Az Oltáriszentség (19)

altA szentmise szertartásainak főmozzanatai

Nem célunk a szentmise szertartásait részletesen ismertetni, mert erre külön könyv volna szükséges. De mégis felsoroljuk azokat néhány rövid magyarázó megjegyzés kíséretében. Feltételezzük, hogy az olvasó a szentmise latin-magyar párhuzamos szövegének birtokában van, miként ezt igazán hasznavehető katolikus imakönyv alig nélkülözheti.

Lépcsőima. Elnevezése onnan ered, mert a pap az oltár lépcsőjénél állva végzi. Alkotó részei a 42-ik zsoltár, a közgyónás (confiteor) néhány vers s könyörgés. Feketevasárnaptól Nagycsütörtökig a vasárnapi s hétköznapi misékben, továbbá minden Requiemben a 42-ik zsoltár elmarad.

Oltárfüstölés. Csakis ünnepélyes szentmisékben van megengedve s előírva. Jelentőségét a 140-ik zsoltár második verse juttatja szépen kifejezésre: „Jusson imádságom, mint jó illatszer a te színed elé”. Áhítatos imára akar figyelmeztetni s hangolni.

Introitus. Részei: antifóna, egyetlen zsoltárvers a Glóriával s az antifóna megismétlése. Számos vasárnap ettől a kezdő antifónától veszi nevezetét, mint Invocavit, Reminiscere, Oculi, Laetare, Iudica stb., valamint a Requiem s Rorate misék is.

Kyrie eleison. Hajdanában a pap a néppel meghatározatlan számban, ameddig áhítatuknak jólesett, ismételgette: Kyrie eleison, Christe eleison, vagyis Uram, irgalmazz, Krisztus, kegyelmezz! A XI-ik századtól fogva kilencre korlátozták e szent fohászokat, amelyek közül az első három az Atyához, a következő három a Fiúhoz, az utolsó három a Szentlélekhez van intézve.

Glória. Ősrégi himnusz, amelynek kezdetét a betlehemi angyalok ajkáról kölcsönözzük. Eleinte csak a püspök énekelhette, az áldozópap pedig csak húsvétvasárnap. Később már a püspök s pap egyaránt énekli a szertartási szabályok által meghatározott napokon.

Oráció. Kollekta. Többnyire rövid s felette tartalmas egyházi könyörgés, amelyből kiérzik az ősi Egyház szelleme. Főleg a vasárnapok orációi (kollektái) igazán fenségesek. A kollekta („összegyűjtött”) név valószínűen abból ered, mert a pap mintegy összefoglalja ebben a hívők könyörgését, szükségleteit, hogy azokat így közösen Isten elé terjessze.

Lecke (lectio, epistola). Hajdanában – mint még ma is Nagypénteken – a szentmise szertartása a Szentírásból vett olvasmánnyal vette kezdetét. Minthogy pedig többnyire az apostolok leveleit olvasták fel, azért ezt a miserészt epistolának (levélnek) is szokás nevezni. A lecke szó itt egyszerűen olvasmányt jelent.

Graduálé. Alleluja.[1] Tractus. Sequentia. Graduálé magyarul lépcsőéneket jelent. Többnyire a Szentírásból vett két vers ez, melyet hajdanában az előénekesek az ambó lépcsőjén énekeltek. A graduálét az ún. versus allelujatieus (allelujás vers) követi, kivéve azt az időszakot s napokat, amelyeken az Egyház gyászos vagy vezeklő hangulatot akar kifejezésre juttatni. Két Allelujából egy szentírási versből s ismét egy Allelujából van összeszerkesztve.

A tractus a latin trahere (húzni, vonni) szóból veszi nevét s kifejezi azt a monoton, vontatott modort, amellyel énekelték. Néhány versnyi szentírási szakasz, mely a Graduálét pótolja.

Sequentia. Pompás énekek ezek, az egyházi költészet valóságos remekei, melyek némely szentmisék valóságos ékességei. Ezek:

a) a Victimae Paschali, kezdetű a húsvét hetében. Szerzője Wipo, II. Konrád és III. Henrik udvari káplánja a XI. század első felében.

b) Veni Sancte Spiritus pünkösd nyolcada alatt. A XI. vagy XII. századból ered. Szerzője állítólag Róbert francia király avagy III. Ince pápa.

c) Lauda Sion Salvatorem, Úrnapján s nyolcada alatt. Szerzője Aquinói Szent Tamás. (†1274)

d) Stabat mater, a Hétfájdalmú szűz ünnepén, melyet csak XIII. Benedek pápa 1727-ben vétetett fel a misekönyvbe. Szerzője Giacopone da Todi ferences. (†1306)

e) Dies irae a gyászmisékben. Szerzője Celano Tamás ferencrendi szerzetes, (†1250)

Evangélium. A szentmise egyik főrésze, amelyet hajdanta a XIV. századig nyomban a homilia, vagyis a kifejtő, magyarázó szentbeszéd követett. X. Pius pápa forró óhaja volt, hogy ez a régi, üdvös szokás valamiképpen újra feléledjen s a prédikáció ismét a szentmisébe illeszkedjék.

Symbolum. (Krédó. Hitvallás.) Az Egyház az idők folyamán a szükség szerint több ily hitvallást szerkesztett. A szentmisébe a nicea-konstantinápolyi zsinatok hitvallása van felvéve. Minden vasárnapon s számos más ünnepies jellegű misében írják elő az egyház szabványai.

Offertorium. (Felajánlás.) A X-ik századig maguk a hívek természetben adományozták az Eucharisztia anyagát: kenyeret, bort s egyéb az istentisztelethez szükséges dolgokat, mint olajat, tömjént. A XI-ik századtól fogva mindezt már pénzben váltják meg, amiből azután a misepénz származott. Hajdanában a felajánlott ajándékok begyűjtése alatt a hívek zsoltárt énekeltek; ma ebből egyetlen rövid (Requiem alatt valamivel hosszabb) vers maradt meg, offertorium nevezete alatt.

A pap kifejező s megható imák közt a kenyeret s bort felajánlja Istennek, ünnepélyes alkalmakkor megfüstöli az áldozati anyagot, mire azután a 25. zsoltár (Lavabo) mondása közben kezét megmossa. Ezután a nép felé fordulva: „Orate fratres!” (Imádkozzatok, testvérek!) felhívással azt buzgó imára serkenti.

Secreta vagyis „halk ima”. Valószínűleg azért nevezték így, mert a pap az offertoriumi népének miatt ezt még nem tudta fennhangon végezni.

Praefáció. Ünnepélyes hálaadó ének ez, páratlanul szép s megható dallammal, mely a kánont bevezeti.

Kánon (szabály) ősrégi eredetű fenséges imák sorozata, amelyek a konszekrációt előkészítik s kísérik. Nagy Szent Gergely pápa óta (†604) teljesen változatlan.

Az átváltozás előtt az Egyház imádkozik a pápáért, megyéspüspökért (nálunk a megkoronázott apostoli királyért) s általában az élőkért, nevezetesen azokért, kiket a pap név szerint a szentáldozat kegyelmeiben részesíteni óhajt; felsorolja a Boldogságos Szüzet, 12 apostolt s 12 szent vértanút, kik hajdan Rómában különös tiszteletben voltak s kikkel egységben óhajtjuk a szent titkokat ünnepelni. Az átváltoztatást az utolsó vacsora történetének rövid elbeszélése vezeti be. Magát a szentségi formát: „Mert ez az én testem … – Mert ez az én vérem kelyhe…” a miséző régente fennhangon ejté ki s a nép hittel felelé: „Amen!” „Úgy van!” A X-ik századtól fogva az Egyház egész halkan végezteti a konszekrációt. Az ún. Úrfelmutatás későbbi eredetű. A szent ostyát csak a XI. századtól fogva mutatják fel, hogy Krisztus valóságos jelenlétében való hit Berengár tévedésével szemben ily módon ünnepélyes kifejezésre jusson. A kehely felmutatása csak a XIV-ik században veszi kezdetét. Az átváltozás után mélységes értelmű imák s szertartások következnek. Az Egyház felsoroltatja Jézus Krisztus nevezetes élettitkait, majd a megholtakért imádkozik. A pap ilyenkor egyes elhunytakat név szerint is Isten irgalmába ajánlhat. Majd 8 férfi s 7 női szent vértanú közbenjárását kérjük, hogy Isten a papnak s híveknek az üdvözültek boldogságában részt engedni kegyeskedjék.

Hajdanta a szentmise e részében a pap bizonyos terményeket pl. olajat, mézet, szőlőt, gabonát áldott meg. Ennek maradványa a háromszoros keresztvetés az áldozati ajándékok felett e szavak kíséretében: Aki által (ti. Krisztus által) Te, Uram e jókat mindenkor alkotod, szenteled, éltedet, megáldod és nekünk adod.[2]

Erre aztán a kánonnak rendkívül ünnepélyes befejezése következik. A pap a szent ostyát jobbjába veszi s azzal a kehely felett három s azonkívül két keresztet vetvén az apostoltól kölcsönzött e szavakat mondja: „Őáltala (ti. Krisztus által), ővele és őbenne neked mindenható Atyaisten, a Szentlélekkel egyetemben minden tisztelet és dicsőség mindörökkön örökké.” És a mély tisztelet s dicsőítés jeléül Jézus Krisztus szent testét s vérét kissé felemeli.

Communio (áldozás). Az áldozást a következők előzik meg: Az Úr imádsága (a Miatyánk). A szent ostya megtörése. Krisztus példájára történik, aki ugyanígy tett az utolsó vacsorán.

Célja kettős: az eucharisztikus étkezés előkészítése s Krisztus Urunk drágalátos szenvedésének jelképezése.

A szent ostyának a szent vérrel való elegyítése. Úgy látszik ez a szentáldozás hajdani módjára emlékeztet, midőn a hívek a szent testet a szent vérbe mártva élvezték.

Erre a háromszoros Agnus Dei következik, majd a békeima a békecsókkal. Hajdan a miséző megcsókolta a szent ostyát, majd a kelyhet s a neki segédkező szerpapot.

Ma ezt a békeölelés helyettesíti, amelyet ünnepélyes miséken az asszisztencia egymásnak közvetít. Erre még két szép ima következik, amelyekkel a pap saját lelkét készíti elő a szentáldozásra.

Ezután a pap a szent testet s vért magához veszi s a szent edényt kiöblítve rendbe hozza.

Elmondja az ún. Communiót, mely a hívek áldozása közben énekelt zsoltár maradványa. Befejező imát végez, melyben a hívekkel együtt megköszöni Istennek a szentáldozás kegyelmét s egyéb alkalomszerű kérést intéz az Úrhoz. Ennek végeztével a jelenlevőket hivatalosan elbocsátja s megáldja. A gyászmisékben ez az áldás elmarad. Végezetül még egy evangéliumi részletet olvas fel, többnyire Szent János evangéliumának első részéből. Csak V. Pius (†1572) tette ezt kötelezővé az ünnepélyes főpapi miséket kivéve.

A csendes szentmisék után XIII. Leó rendeletéből bizonyos imákat végezünk a nép nyelvén az Egyházért, amelyekhez X. Pius engedelméből hozzáfűzhetjük a háromszoros fohászt: „Jézus szentséges szíve, könyörülj rajtunk!”

A szent szertartások folyamán fel-felcsendül az ősi keresztény köszöntés: Dominus vobiscum (Az Úr legyen veletek) avagy főpapi miséken Pax vobis. (Béke legyen veletek.) A felelet reá: Et cum spiritu tuo. (És a te lelkeddel.)

A számos keresztvetés részint áldás jele (az átváltozás előtt), részint az Úr kereszthalálára való emlékeztetés (az átváltozás után.)


[1] Alleluja a zsidó hallelu-jah (dicsérjétek Jahvét vagyis Istent) szóból ered s csodálatosan szép kifejezése az örvendező s hálálkodó hangulatnak.

[2] Ennek a szertartásnak emléke az is, hogy a püspök Nagycsütörtökön az olajszentelést ilyenkor végzi.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.