Athanasius Schneider: A keresztény élet és az üldöztetés

alt

A John Henry Newman Oktatási Központ a Szent István Könyvhét alkalmából jelentette meg azt a kötetet, melyben a hazánkba látogató püspökkel kapcsolatos emlékezések, tanítások és egy exkluzív interjú is megtalálható. 

Az alábbi homilia elhangzott a sümegi Sarlós Boldogasszony Ferences Kegytemplomban 2016. március 6-án, Laetare vasárnapján, usus atiquior főpapi szentmisén.

Krisztusban kedves testvérek!

Megváltó kereszthalála előtt üdvözítő Urunk, Jézus Krisztus evilág hitetlen urai előtt ünnepélyesen kijelentette: „Arra születtem és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat a szavamra.” (Jn 18,37). Urunk egész élete és küldetése abban állt, hogy tanúságot tett az örök isteni igazságról, egészen addig, hogy az életét is feláldozta érte. Semmi sem ellentétesebb Krisztus lelkével és életével, mint az igazság megvallásától való félelem, az igazság kárára tett engedmény, akár a legcsekélyebb dolog-ban is.

Urunk így szól minden idők tanítványaihoz: „Tanúságot tesztek rólam” (Jn 15,27). Minket, akik hiszünk Jézus Krisztusban, kereszténynek hívnak. Abban a nagy megtiszteltetésben lehet tehát részünk, hogy Krisztusról vagyunk elnevezve. A keresztények azonban nemcsak Krisztus nevét viselik, hanem szent kötelességük az is, hogy Krisztust utánozzák. Szent I. Leó pápa így szól: „Keresztény, ismerd fel méltóságodat!” (Beszédek 21,3). Keresztény nevünket továbbá a szent illatos olajnak, más néven krizmának köszönhetjük, mellyel a bérmálás szentségében kennek meg. Ebben a szentségben az olaj a túláradó kegyelmet jelzi, mely a keresztény lelkét elárasztja, hogy megerősítse hitében, a balzsam pedig, mely jó illatot ont, és megőriz a romlástól, arra utal, hogy a kegyelem által megerősített keresztény a keresztény erény jó illatát ontja, és megőrzi magát a bűn romlásától. A megkenés a homlokon történik, ahol a félelem és a szégyen jelei szoktak megmutatkozni, hogy kit e szentség megerősít, megértse: nem kell pirulnia amiatt, hogy kereszténynek hívják, és kereszténynek vallja magát, és nem kell félnie e hit ellenségeitől sem. A püspök szelíden megpaskolja a bérmálkozó arcát annak jeleként, hogy a Jézus Krisztusban való hitéért minden sértést és minden szenvedést készségesen kell viselnie” (Szent X. Pius pápa Katekizmusa).

Igaz kereszténynek, vagyis katolikusnak lenni azt jelenti, hogy Krisztus katonái vagyunk, és megvalljuk Krisztust – ha Isten úgy akarja – egészen a vértanúságig. Más szóval: katolikusnak lenni abban áll, hogy bátrak vagyunk, és hagyjuk, hogy a lelki erősség kegyelme, melyet a szent bérmálkozásban kaptunk, gyümölcsöt hozzon életünkben.

Engedményeket tenni a katolikus igazság kárára, politikailag korrekten viselkedni akár az Egyházon belül, akár az Egyházon kívül, mindenestül ellentétes a keresztény, a katolikus névvel.

Kétségtelen tény, hogy napjainkban a keresztények csaknem az egész világon üldözést szenvednek. Ez a helyzet számos hasonlóságot mutat az első századok keresztényüldözéseinek korával. Az első üldözések idejéből ilyen bátorító szavakat hallunk: „A keresztények mindenkit szeretnek, de őket mindenki üldözi. Félreismerik, elítélik és halálra adják őket, de ők új életre támadnak. Gyalázzák őket, de ők megdicsőülnek a gyalázatban. Káromolják őket, de ők megigazulnak. Szidják őket, de ők áldást mondanak. Megalázzák őket, de ők tiszteletet tanúsítanak. Jót tesznek, mégis úgy büntetik őket, mint gonosztevőket. Midőn kínozzák őket, örvendeznek, mint akik új életre támadnak. A zsidók mint idegenek ellen harcolnak ellenük. A görögök üldözik őket. De senki, aki gyűlöli őket, nem tudja okát adni gy űlöletének. ... Nem látod, vadállatok elé dobják őket, hogy megtagadják az Urat, de nem győznek fölöttük? Nem látod, minél többet kínoznak meg közülük, annál inkább növekszik a számuk? Nem emberi mű ez: Isten ereje, az ő jelenlétének bizonysága” (Levél Diognétoszhoz, 5;7).

A II. Vatikáni Zsinat egyik legfontosabb tanítása, hogy minden hívő az életszentségre hivatott (vö. Lumen gentium, 39–42), és ugyanezen Zsinat azt is kimondja, hogy az életszentség csúcspontja a vértanúság (vö. Lumen gentium, 42).

Hogy – mint keresztények, katolikusok és Krisztus katonái – hűek maradhassunk nagyszerű hivatásunkhoz, fontos, hogy ismerjük a bátor keresztények és vértanúk példáját. Erőt meríthetünk a 16. századi angol családapa, Szent Philip (Fülöp) Howard tanúságtételéből. Philip Howard, Arundel grófja több mint tíz évig szenvedett a katolikus hithez való hűségéért a londoni Tower egyik fogdájában. Erzsébet királynő úgy gondolta, nem helyes, hogy nemes szívű grófja fogdában lelje halálát, így elküldte hozzá főminiszterét, hogy jobb belátásra bírja. A legcsábítóbb dolgokat ajánlották neki, ha katolikus hitét megtagadja. Szent Fülöpnek fiatal felesége volt, csecsemőkorú fia pedig már azután született, hogy börtönbe került, úgyhogy nem is láthatta még. Azt ígérték, hogy teljes vagyonát visszakapja, és családjával is újra egyesülhet. Szent Fülöp így válaszolt: „A világ minden kincséért sem tagadnám meg a katolikus hitet, még azokért sem, akik a legdrágábbak nekem.

A bűn bilincseit viselni gyalázat, de Jézus Krisztus szerelméért viselni bilincset: dicsőség”.

Egy széndarabbal a következő szavakat írta cellájára falára, mely szavak ma is láthatók: „Minél többet szenvedünk Krisztusért ebben az életben, annál jobban részesülünk Krisztus dicsőségében a következőben.” Ezek voltak az utolsó szavai. Tíz évig szenvedett, majd 1595-ben halt meg negyven éves korában.

Az Egyház első századaiból ismerünk egy megindító példát, mikor a Diocletianus-féle egyházüldözés idején egy egész plébánia vállalta a vértanúságot Észak-Afrika Abitina nevű városában. A szent pap, Saturninus éppen a vasárnapi szentmisét mutatta be, melyen az egész plébánia részt vett. Titokban ünnepelték az Eucharisztiát, mert a keresztényeknek tilos volt összejönniük imádság céljából. A rendőrség hirtelen rájuk rontott, és val-mennyiüket letartóztatta. Jelen voltak az özvegy szent pap, Saturninus gyermekei is, akik szentelése előtt születtek: Saturninus és Félix, akik lektori szolgálatot láttak el, Mária, aki a szüzek rendjéhez tartozott, és a hatéves gyermek, Hilarianus. Az összes hívőt – papjukkal együtt – elvezették a bíróhoz, hogy börtönbe vessék és kivégezzék őket. Útban a törvényszék felé találkoztak püspökükkel, Fundanus-szal, aki épp az imént tagadta meg a hitét. A kisfiú Hilarianus a következő feleletet adta a bíró kérdésére: „Keresztény vagyok, és a liturgián vettem részt. Magamtól és önszántamból mentem, senki sem kényszerített rá.” A bíró, aki megsajnálta őt, gyermekes büntetésekkel próbálta elijeszteni, de a kisfiú csak nevetett rajta. Ekkor a kormányzó így szólt: „Levágom az orrod és a füled!” Hilarianus így válaszolt: „Megteheted, de én akkor is keresztény vagyok”. Mikor a helytartó megparancsolta, hogy vigyék vissza őket a börtönbe, és végezzék ki őket, a kis Hilarianus valamennyi hívővel együtt így kiáltott fel: „Istennek legyen hála!” Ez a kisfiú, a tizenévesek, a családapák és családanyák papjukkal, Saturninus-szal együtt püspökük hitehagyásá-ért is elégtételt nyújtottak. Ebből a történetből azt látjuk, hogy

Isten megengedi, hogy a történelem bizonyos időszakaiban a kicsinyek, az egyszerű hívek hite és hűsége erősebb legyen, mint egyes főpapoké.

Az Egyház történelmének kezdetén a Szentlélek a következő szavakat intézte a keresztényekhez Szent János apostol ajka által, mely szavak mindannyiunkhoz szólnak: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját” (Jel 2,10). Amen.

A Szent István Könyvhétre megjelent teljes Schneider-kötet (Regnum Eucharisticum) díjmentesen letölthető az Országos Széchenyi Könyvtár elektronikus könyvtárából.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.