Az Oltáriszentség (3)

altAz Oltáriszentség alapítása

A lábmosás, amely valószínűleg a harmadik kehely kiürítését követte, az apostolok lelkét álmélkodó, szent izgalommal töltötte el. Mi fog most következni, amire a megalázkodás ily ténye s ily hathatós figyelmeztetés a lelki tisztaságra készített elő?! A búcsúzó Jézus testamentumot csinál s mindjárt át is adja tanítványai kezébe a legnagyobb, legszentebb örökséget, amit csak Isten mindenható szeretete a világnak adhat: önönmagát az Oltáriszentségben.

A szerzés szavait három evangélista: Máté, Márk és Lukács szinte szórul-szóra azonosan közli. Szent János, aki oly nagyszerű részletességgel beszéli el az Úr Jézusnak az Eucharisz-tiára vonatkozólag Kafarnaumban tett ígéretét (Jn 6), annak megalapítását egészen elhallgatja, hacsak nem talán e néhány szóval céloz arra: „Mivel szerette övéit, kik e világon valának, mindvégig (vagy a szeretet végső határáig) szerette őket”. (Jn 13,1) Oka ennek bizonyára az, mert mikor János evangéliumát megírta, akkor már az Oltáriszentséget alapító szavak közismertek voltak s a világ számtalan oltáránál naponkint ismételték azokat.

Az alapítás szavai pedig a következők: „Midőn pedig vacsoráltak, vevé Jézus a kenyeret (hálát ada Lk 22,19), megáldá és megszegé és adá tanítványainak és mondá: Vegyétek és egyétek: ez az én testem (Mt 26,26; Mk 14,22), mely érettetek adatik. Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre. (Lk 22,19) És vévén a kelyhet, hálát ada és nekik adá, mondván: Igyatok ebből mindnyájan: mert ez az én vérem, az újszövetségé, mely sokakért (érettetek Lk 22,20) kiontatik a bűnök bocsánatára. (Mt 26,27.28; Mk 14,23) És ivának abból mindnyájan” – szövi közbe Márk (14,23).

Vegyétek, íme ez az én testem, ez az én vérem! Vegyétek! nektek adom. Egyétek s igyátok!

Ez az ajándék első tekintetre szinte megdöbbenti az embert. Szinte azt kérdezzük magunktól: hogyan? jól hallom, jól értem? De azután, ha elfogulatlanul fontolgatom a dolgot, csakhamar úgy látom, úgy érzem, hogy Jézus voltaképpen csakis azt adja, amit az ember kíván, igényel, ami természetével oly benső, nagyszerű összhangban van. Jézus is azt teszi, amit mi emberek is többé-kevésbé mindnyájan cselekszünk s pedig annál inkább, minél jobban szeretünk. Az ember is táplálja embertársát. Táplálja lelkéből, testéből és véréből. Az ember nem tudna élni, ha egy másik, nála nagyobb vagy gyengédebb nem táplálná őt a saját lényegével. Az anya gyermekét a szó szoros értelmében saját testéből, véréből táplálja az anyatej dicső alakjában. És Isten miért ne tehetné azt, amit minden anya megtesz? Az asztalnál naponkint földi táplálékot veszünk magunkhoz, mely fenntart bennünket s megója testünket a pusztulástól. Mi észellenes volna tehát abban, hogy Isten mennyei kenyeret nyújtson nekünk, gyermekeinek, mely lényünk nemesebb, halhatatlan részét táplálja s a lelki halált távol tartsa? Egyébként is, nem érezzük-e, hogy van bennünk valami isteni, ami szünös-szüntelen az igaz, a jó, a boldogság örök forrása: Isten után epedve szomjazik? Miért is ne adhatná tehát akkor magát Isten neki táplálékul? És minthogy Isten testi érzékeinkkel nem látható, nem tapintható, miért is ne adhatná magát Isten nekünk embereknek oly alakban, amely az Ő láthatatlan jelenlétének látható jele?[1]

Az istenileg kibővített húsvéti vacsora most már végét éri. A negyedik kelyhet az igazi áldás kelyhe, az eucharisztikus kehely helyettesíti. A nem ritkán kicsapongássá fajult epikomion helyébe pedig Jézus megható búcsúbeszéde s fenséges főpapi imája.lép. (Jn 13–16) Erre aztán Jézus tanítványaival hálákat adva, himnuszt énekelve, a nagy Hallelt zengedezve elhagyja az utolsó vacsora termét.

Az utolsó vacsora helyisége és kelyhe

A keresztény kegyelet s az Úr Jézus iránti szeretet minden, még a legcsekélyebb dolog iránt is érdeklődik, ami az ő isteni személyére vonatkozik. Elmondunk tehát egyet-mást az utolsó vacsora helyiségéről s kelyhéről már csak azért is, mert az elmélkedő lélek szívesen keres ilyen kapaszkodó nyugvópontokat, amelyek képzelőtehetségét istápolják.

Sion hegyének délnyugati oldalán áll a ház, amelyben Péter és János a húsvéti bárány szertartásos vacsoráját az Úr Jézus és pascha-társasága számára elkészítették. Egészen biztosan ismeretes mai napig ez a hely. Az épületet a keresztes háborúk idején restaurálták. Maga a cenákulum, vagyis az utolsó vacsora terme az első emeleten van. Elég tágas, egyszerű boltíves szoba. De milyen volt az Úr idejében? Beszélje el nekünk Emmerich Katalin.[2]

Az utolsó vacsora terme, melyben Jézus az Oltáriszentséget szerzé – Emmerich szerint – régi épület helyisége volt, mely a Sion-hegy déli oldalán, Dávid várától nem messze állott. Az előbb sokkal tágasabb ebédlőterem hajdan Dávid csapatvezetőinek volt lakóháza, amelyben mindenféle fegyvergyakorlatok folytak. E helyen tartották a templomépítés előtt egy ideig a frigyszekrényt is. Magát Malachiást is látta Emmerich ebben a helyiségben, amint az újszövetségi áldozatra vonatkozó, jövendöléseit írta. Salamon is tiszteletben tartotta e házat s ihletett lelke sejtette annak nagy rendeltetését. Midőn Jeruzsálem nagyrészét a babiloniak elpusztították, ezt a házat – csodálatosan – mégis megkímélték. Nikodemus és arimatiai József később megvették s helyreállítva kényelmesen rendezték be. A húsvéti ünnepekre rendesen bérbeadták, amint ez az Úr utolsó húsvétjakor is történt.

A főépület, a tulajdonképpeni ebédlőteremmel az udvarnak majdnem közepét foglalta el.

Hosszas négyszögalakú volt ez a nagy terem, oszlopos folyosókkal övezve. Hármas bejáraton s keskeny előszobán át lehetett bejutni. A mennyezetről, mely felülről kapta a világítást, lámpák függtek le.

Ünnepélyes alkalmakkor a falakat félmagasságban szép gyékénnyel s szőnyeggel vonták be s a mennyezet ablakait átlátszó kékes fátyollal fedték.

A csarnok hátsó vége valami hasonló függönnyel volt elkerítve, úgy hogy ez a hármas beosztás a templom előcsarnokára, a szentélyre s a szentek szentjére emlékeztetett. Ez az utóbbi elválasztott helyiség az öltönyök s egyebek elhelyezésére szolgált. A közepén valami oltárféle alkotmány volt. Ez lehetett annak a kemencének födele, teteje, amelyen a húsvéti bárányt sütötték. Felette csakugyan az átszúrt húsvéti bárány képe volt látható. Egyik mellékfülkében pedig a húsvéti edények és teknőalakú csészék számára három tarka szekrény állott. Később itt tartották a legméltóságosabb Oltáriszentséget. Emmerich már az utolsó vacsorát megelőzőleg is látta az Urat ezekben a helyiségekben, amint tanított s gyógyított; az oszlopcsarnokokban pedig a tanítványok vettek szállást.

– – – – – – – – – –

Az Úrvacsora kelyhe, amelyet – Emmerich Katalin látomása szerint – az apostolok szent Veronikától hoztak, csodás és titokzatos egy edény, ősidőktől fogva a templom drágaságai közé tartozott. Többször be akarták olvasztani, de ismeretlen anyaga miatt nem volt lehetséges. Később eladták, így jutott az utóbb Veronikának nevezett Szerapia s hozzátartozóinak tulajdonába. Jézus ünnepi vendégségein már többször használták. Lapon, melyből táblácska volt kihúzható, állott ez a nagy ivóedény hat kisebb pohárral körülvéve. Benne még egy kisebb edény rejlett tányérkával tetején. Ezt megint kúpalakú fedő takarta. A nagyobbik edény (kehely) barnás, tükörsima vegyülékből, körtealakban készült, de be volt aranyozva s két füllel ellátva. Ezeknél fogva emelték, mert elég súlyos volt. Lába (szára) sötét aranyból művészileg ki volt dolgozva, alul körös-körül kígyó- s szőlőfürtalakkal díszítve. Drágakövekkel is ki volt rakva, amelyeket – úgy látszik – csak később illesztettek bele. Birtokosainak sorozata Noéig nyúlik vissza, kinek angyali alakok hozták. Átment Melkizedek kezén s ennek híres áldozata után Ábrahám birtokában maradt. Így Emmerich.

Akárminő volt légyen is az utolsó vacsorának, az első szentmiseáldozatnak kelyhe, annyi bizonyos, hogy a keresztény kegyelet – míg lehetett – ereklyeként őrizte. De azután jöttek az idők viharai, amelyek szétszórták Palesztina keresztényeit s ennek a szent edénynek is nyoma veszett. Hosszú időkön át mitsem tudott róla sem a történelem, sem a hagyomány. Napjainkban egy lelet, mely tényleg mutat fel némi közös vonást Emmerich látomásaival, újra érdeklődés tárgyává tette az úrvacsora kelyhét. Ugyanis 1910. év elején nem messze Antiochiától, Kisázsiában arab munkások kútásás közben több földalatti barlangra bukkantak. Ezeknek egyikében ősrégi időkből származó ezüst-tárgyakat fedeztek fel, nevezetesen egy 19 cm magas és 15 cm széles, alacsony lábon nyugvó tojásdadalakú, pazarul ékített kelyhet, melyről bebizonyosodott, hogy a Kr. utáni első századból vagy legkésőbb a második század elejéről származik. A dologban azonban az a legérdekesebb, hogy ez a pompás, párját ritkító műremek egy kisebb, teljesen dísztelen kehelynek a tartója. Felette drága s becses ereklyének kell tehát ennek az egyszerű kehelynek lennie, amelyet ily tartóval tüntetett ki a keresztény ókor.

A napfényre került műtárgyakat a dúsgazdag Kouchkaji-cég szerezte meg, amelynek New Yorkban, Párizsban s Aleppóban vannak telepei. Így került e kettős kehely az amerikai Egyesült Államok fővárosába. Dr. Eisen Gusztáv, a kaliforniai tudományos társaság jeles tagja, a tulajdonosok engedelmével nyolc évig tanulmányozta e kelyheket s kutatásainak eredményéről két vaskos, képekben gazdag kötetben számol be. Eisen dr. oda következtet, hogy a kisebbik szent edény nem más, mint az utolsó vacsora kelyhe, amelyet az Úr Jézus használt az első eucharisztikus áldozat bemutatásakor. Feltevése szerint ez a drága, féltett kincs Jeruzsálem pusztulásakor került Antiochiába, ahol – mint tudjuk – akkor már népes keresztény hitközség virágzott. Hiszen ott nevezték legelsőbb Jézus Krisztus vallásának híveit keresztényeknek. Ehelyt állott az a mesés kincseiről „aranyosnak” nevezett bazilika, amelyet Nagy Konstantin császár 341-ben kezdett építeni s fia, II. Konstantin fejezett be. Valószínűleg midőn II. Chosroas perzsa király 611-ben a templomot feldúlta, ásták el a keresztények Antiochia e drága gyöngyét, hogy a rabló kezek elől biztonságba helyezzék.

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az érveket és bizonyítékokat, amelyekkel dr. Eisen érdekes véleményét támogatja, a tudós világ nem tartja meggyőzőknek. (Vö. Etudes 1926. évf.)


[1] Vö. Bougaud: A kereszténység és korunk. II. 462. l.

[2] Emmerich Anna Katalin (1774. szept. 8.–1824. febr. 9.) szentéletű Ágoston-rendű szerzetesnő, aki mérhetetlen sok és nagy testi s lelki szenvedése közepett abban a vigaszban részesült, hogy tagjain Krisztus Urunk öt sebét viselhette s életének, szenvedéseinek történetét, valamint a helyeket – melyek erre színterül szolgáltak – misztikus látomásokban végigszemlélhette. Látomásait Brentano Kelemen költőnek mondotta tollba. Később ugyanazokat – egyházi jóváhagyással – Schmöger redemptorista atya bocsájtotta közre, igyekezve megtisztítani a kétségkívül jóhiszemű hibáktól s tévedésektől. Emmerich jámborul hihető dolgokat mond el, amelyek egyben-másban meglepően egyeznek az újabb tudományos kutatásokkal. Hihetőségüket kétségkívül fokozza a látó nőnek szent élete, kinek boldoggáavatási ügye 1899 óta folyamatban van. [II. János Pál pápa boldoggá avatta 2004-ben – PPEK] Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az ilyen látomásoknál némelykor nagyon nehéz megállapítani, mi alapul a valóságon s esetleg a szemlélődő képzelete teljesen jóhiszeműleg mit toldott hozzá, egészített ki, másított meg. Sőt maga a lejegyző is követhet el tévedéseket.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.