terez2

Teréz öröme

TEGYÉTEK TERÉZ ÖRÖMÉT TELJESSÉ…

 Bár azt gondoljuk, mi választunk magunknak szenteket, akik segítenek bennünket a Krisztus-követésben és az élet teljességének megélésében, mégis mindez fordítva történik: a szentek találnak ránk.  Ők keresnek meg és hívnak minket, hogy példájukon fölbátorodva egyre teljesebben, mélyebben merjük megélni az evangéliumot, a krisztusi életet. Először nem Teréz talált rám, hanem az ars-i plébános, Vianney Szent János, aztán jött Ferenc, Domonkos és megérkezett Teréz. Papságom egyik legfontosabb szakaszában talált rám, és elkezdődött egy kapcsolat közöttünk.  Ennek a kapcsolatnak néhány morzsáját szeretném most megosztani, azt, amit tőle kaptam és megértettem.

   Minden szent élete túlmutat önmagán, Krisztusra mutat. Egyetlenegy szentet sem lehet önmagában megérteni, csak a Krisztussal való kapcsolat oldaláról. Ezért szeretném  bemutatni a párhuzamot Krisztus és Teréz között. Szeretném érteni és megosztani veletek Krisztus és Teréz kapcsolatát. Mivel nincs idő arra, hogy az evangéliumok egész gazdagságát kibontsam, ezért egy rövid szentírási rész alapján szeretném bemutatni Terézt és Krisztust. A Filippiekhez írt levél második fejezetében Szent Pál apostol összefoglalja, hogy ki számunkra Krisztus. Lépésről lépésre szeretném megmutatni, hogyan valósult meg Terézben az, aki Krisztus volt.

    „Ugyanaz a lelkület legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban volt. Ő isteni mivoltában Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodjék.”

    Ez a Krisztusról szóló himnusz bevezetője. Teréz a Jézus Krisztussal való egészen mély és a Szűzanyával való egészen bensőséges kapcsolatát nem tartotta olyan dolognak, amelyre mint zsákmányra hivatkozzék, vagy amivel hivalkodhat, pedig lett volna mivel. Tíz éves korában nagyon súlyos beteg lett, és az ágyánál lévő Mária-szobor rámosolygott. Ettől a mosolytól Teréz nemcsak meggyógyult, hanem ettől a naptól kedve ő lett Isten mosolya, még a szenvedésben is. Hivalkodhatott volna ezzel, és hivatkozhatott volna arra a megtérés-élményre, amelyet tizennégy évesen karácsonykor élt át, és amelyről később így ír: Ezen az éjszakán ő tett engem emberhalásszá. Gyengeségemben nekem adta az ő erejét, az ő fényét. Betöltött az öröm. Elhatároztam, hogy imában és áldozatban fogok apostolkodni. – Tegyétek Teréz örömét teljessé azzal, hogy ugyanazt a lelkületet akarjátok megélni, ami Krisztus Jézusban és ami őbenne volt!

  Ő (Krisztus) „szolgai alakot öltött”.

    Jézus nemcsak beszélt arról, hogy aki első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája, hanem erre példát is adott, és Teréz követte őt ebben. Amikor az evangéliumban Jézus és Zakeus találkozásáról elmélkedik, a legfontosabb mozzanat, ami Terézt megragadja, hogy Zakeusnak gyorsan alá kell szállnia azért, hogy találkozhasson Jézussal. Ez az alászállás egész életén végigvonul: szolgai alakot ölt, és igyekszik teljesen rejtekben megélni a Jézussal való kapcsolatot, miközben egészen egyértelmű, hogy folyamatosan szolgálja testvéreit Krisztusban. Ezt mondja: Az embernek el kell rejtenie magát idegen szemek előtt, sőt önmaga elől is. Az egyedüli kívánatos királyság abban áll, hogy ismeretlenek vagyunk, és nem akarjuk, hogy bármiért is tiszteljenek minket. – Tegyétek Teréz örömét teljessé azzal, hogy vállaljátok a rejtekben lévő szolgálatot! Atyátok, aki a rejtekben is lát, majd megfizet nektek.

 Ő (Krisztus) „kiüresítette önmagát.”

    Hogyan valósította meg Teréz ezt az önkiüresítést? Egész élete erről szól. Csupán néhány apró kis morzsát idézek föl ebből. Már jóval a Kármelbe lépése előtt a következőt írja: Egy ideje játékszerül ajánlottam fel magamat a gyermek Jézusnak. Arra kértem őt, ne úgy bánjék velem, mint valami drága játékkal, amit a gyerekeknek csak nézni szabad, hanem mint értéktelen kis labdával, amit a földre dobnak, eldobnak, kilyukasztanak, ott hagynak a sarokban, vagy a szívükhöz szorítanak. Örömöt akartam szerezni a kis Jézusnak, át akartam adni magam gyermeki szeszélyeinek. Ez az önkiüresítés: hadd legyek Jézus játékszere, labdája, egy jelentéktelen kis labda, amivel akkor játszik, amikor akar, akkor veszi elő, amikor akarja, és akkor gurítja a sarokba, amikor akarja! Teréz következetes hűséggel élte meg ezt egészen haláláig. Isten előtt mindig kicsiny és lélekben szegény volt. Ebből az önkiüresítésből fakadt a kis út, amit  legrövidebben így fogalmaz meg: Az én utam a teljes bizalom és a szeretet. – Tegyétek Teréz örömét teljessé azzal, hogy nap mint nap megélitek ezt a teljes önkiüresítést és Istenre hagyatkozó bizalmat!

 Ő (Krisztus) „hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan volt, mint egy ember.”

    Teréz ezt a jelentéktelenséget a végsőkig vitte. Rokonai szerint semmi sem lesz belőle; rendi testvérei szerint semmi különös nincs ebben a nővérben,  hiszen még a jámborsági gyakorlatokat sem végzi. Mit mond Teréz? Olyannak kell lenni, mint mindenki más. Nem szabad kilógni, vagy azt akarni, hogy beszéljenek rólam. Nem úgy kell tenni, mintha semmi lennék, hanem tudni kell, hogy semmi vagyok. Mindaz, amit az ember érez, tesz, szóra sem érdemes, mert csak egyedül az a fontos, amit Isten mond, Isten érez és Isten tesz. – Tegyétek Teréz örömét teljessé azzal, hogy megszabadultok a fontossági tudattól!

 Ő (Krisztus) „megalázta magát”.

    Ez a megalázás Jézus részéről nem egy alázatoskodó jámborsági stílus volt. Önmaga megalázásában a végsőkig ment. Élet- és sorsközösséget vállalt a bűnösökkel, a megvetettekkel, a peremre jutottakkal, az „aszociálisokkal”, a vámosokkal, az utcanőkkel, a bűnözőkkel. Ez Jézus önmegalázása. Hogyan követi ebben Teréz? Ő is közösséget akar vállalni a bűnösökkel. Kezébe kerül egy újság, amelyben beszámolnak egy kéjgyilkos peréről. Pranzini megölt egy prostituáltat, annak házvezetőnőjét, valamint gyermekét, és halálra ítélték. Teréz közösséget akar vállalni a gyilkossal, és elkezd imádkozni Pranziniért, hogy térjen meg és találjon irgalmat. A következőket írja: Mondtam Istennek, tudom, hogy Pranzininek meg fog bocsátani. Ebben még akkor is hinnék, ha Pranzini semmi jelét nem adná a bűnbánatnak. Annyira bíztam Jézus irgalmában, mégis kértem, hogy az én vigasztalásomra adjon valami jelet, és meghallgatta, mit kértem. Kivégzése előtt Pranzini háromszor megcsókolta a feszületet. Ez volt a jel, amit Teréz hálásan fogadott. Vagy egy másik, bennünket közelebbről érintő eset. Párizs egyik leghíresebb szónoka Teréz idejében egy kármelita szerzetes volt. Tömegek gyűltek össze prédikációira, bárhová ment. Egyszerre ez a kármelita elhagyta hivatását, az egyházat, és amilyen erővel Krisztushoz vezette az embereket, olyan erővel tudta az egyháztól elhívni őket. Teréznek nagyon fájt. Minden szenvedését fölajánlotta – amikor a betegség egészen úrrá lett rajta – ezért a kármelitáért. Teréz már régesrég meghalt, amikor élete végéhez ért ez a volt kármelita, és halála előtt rendezte kapcsolatát az egyházzal, Jézussal, így halt meg. Az ateistákkal való közösségvállalásban elmegy a végsőkig. Kimondja ezt a nagyon merész mondatot: Milyen kegyelem, hogy van hitem. Ha nem hinnék, habozás nélkül öngyilkos lennék. Mivel a lélek sötét éjszakáját kell átélnie, a lelki szárazságot, ezért mindent az ateistákért akar felajánlani, és kimondja: Kész vagyok még a pokolba is menni, legalább ott is lesz valaki, aki szeret téged, Jézus. Ez a szeretet őrülete: mindent a többiekért! A megaláztatás, sorsközösség-vállalás a megvetettekkel, a bűnösökkel… Teréz megkapta azt a kegyelmet, hogy olyan betegségben halt meg, ami a prolik, az „aszociálisok” betegsége volt, tuberkulózisban. Még ebben is közösséget vállal azokkal, akik a legmegvetettebbek voltak. – Tegyétek Teréz örömét teljessé azzal, hogy vállaljátok a közösséget a bűnös, megvetett, kitaszított embertársaitokkal imában és szeretetben!

 Ő (Krisztus) „engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.”

    Teréz engedelmessége nem az óvodások vagy katonák engedelmessége volt (Parancs! Értettem!). Nála az engedelmesség azt jelentette, hogy önként, szabadon, minden körülmény között csak Jézustól és az Atyától függni. Amikor a kóruson olyan nővér mellett ült5, aki egyfolytában csikorgatta és kocogtatta fogait, vagyis elviselhetetlen volt, és nagyon zavarta őt az imában, nem szaladta a perjelnőhöz, hogy csináljon már valamit ezzel a nővérrel vagy ővele, hanem a legegyszerűbb engedelmességet gyakorolta önként, szabadon Jézustól tette függővé magát. Jézustól kérte, hogy így tudja szeretni ezt a nővért. A konkrét helyzetben ez az engedelmesség. Kérte, hogy vértanú lehessen. A vértanúság kelyhe, amit ki kellett innia, maga a szerzetesi közösség volt: féltékenység, irigység, kicsinyesség, megaláztatások, és nemcsak a fizikailag gyötrő hideg a kolostorban, hanem a nővérek rideg kapcsolata vele. A szeretetben semmiféle melegséget nem engedtek meg neki. Nem tudok már szenvedni, minden szenvedés édessé vált számomra. Csak a szeretet vonz, nincs más vágyam, mint őrülten szeretni. Ezt a legnagyobb szenvedései közepette mondja, amikor betegségében félrekezelik. Felfedezi a legnagyobb ajándékot, a compassiót, vagyis másokért örömmel szenvedni.

 Őt (Krisztust) „ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki…, amely névre hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban.”

    Teréz az egészet választotta. Határozott szándéka volt, hogy nagy szent lesz. Ez az egyik legnagyobb jele az alázatnak, mert szent önerőből soha senki nem lehet. Jó ember lehet valaki önerőből, de szent csak Jézussal. Ha valaki ki meri mondani, hogy szent akar lenni, ez az alázat jele, mert mindent át kell adnia Jézusnak. Számára az életszentség nem csodatevésben nyilvánult meg, hanem önmaga szakadatlan belső formálásában, életének Isten akaratához alakításában. Isten őt is felmagasztalta, saját dicsőségében részesítette, és megadta neki az életszentség koronáját. – Tegyétek Teréz örömét teljessé azzal, hogy igent mondotok az Atya akaratára: „Legyetek szentek, mert én, a ti Istenetek szent vagyok”!

 Így fejezi be Pál apostol a Filippi-levélben írt himnuszt: „Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv fennen hirdesse az Atya Isten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.”

    Teréznek ez is megvalósult nem a földi, hanem a mennyei életében, hiszen ő lett a missziók védőszentje, és nagyon hatékonyan evangelizál, végzi a missziót, amit így fogalmaz meg: Szeretni, szerettetni és a földre visszatérni, hogy megszerettessem az örök szeretetet. Mindenkivel megismertetni, megszerettetni a legnagyobb kincset, az Úr Jézus Krisztust. – Tegyétek Teréz örömét teljessé azzal, hogy teljesítitek leghőbb vágyát, amit így fogalmazott meg: Szeretni szüntelenül, elégni szeretetből, így oszd szét mindenedet és légy maga a szeretet!

 Varga László
a kaposvári Szent Imre templom plébánosa

(Elhangzott 2007. aug. 30-án a magyarszéki Mindenszentek Kármelben.)

Létrehozva 2011. május 28.