Keresztényként hogyan reagálok a támadásokra?

johir

Mi az Ön véleménye szerint a legfeltűnőbb különbség egy hívő keresztény és egy nem hívő között? Más szóval: Mi az a legnagyobb tanúbizonyság, amit egy hívő keresztény pogány embertársainak adhat? Úgy gondolom, az a mód, ahogyan bajokra és sorscsapásokra reagál.

A 2 Sámuel 12-ben olvasunk annak a gyermeknek a haláláról, akit Betsabé szült Dávidnak. Amikor Nátán próféta megjövendölte az apának, hogy bűne miatt meg kell halnia ennek a gyermeknek, Dávid a földre borult, hét nap és hét éjjel csak imádkozott, hogy kímélje meg Isten a kicsi életét.

Amikor meghalt a gyermek, Dávid szolgái féltek megmondani neki a hírt, nehogy esetleg kárt tegyen magában (2 Sámue112,18). Végül persze mégis tudatták vele, mire Dávid felállt, megmosakodott, friss ruhát öltött, és bement a szent helyre, hogy imádja Istent. Utána hazament enni. Szolgái nem hagyták mindezt szó nélkül: "Miért tetted ezt? Amíg élt a gyermek, böjtöltél és sírtál, de amikor meghalt a gyermek, fölkeltél és ettél" (2 Sámuel 12,21). Miért tetted ezt? "

Dávid szolgái nem igazodtak el rajta; amit Dávid tett, épp az ellenkezője volt annak, amit vártak. A Hegyi beszédben nagyrészt arról van szó, miként reagálunk. Például: "annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is. Ha valaki pereskedni akar veled, és el akarja venni az alsó ruhádat, engedd át neki a felsőt is" (Máté 5,39-40). Ezek ugyanúgy, mint akkor, ma is forradalmi szavak; így biztosan nem reagál a világ! Péter apostol felszólít minket, hogy ebben is kövessük Jézus példáját: "mikor gyalázták, nem viszonozta agyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél" (1 Péter).

Megint csak választhatunk. Reagálhatunk megütközéssel amiatt, hogy  el tud árulni minket az, akit szeretünk, vagy akiben megbíztunk. Olyan nagy lehet a csalódás, hogy nem is akarjuk elhinni: valóban megtörtént, ami megesett velünk. A pszichológusok ezt elfojtásnak nevezik. Az is lehet, hogy úgy igazán megsebezve és megalázva érezzük magunkat. Ön talán kisírta magát egy lelki barátjánál, és egy gyenge pillanatában, amilyet csak egy titkos bánat tud előidézni, saját (vagy házastársa, gyermeke) sötét oldalát mutatta meg előtte - ő pedig rögvest tovább mesélte azt másoknak (vagy esetleg Ön fél attól, hogy ezt megteszi, és - ami még rosszabb - amazok el is hiszik neki). Reagálhatunk mérgesen is, bosszúért kiáltva.

A Wenn Gott schweigt (= Ha Isten hallat) c. könyvemben már leírtam, miként szegeztek nekem egy pisztolyt és raboltak ki egy motel parkolójában. Kicsivel később felhívott egy barátom, aki harcolt Vietnamban, és ott fogságba esett. Precízen leírta, miként érez az ember: "Először jön a félelem, utána megalázva éred magad, aztán következik a harag - azt kívánod, hogy visszaüthess, visszafizethess nekik." Pontosan így volt.

Vagy pedig követjük Jézus példáját, és arra bízzuk ügyünket, aki igazságosan ítél. Ez az, amit Dávid tett, amikor barlangjában alkalom kínálkozott ara, hogy megölje Sault. Cimborái sürgették, el ne szalassza ezt a lehetőséget. Ám Dávid csupán levágott egy sarkot Saul köpenyéből, és megmutatta azt neki annak jeléül, hogy nem tör sem az életére, sem a trónjára. Hallgassunk a szavaira: -Az Úr tegyen igazságot köztünk (...) Legyen azért az Úr a bíró, és tegyen igazságot köztünk. (v. 1 Sámue124,13 és 16)!

Be kell vallanom, hogy Dávid különb nálam. Itt van valaki, aki az életemre tör, s kockázatmentesen kivághatom a köpenye sarkát a feneke alól. Miért ne szúrjam rögtön a nyakába a kést? Te a szükségedet végzed, az én szükségem pedig a védekezés. De Dávid, az Isten szíve szerinti férfi, nem volt hajlandó saját kezébe venni az ügyet. Istenre bízta azt.

Tényleg meg lehet ezt tenni - át lehet engedni Istennek az ilyen dolgokat? A Bibliában az áll, hogy az Úré a bosszúállás, de mi van akkor, ha Ő nem hajtja végre? Valóban hagyjuk az ellenségünket Istenre? Igenis, éppen ezt várja el tőlünk a Szentírás. Lássuk az egyik kedvelt és sokat idézett ígéretet: "Hagyd az Úrra utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik" (Zsoltárok 37,5). Azt a héber szót, amit itt "utad"-nak fordítottak, úgy is vissza lehet adni, hogy "a jó híredet". Szeretem ezt a változatot: "Hagyd az Úrra a te jó híredet!" Az az ige pedig, amit "hagyd" -nak fordítottak, szó szerint ezt jelenti: "valakire rágurítani", úgyhogy ez a mondat áll elő: Gördítsd hírnevedet az Úrra! Egy olyan ember képe ez, aki túlontúl nehéz terhet cipel a vállán, és azt áthengeríti Isten vállára. Salamon ezt mondja: "Jobb a hírnév a drága olajnál" (Prédikátor 7,1). A tönkretett hírnevet pedig szinte már lehetetlen megjavítani. Talán igaza van Rhett Butlernek, amikor az Elfújta a szélben ezt mondja: "Amikor elvesztetted a hírnevedet, csak akkor veszed észre, mekkora teher volt, és mit jelent valójában a szabadság."

Néhány évvel ezelőtt éppen készülődött családunk a vasárnap esti istentiszteletre, és legidősebb fiunk jött lefelé a lépcsőn. Fehér póló volt rajta, ősrégi, lyukas térdű farmer, továbbá a szétmenés utolsó előtti stádiumában lévő tornacipő. Amikor feleségem meglátta, levegő után kapkodott: "Hová akarsz így menni?!" "Hát a templomba!" "Ebben a szerelésben? Elment az eszed?" "Értsd meg már anya, vasárnap esténként minden gyerek ilyen cuccokban jár!" (Ami sajnos igaz volt.) Erre a feleségem így felelt (sose fogom elfelejteni a szavait): "Ha engedem, hogy így gyere templomba, azt fogják mondani a népek, hogy rossz anya vagyok!" Azt fejezte ki ezzel, amit bizonyára mindnyájan érzünk legalább olykor-olykor: "Mit gondolnak majd rólam az emberek?"

A hírnév terhe

Egy coloradói konferencián beszéltem egyszer egy asszonnyal, akit elhagyott a férje. Egyedül kellett felnevelnie a fiukat. Amikor az 16 éves lett, fellázadt - ellene, a templom ellen, egyáltalán a társadalom ellen; akkortájt kezdte éppen megismerni a drogok "szép" világát. Édesanyja segítséget kért tőlem. Ezt mondtam: "Én csak pár napig vagyok itt. Önnek itt helyben van szüksége valakire, aki folyamatosan tud segíteni. Beszélt-e már a lelkészével?" "Ó, igen." "És mit mondott?" "Azt mondta, ha jobb anya lennék, akkor nem művelne ilyeneket a fiam." Szép kis Jelkigondozás, nem igaz? A sors fintora, hogy az illető lelkész fia ugyanilyen rossz dolgokba sodródott, amikor 16 éves lett. Amennyiben valakit ilyesmi ér, kétféleképpen hathat rá: vagy alázatosabbá teszi (ami jó dolog), vagy megalázza (ami rossz). Ezzel a lelkipásztorral ez utóbbi történt. Annyira lesújtotta, hogy feladta a lelkészi állását. Sok éve ismertem ezt a férfit, és tudtam, hogy pokolian fáj neki az eset. De ami a leginkább kínozta, az volt, hogy milyen kárt tett a fia az ő jó hírében. Jobban izgatta a saját hírneve, mint fia lázadása. Így van ez gyakran: Legjobban nem is az a rossz dolog nyomaszt minket, ami történt, hanem az, milyen következményei lesznek a tekintélyünkre nézve.

Hírnevünk a főnök dolga

Nem akarjuk tehát elveszíteni a jó hírünket, ám valószínűleg elvesztjük, ha saját kezünkbe vesszük a dolgokat. De milyen más lehetőségünk van? Az, hogy Isten vállára gördítjük a hírnevünket. "A hírnevem? Nem az én asztalom, hanem a főnökre tartozik." Bízza tehát Istenre - akkor Isten "világossá teszi igazságodat, jogodra fényt derít" (Zsoltárok 37,6). Ő fog Önnek igazságot szerezni. Aki maga kísérli meg kiharcolni azt, ami jár neki, minden alkalommal pórul jár. Maga Isten fog közbenjárni az Ön érdekében, ha Önnek van igaza.

Hát nem éppen ezt tette Pál? Amikor néhány korinthusi keresztény támadni kezdte, ezt mondta: "Én pedig a legkevésbé sem törődöm azzal, hogy ti hogyan ítélkeztek felettem, vagy más emberek hogyan ítélkeznek egy napon; sőt magam sem ítélkezem önmagam felett. Mert semmi vádat nem tudok önmagamra mondani, de nem ez tesz igazzá, mert aki felettem ítélkezik, az Úr az (1 Korinthus 4,3-4).

Micsoda felszabadulás! Kitől tanulta ezt Pál? Krisztustól. Amikor Krisztus szenvedéstörténetét olvasom, feltűnik, milyen csendben maradt kirakatpere alatt a vádlói előtt, nem védte magát. Lukács beszámol arról, hogy Heródes elé is elvitték Jézust. "Amikor Heródes meglátta Jézust, nagyon megörült, mert már jó ideje szerette volna látni, mivel hallott róla, és azt remélte, hogy valami csodát tesz majd az ő szeme láttára. Hosszasan kérdezgette őt, de Jézus semmit sem válaszolt neki" (Lukács 23,8-9).

Nagy teher esik le a vállunkról, ha el tudjuk mondani: a legkevésbé sem törődöm azzal, hogy ti hogyan ítélkeztek felettem.

Így van ez gyakran: Legjobban nem is az a rossz dolog nyomaszt minket, ami történt, hanem az, milyen következményei lesznek a tekintélyünkre nézve.

Emlékszem arra, amikor gyermekként láttam a moziban Cecil B. DeMille A királyok Királya c. fekete-fehér némafilmjét Jézusról. Ismertem már a történetet, és tudtam, mi a kimenetele, de nem tudtam elviselni, hogy Jézus ennyire nem tesz semmit. Amikor Heródes felszólította, hogy ugyan tegyen már egy csodát, kicsúszott a számon: "Tedd meg, Jézus, tedd meg! Akkor megtudják, ki vagy, és kikerülsz ebből a slamasztikából! Tegyél egy csodát Heródes előtt, és szabad vagy!" De Jézus nem válaszolt. Önvédelem nem szerepelt a programjában.

Állj szilárdan, és menj tovább!

Évekkel ezelőtt lelkész voltam egy gyülekezetben, ahol néhányan ki nem állhattak engem. Hihetetlen, nem? De hát minden gyülekezetben akadnak furcsa emberek. Egy idő múlva csúnya dolgokat kezdtek beszélni rólam ezek a gyülekezeti tagok, és megpróbáltak másokat is az ő oldalukra állítani. Egyik munkatársam ezt mondta nekem: "Lelkész úr, ezt már nem tűrheti, vonja őket kérdőre!" Meg is tettem volna, ha nem foglalkoztam volna éppen behatóan Mózes 2. könyve 14. részével. Mózes kivezette az izráelitákat Egyiptomból, már elérkeztek a Vörös-tengerig. Közben a fáraó meggondolta magát: "Mit tettünk? Elbocsátottuk Izráelt a szolgálatunkból!" (2 Mózes 14,5). Úgyhogy egy egész hadsereggel indult utánuk, hogy visszahozza őket. (Biztosak lehetünk benne: az ördög soha nem hagy békében.) Amikor az izraeliták meglátták, hogy jönnek az egyiptomiak, azonnal bűnbakot csináltak Mózesből: "Nincs talán elég sír Egyiptomban, hogy a pusztába hoztál bennünket meghalni? Mit tettél velünk... ?" (11. vers). De Mózes Isten szavára támaszkodva helytállást és továbbhaladást parancsolt: "Ne féljetek! Álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadít meg ma az Úr benneteket! Mert ahogyan ma látjátok az egyiptomiakat, úgy soha többé nem fogjátok látni őket. Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!" (13-14. vers). Isten pedig azt parancsolta Mózesnek, hogy induljanak, keljenek át a tengeren.

Mit mondott itt Isten? "Mózes, nem azért mentettelek ki benneteket Egyiptomból, hogy az egyiptomiakkal harcoljatok. Azért szabadítottalak meg titeket, hogy elmenjetek és birtokotokba vegyétek az ígéret földjét. Ne aggódjatok az egyiptomiak miatt, bízzátok csak rám őket!" Az ördög egyik leghatékonyabb stratégiája ugyanis az, hogy rávesz bennünket: pazaroljuk minden erőnket az egyiptomiakra, akik hátulról akarnak ránk támadni, és ne maradjon energiánk arra, amire Isten megszabadított minket, ne tudjunk előre haladni.

Én tehát nem szálltam szembe a saját "egyiptomiaimmal". Istenre bíztam őket, és arra összpontosítottam az erőmet, hogy előre haladjak. Isten pedig, aki hű, pajzsot tartott közém és a saját táborból való ellenségeim dárdái közé.

Nemrég láttam egy filmet a második világháborúról. Az egyik jelenet közelharcot ábrázolt az amerikaiak és a németek között. A németek odadobták gránátjaikat az amerikaiakra, ők viszont villámgyorsan visszadobták azokat, ill. fordítva úgyszintén. Nem rossz ötlet egy háborúban! Csak sajnos túl gyakran megtesszük ugyanezt lelki-szellemi harcainkban. Ha valaki gránátot dob ránk, azonnal visszadobjuk abban a reményben, hogy őt fogja széttépni. Pedig inkább Istennek kellene odadobnunk és rábízni, mit tesz vele. Azt értem ez alatt, hogy tegyük Isten kezébe a helyzetünket. Bízzon Őbenne, amikor röpködnek a gránátok, Ő pedig megvéd a robbanásoktól.

ethos, 2003/1

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.