztelet ellenére, amely övezte, főleg döntő közbelépéseiért, amelyeket a kelet-európai népeknek a kommunista diktatúra igája alóli felszabadításáért tett. Mégis megértette, hogy az Egyház nem teheti karba a kezét. Határozottságával Jézusnak engedelmeskedett, aki azt mondta Péternek: „te egykor megtérvén megerősíted testvéreidet” (Lk 22,32).

Hiszem, hogy a történelem igazat fog adni az Egyháznak, mert az élet védelme az emberiség védelme. Ma annyi szervezet és csoport tesz fogadást a nők felszabadítása mellett, hogy ők testük és sorsuk birtokosai legyenek. Valójában a nők testét kihasználják, számos alkalommal egyszerűen használják, gyakran pénzügyi célok és reklámok érdekében, annyira, hogy már egyszerű kereskedelmi áruvá és a gyönyör tárgyaivá válnak. Egy túlerotizált társadalomban, amely el akarja hitetni, hogy az ember csak a „szexuális kiteljesedés” által szabadítja meg teljesen önmagát, nekem úgy tűnik, hogy a nő méltóságát nagyon is visszaszorítják. Nyugat az a földrész, amely megalázza és a legszégyenteljesebben megveti a nőt, levetkőztetve a nyilvánosság előtt és felhasználva hedonista kereskedelmi célokra.

Annak örülni kell, hogy sok nő felsőfokú tanulmányokban vehet részt. Ugyanígy a szavazati jogot is megadták nekik, Európában túlságosan is későn. Fontos az is, hogy a nő anyaságával összeegyeztethető munkát kaphasson.

A Nyugat azonban tévúton jár az erkölcsi illúzióiban, mert azt hiszi, hogy az erkölcsi liberalizmus a civilizáció fejlődését teszi lehetővé. Hogy gondolhatják, hogy a pornográfiához való szabad hozzáférés a kommunikáció új eszközei révén a világ haladásának példája lehet? Hogy képzelhetik, hogy a szexualitás undorító felfogását (holott az önmagában szent) terjesztve az egész társadalomban – beleértve a fiatalokat is – a haladást szolgálják? Érthetetlen, hogy a nagy ENSZ-ügynökségek, amelyek úgymond az ember jogaiért harcolnak, miért nem tiltakoznak határozottan a hatalmas európai és amerikai szexipar ellen. Mindez a sötétség egy olyan világ megnyilatkozása, amely távol van Krisztustól. Isten Fia nélkül az ember elveszett és nincs jövője.

Ma az Egyháznak bátran és reménykedve kell haladnia az árral szemben, a hangjának felemelésétől való félelme nélkül, hogy leleplezze a hazugokat, a manipulátorokat és az álprófétákat. Kétezer év alatt az Egyház szembekerült ugyan az ellenszelekkel, de a legsivárabb utak végén mindig győzelem várt rá.

Úgy gondolja, hogy a világ hagyja magát elkábítani a nyugati modell által?

Lehet, hogy megdöbbentő, de azt gondolom, a nyugati gyarmatosítás ma is folytatódik Afrikában és Ázsiában, sokkal erőszakosabban és romlottabban, a hazug erkölcs és a hazug értékek rájuk kényszerítésével. Nem tagadom, az európai civilizáció meghozta a maga jótéteményeit, főleg misszionáriusaival, akik gyakran nagy szentek voltak. Elterjesztette mindenütt az Evangélium igéit ugyanúgy, mint a kereszténység által létrehozott szép kulturális értékeket.

XVI. Benedek okkal hangsúlyozza a Kúriának mondott utolsó jókívánságaiban, hogy „az európai identitás a házasságban és a családban fejeződik ki. A monogám házasságot, a férj és feleség közötti kapcsolat alapvető struktúráját csakúgy, mint a családot, mely a társadalom számára a nevelés helye, mindezt a bibliai hit alakította ki.” Most ennek fordítottjaként újra és újra egy olyan új kultúra alapítását kísérlik meg, amely tagadja a keresztény örökséget.

Arra a kontinensre vonatkozóan, ahonnan származom, erélyesen le akarom leplezni azt a törekvést, hogy politikai és pénzügyi érvekkel hamis értékeket erőltessenek a társadalmakra. Bizonyos afrikai országokban magukat a genderideológiának szentelő minisztériumokat hoztak létre gazdasági segítségért cserébe. Bizonyos afrikai kormányok, hála Istennek, kevesen vannak, már engedtek a nyomásnak az úgynevezett szexuális és születésszabályozásra vonatkozó jogoknak. Nagy sajnálattal állapítjuk meg, hogy az úgynevezett „egészséges szaporodás” már világméretű politikai normává lett. Ez a norma magában foglalja azt, amit a Nyugat a legerkölcstelenebb módon felajánl a világ más részeinek a fenntartható fejlődés érdekében. A nyugati államok vezetői hogyan gyakorolhatnak ilyen nyomást más, gyakran törékeny országok vezetőire? A genderideológia lett az együttműködés és a fejlődés perverz feltétele.

Nyugaton a homoszexuálisok követelik együttélésük jogi elismerését, hogy házasságot köthessenek. Követeléseik visszhangjaként bizonyos szervezetek erős nyomást gyakorolnak, hogy ezt a modellt ismerjék el az afrikai kormányok az emberi jogok tiszteletben tartása címén. Ebben az esetben szerintem kilépünk az emberiség erkölcstörténetéből. Más esetekben megállapíthattam, hogy vannak nemzetközi programok, amelyek az abortuszt és a nők sterilizációját erőltetik.

Ezek a politikák azért is undorítóak, mert az afrikai népesség nagy része védtelen és ki van szolgáltatva a fanatikus nyugati ideológusoknak. A szegények egy kis segítséget kérnek, és vannak, akik eléggé kegyetlenek ahhoz, hogy megmérgezzék a lelküket. Afrikának és Ázsiának feltétlenül meg kell védenie saját kultúráját és értékeit. A nemzetközi szervezeteknek semmiféle joguk nincsen ezt a fajta malthusi és brutális gyarmatosítást gyakorolni. Az afrikai vagy ázsiai kormányok tudatlanságból vagy bűnrészességgel hagyják népeiket szellemi kegyes halálban részesíteni. Az emberiség sokat vesztene, ha ezek a földrészek egy embertelen eszmény felé forduló evilágiság zavaros szakadékába zuhannának. Ez az embertelen eszmény egy oligarcha irányítás alatt álló barbarizmus.

A Szentszéknek kötelessége a saját szerepét betölteni. Nem fogadhatjuk el az LMBT (leszbikus, meleg, biszexuális és transzvesztita) lobbi propagandáját és hatása alatt álló csoportokat. A folyamat annál inkább nyugtalanító, mert heves és új keletű. Miért ilyen erőszakos a genderideológia terjesztése? A még néhány éve ismeretlen antropológiai felfogás, amely bizonyos szociológusok és írók, mint Michael Foucault, különc gondolkodásának gyümölcse volt, miért válna ma a világ új eldorádójává? Lehetetlen közömbösen állni egy ilyen erkölcstelen és ördögi szélhámossággal szemben.

Ferenc pápa joggal kritizálta a démon megnyilatkozását, aki a keresztény civilizáció alapjainak aláaknázásán dolgozik. Afrika vagy Ázsia új prométheuszi víziója mögött az ördög mutatkozik meg.

A homoszexuálisok elsődleges ellenségei az LMBT lobbi. Súlyos tévedés az embert magatartásformáira, például a szexuális magatartására redukálni. A természet végül is megbosszulja magát.

Ön szerint II. János Pál harca a „halál kultúrája” ellen még mindig aktuális?

Az 1990-es évek elején a pápa nagy harcot indított, látva, hogy Kelet-Európa népei lassanként a materializmus és az erkölcsi relativizmus elnyomásába süllyednek, amely még alattomosabb, mint a szovjet ideológia. II. János Pál megértette, hogy az életet ért új csapások valóságos társadalmi rendszerré, megalázó rabszolgasággá válnak. Hiszem, hogy a malthusi ideológia még mindig erős, eszménye jelen van, és az a cselekvésterve, hogy számos szegény országban előmozdítsa a születések visszaszorítását. Elképesztőek a nemzetközi abortuszstatisztikák. 2014-ben a világban négyből egy terhességet mesterséges úton szakítottak meg. Ez körülbelül kicsit több mint 40 millió abortuszt jelent csak egy év alatt. Ez a szám annál is inkább megdöbbentő, mert az abortuszjog, vagyis az ártatlan magzat meggyilkolásának törvényi megengedettsége, hála Istennek, igen korlátozott a világ országainak háromnegyedében.

2014-ben a családról szóló rendkívüli zsinat alatt Mgr. Paul Bui Van Doc Ho Si Minh-város érseke kifejtette nekünk, hogy Vietnamban a legdrámaibb a helyzet. Ebben az országban ténylegesen évente 1 600 000 abortuszt végeznek, amelyek közül 300 000-et tizenöt-tizennyolc éves lányokon. Valódi katasztrófa ez az ország számára.

Franciaországban évente 220 000 abortuszt hajtanak végre, vagyis egy abortusz és három születés az arány.

Meghirdetett háború ez az élet ellen, gigantikus pénzügyi segédlettel. Hogy lehet elfogadni ennyi védtelen gyermek megölését az anyaméhben, a nő saját jogaira hivatkozva, hogy tudniillik joga van a testével szabadon rendelkezni? A nő méltósága nemes és nagy küzdelem, de nem a születendő gyermek meggyilkolása által! II. János Pál megértette, hogy valóságos életellenes harc programja rejlik a nemes szándékok mögött. Amikor Afrikában látom azokat az összegeket, amelyeket a Bill és Melinda Gates Alapítvány ígér, hogy hozzájáruljanak a nem férjezett lányok és asszonyok fogamzásgátlásához, így megnyitva az utat az abortuszhoz, nem tehetek mást, mint fellázadok a halál kultúrája ellen.

Mik a rejtett motivációi ezeknek a hatalmas kampányoknak, amelyek tízezrek megöléséhez vezetnek? Vajon egy jól kigondolt tervszerűség van a szegények kiiktatására Afrikában és másutt? Isten és a történelem meg fogják nekünk mondani egy nap.

Napjainkban az eutanázia lett az új posztmodern nyugati ideológiai harc célja. Amikor egy személy közeledni látszik földi pályafutása végéhez, azon jelszó alatt, hogy segítsünk szenvedésén, egyes szervezetek úgy látják, hogy jobb neki a halált adni. Belgiumban ezt a jogot, amely nem az egyedüli, kiterjesztették a kiskorúakra is. Azzal az ürüggyel, hogy segítsünk egy gyermeken, aki szenved, lehetőség nyílik higgadtan a halálba segíteni. Az eutanázia védői tagadni akarják, hogy az enyhítő kezeléseket ma tökéletesen alkalmazzák azoknál a gyermekeknél, akiknek nincs reményük a gyógyulásra. Szerintük a rideg és embertelen gyilkolás az egyetlen megoldás. Az eutanázia a legvilágosabb jele egy Isten nélküli, embertelen társadalomnak, amely elvesztette a reményt. Megdöbbenve látom, hogy akik a halálnak ezt a kultúráját terjesztik, milyen mértékben képesek nyugodt lelkiismeretbe burkolózni, szinte egy új emberiség hősi tetteiként feltüntetve cselekedeteiket.

Egyfajta furcsa szerepcsere által viszont azok az emberek, akik az életért harcolnak, levágandó szörnyeknek, egy másik világ barbárjainak vannak feltüntetve, akik visszautasítják a haladást. A média segítségével a farkasok elhitetik, hogy ők nemes lelkű bárányok, akik a leggyengébbek oldalán állnak. Ám az abortusz, az eutanázia és az emberi méltóság elleni mindenfajta merénylet előmozdítói éppen ezért még veszélyesebbek.

Ha nem lépünk ki a „halál kultúrájából”, az emberiség a vesztébe rohan. Most, a harmadik évezred kezdetén az élet lerombolása már nem csupán egy barbár cselekedet, hanem a civilizáció programja. A törvény a személyi szabadsághoz való jog ürügyén megadja az embernek a lehetőséget, hogy megölje felebarátját. A világ valóságos pokollá válhat. Már nemcsak egyfajta dekadenciáról van szó, hanem egy borzalmas diktatúráról, beprogramozott népirtásról, amelyben a nyugati nagyhatalmak a bűnösök. Ez az elkeseredett harc az élet ellen egy új, meghatározó korszaka az Isten elleni kegyetlen lázadásnak. Ámde utazásaim folyamán mindenütt látom a lelkiismeretek ébredését. Észak–Afrika fiatal keresztényei fokozatosan szembeszállnak a halál kultúrájával. Isten nem alszik, valóban azokkal van, akik védik az életet.

Mit gondol, II. János Pál próféta volt?

A szentek mind próféták. Ők hűségesen közvetítik számunkra Istennek az ember iránti jóakaratát, szeretetét, valamint az Isten által adott emberképet és a reménységet. Ez a rendkívüli pápa ma már beíratott az Egyház szentjeinek névsorába.

Úgy gondolom, még nem értettük meg egészen, milyen mértékben volt látnok. Ahogyan II. János Pál pápasága elsődleges céljává tette az élet szakrális voltát és sérthetetlenségét, hatalmas utat nyitott meg messze a közöttünk lévő jelenlétén túl. Csak emlékeztetett Isten törvényére: „Ne ölj!” Ugyanakkor szavának egyszerű nagysága, meggyőződésének ereje felszabadítóan hatott azokra, akik látták a sötétség terjedését.

Felkiáltása: „Ne féljetek!” a legszebb folytatása volt annak, amiről VI. Pál csak álmodhatott, aki annyit szenvedett a kritikák miatt, amelyek gyűlöletfolyamként zúdultak rá enciklikája, a Humanae vitae után. II. János Pál a keresztényellenes humanizmus képviselőinek szirupos ellenvetéseit cáfolva elvetette azokat a magvakat, amelyek új kultúra születését tették lehetővé. Ez a pápa azért is volt képes igen élesen látni a problémákat, mert maga is átélte saját testében a legalapvetőbb emberi jogok elleni merényletet. A náci és a kommunista diktatúrákon keresztül az emberi jogokért folytatott igazi harc személyes tapasztalatával rendelkezett. Ezért nem volt képes elfogadni azt, hogy a halál kultúrájának hívei az emberi jogok hamis hirdetésének jelszavai mögé rejtőzve előmozdítsák, megvalósítsák romboló terveiket.

1995-ben az Evangelium vitaeben ezt írta: „...tragikus következményekkel járó fordulathoz érkezik egy hosszú történelmi folyamat, amely miután fölfedezte »az emberi jogok eszméjét« – mely jogok minden személy sajátjai és megelőznek minden alkotmányt és állami törvényhozást –, ma meglepő ellentmondással találja szembe magát. Éppen egy olyan korszakban, amelyben ünnepélyesen meghirdetik a személy sérthetetlen jogait és nyilvánosan állítják az élet értékét, ugyanazt az élethez való jogot gyakorlatilag megtagadják és eltiporják, különösen az emberi élet legtitokzatosabb pillanataiban, a születéskor és a halálban.” II. János Pál le akarta leplezni világunk tudathasadását, amely rettenetes helyzeteket szép érzelmekkel ken el. Tudta, hogy korunk szemtanúja lesz a hamis próféták, a rossz stratégiái, a reménytelen jövő jósai megsokszorozódásának. De Karol Wojtyła nem hős akart lenni, mert ő egyszerűen Isten hírnöke volt. Franciaországban egymást követik a nagy tüntetések, hogy tiltakozzanak az egyneműek hazug házasságának elismerése ellen.

Ez egyben válasz II. János Pál 1980-ban Bourget-ban mondott felhívására, első franciaországi látogatása alkalmából: „Ma az önök nemzeti történetének fővárosában ismételni szeretném azokat a szavakat, amelyek az önök büszkesége: az Egyház első leánya. [...] Csak egyetlen probléma létezik, az örök Bölcsességgel kötött szövetségünkhöz való hűségünk problémája, mely egy igazi kultúra, vagyis növekedésünk forrása. Nincs más probléma, mint az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében történt keresztségünk fogadalmainak hűsége. Engedjék meg, hogy megkérdezzem: Franciaország, az Egyház első leánya, hűséges vagy keresztségi ígéreteidhez? Ezt a kérdést az Egyház iránti gondoskodásból tettem föl, amelynek első papja és első szolgája vagyok, és az ember iránti szeretetből, akinek igazi nagysága az Istenben, az Atyában és a Fiúban és a Szentlélekben van.” A Lengyelországból jött pápa a szentek forradalmi lelkületét élesztette föl, akik Franciaország egész történetét meghatározták.

Számtalan beszédében és most is kifejezetten leleplezi a genderideológiát. Miért van ez az ismételt hangsúlyozás?

Az afrikai filozófia azt állítja: „A férfi semmi asszony nélkül, az asszony semmi férj nélkül, és a kettő ugyancsak semmi egy harmadik nélkül, aki a gyermek.” Az ember afrikai fogalma alapvetően szentháromságos. Mindegyikünkben van valami isteni: az egy és háromságos Isten lakik bennünk, és átjárja egész lényünket.

A genderideológia szerint nincs ontológiai különbség férfi és nő között. A férfijelleg és a női jelleg nincs beleírva a természetbe. Társadalmi konstrukció eredménye, szerep, amelyet az egyének társadalmi feladataik és funkcióik által játszanak. Teoretikusaik számára a gender performatív (egyszerre beszélő és cselekvő), és a férfi-nő különbségek csak irányadó elnyomások, kulturális sztereotípiák és társadalmi konstrukciók, amelyeket le kell bontani, hogy eljussunk a férfi és nő egyenlőségéhez. A konstruált önazonosság gondolata irreális módon tagadja a szexualitás testi vonatkozásának fontosságát. Egy férfi sohasem lesz nővé, sem a nő férfivá, bármilyen csonkításoknak is vessék alá magukat. Valószerűtlen totalitarizmus azt mondani, hogy az emberi szexualitás többé már nem függ a férfi és a nő identitásától, hanem az olyan szexuális irányultságoktól, mint a homoszexualitás.

Nem hiszek egy ekkora csalás jövőjében. Inkább az nyugtalanít, hogy az államok és a nemzetközi szervezetek hajlanak arra, hogy minden eszközzel erőltessék, gyakran erőszakosan, a gender romboló filozófiáját. Ha a szexualitás csupán társadalmi és kulturális konstrukció lenne, megkérdőjeleznénk a módot, ahogyan az emberiség önmagát reprodukálja kezdetei óta. Valójában szinte lehetetlen komolyan venni egy ilyen szélsőséges nézetet. Ha a tudósok hajlanak ilyen veszélyes és légből kapott kijelentésekre, ám legyen, de soha nem fogadnám el, hogy ezeket a teóriákat közvetlenül vagy álnok módon a védtelen népességre erőltessék. Hogyan várhatnánk el egy eldugott afrikai vidék kicsi vagy serdülő gyermekeitől, hogy megvédjék magukat az ilyen hazug spekulációkkal szemben?

Egy dolog valóban tisztelni a homoszexuálisokat, akiknek joguk van az igazi tisztelethez, és más dolog előmozdítani a homoszexualitást mint társadalmi modellt.

Az emberi viszonyok ilyenfajta felfogása valójában merénylet a homoszexuálisok ellen, akik az ő sorsuk iránt közömbös ideológusok áldozatai. Vigyázni kell, hogy a homoszexuálisok ne legyenek gyakran szégyenletes és álnok támadások céltáblái. Mégis azt hiszem, ferde dolog ezt a szexualitást haladó ideológiává minősíteni. Látom, hogy bizonyos befolyásos körök a homoszexualitást egy új világerkölcs alapkövévé akarják tenni. Minden szélsőséges ideológiai terv magában hordozza saját kudarcát. Félek, hogy idővel maguk a homoszexuálisok lesznek az ilyen politikai szélsőségek első áldozatai.

Az afrikai kultúra nagy fontosságot tulajdonít a családnak. Hogyan lehet ez a modell hasznossá az Egyház és a világ más részei számára?

Az afrikai család először is a közösségi élet köré szerveződik. Sokak számára a pénz másodlagos helyet foglal el. A mi családunk szegény volt, de boldog és összeforrott. Guineában a család a társadalom első sejtje, az a hely, ahol megtanulunk figyelmesnek lenni másokra és kétkedés nélkül szolgálni őket. Azt hiszem, hogy Európának és a Nyugatnak újra meg kell találnia a család értelmét azokra a hagyományokra tekintve, amelyeket Afrika sohasem hagyott el. A mi kontinensünk azon értékek melegágya, amelyek átjárják az egész kultúrát. A család a szokások, a bölcsesség, az erkölcsi alapelvek átadásának helye és az ingyenes szeretet bölcsője. Család nélkül nem lenne többé se társadalom, se Egyház. A szülők a családban adják át a hitet. A család rakja le azokat az alapokat, amelyekre ráemeljük létezésünk épületét. A család kis egyház, ahol elkezdünk Istennel találkozni, kezdjük szeretni őt, és személyes kapcsolatot szövünk vele.

Apám tanította meg nekem, hogy nagyon szeressem Szűz Máriát. Még most is látom, hogyan vetette magát térdre az ourousi homokba, hogy elimádkozza az Úrangyalát, minden délben és este. Sohasem felejtem el azokat a pillanatokat, amikor csukott szemmel adott hálát a Szűzanyának. Utánoztam őt, és mellette mondtam el az imádságaimat Jézus anyjához.

A szülők az ember első nevelői. A családban tanulhatja meg az ember, hogy Isten jelenlétében éljen és cselekedjen. Ha Krisztus a család köteléke, akkor az leronthatatlan szilárdságú. Afrikában fontos hely illeti meg az öregeket, az idős személyeknek kijáró tisztelet az afrikai társadalom egyik alapköve. Szerintem az európai ember nincs tudatában annak, hogy az afrikaiakat mennyire sokkolja, milyen kevés tiszteletet adnak a nyugati országokban az időseknek. Az öregségnek ez a fajta rejtegetése, háttérbe szorítása, egy aggasztó önzésnek, szívtelenségnek, vagy jobban mondva, a szív megkeményedésének jele. Igaz, az idős emberek megkapnak minden kényelmet és szükséges fizikai gondoskodást. De hiányzik nekik családtagjaik emberi melegsége, közelsége és szeretete, mert őket túlságosan lefoglalja foglalkozásuk, szórakozásuk és vakációzásuk.

Végül is a család az a hely, ahol az ember megtanulja a közösség szolgálatát. Afrikában a család sohasem zárkózott önmagába, hanem egy széles társadalmi közösségben vesz részt. A törzs és a falu általában a család természetes folytatása. A törzs hordozza a kultúrát, védi és átadja az ősi hagyományokat. „Az egész falu szükséges egy gyermek felneveléséhez” – tartja az afrikai közmondás. Mindenki befogadó és ugyanakkor részt is vesz a csoport túlélésében. Túlélésről beszélek, mert ott semmi sem könnyű. Persze nem ismeretlen számomra, hogy ez a csoporthoz való tartozás súlyos elferdülésekhez is vezethet, főleg amikor a törzsek a gőg, a gyűlölet és mások megvetésének csapdájába lépnek.

Mégis semmi sem helyettesíti a családot, ahol megérthetjük az adás és a szeretet mélységét. Hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy elfogadjunk, és ez megtanította nekem a befogadás és az érdeknélküliség fontosságát. Az a tény, hogy másokat befogadunk, szüleimnek és szülőfalum minden lakójának azt is jelentette, hogy törekszünk boldoggá tenni őket. A családi harmónia a mennyország harmóniájának tükre lehet. Íme, Afrika igazi kincse!

A világ más tájain súlyos veszélyt jelenthet, hogy elveszítik az önátadásnak ezt a forrását. 1981-ben a Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdításában II. János Pál sürgősnek érezte a figyelmeztetést: „A család jelenlegi állapotának pozitív és negatív oldala van: a pozitív oldal a világban működő Krisztus üdvösségéhez, a negatív oldal pedig az Isten szeretetével szembeszegülő ember tagadásának a jele. Egyik részről ugyanis megmutatkozik a személy szabadságának érzékenyebb tudata, valamint az a lelkület, mely jobban figyel a házasságban élő személyek közötti kapcsolatok minőségére, a nő méltóságára, a felelős termékenységre és gyermeknevelésre; továbbá jelen van az a tudat, hogy ápolni kell a családok közötti kapcsolatokat a kölcsönös anyagi és lelki segítségnyújtás által, miközben újra felfedezik a család sajátos egyházi küldetését és feladatát, hogy igazságosabb társadalmat építsen. Másrészt azonban vannak olyan jelek is, melyek az alapvető értékek torzulásáról tanúskodnak és aggodalmat keltenek: a téves elméleti és gyakorlati felfogás, mely szerint mindkét házasfél teljhatalommal rendelkezik önmaga felett; a súlyos félreértés a szülő-gyermek kapcsolatban megmutatkozó tekintélyről; a nehézségek, melyeket a család a lelki értékek áthagyományozásával kapcsolatban nemegyszer tapasztal; a válások növekvő száma; az abortusz bűne; az úgynevezett sterilizáció napról napra terjedő gyakorlata; valamint a fogamzásellenes lelkület megjelenése.”

Tudom, hogy az afrikai családnak még nagyszerű távlata van, amely megnyílik. Szeretnék nem kételkedni abban, hogy ilyen ígéretes dolgok vannak az európai, amerikai, ázsiai és óceániai családokban is. Az emberiség gyökereinek megmaradásáért folytatott harc talán a legnagyobb kihívás, amit világunk a kezdetek óta megismert.

(In: Isten vagy a semmi. Beszélgetés a hitről. Szent István Társulat, 2015)

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.