Lelki bunkó?

alt„Aki hozzám jön, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom.” (Lukács 14,26)

Ha egy misszionárius ezzel az evangéliumi idézettel indítaná igehirdetését a bennszülöttek között, aligha számíthatna tömött sorokra a keresztelőmedencénél. Meglehet, időnap előtt egy öblös kondérban nyerné el a vértanúság koronáját.

Egy fanatikus terrorista viszont valószínűleg büszkén vésné géppisztolyába ezt a jelmondatot. Komolyra fordítva a szót: első olvasásra meghökkentő, talán egyenesen megdöbbentő; mindenesetre félreérthető Jézusnak imént idézett kemény kijelentése. Különösen, ha kiemeljük a szövegösszefüggésből, ha nem vesszük tekintetbe a nyelvet és a kultúrát, ahol ez a fogalmazás született, ha nem próbáljuk összhangba hozni Jézus Krisztus egész személyiségével és tanításával. Tragédiák forrásává válhat, hogyha csupán betű szerint, nem pedig a Lélekben megvilágosodva magyarázzuk.

Évekkel ezelőtt kétségbeesett levelet kaptam egy nagymamától. A felnőttkor küszöbén álló unokája egyik napról a másikra fogta magát, összecsomagolt, otthagyta a szülői házat, és beállt egy szektába. A szüleinek – akik a maguk módján megpróbáltak mindent megadni neki – hisztérikus hangnemben olvasta fejükre a jól ismert bibliai szavakat: „Ha valaki nem gyűlöli apját, anyját... nem lehet az én tanítványom.” Tényleg így gondolta volna Jézus? Valóban „lelki bunkót” akarna nyomni a fanatikus, szűk látókörű, családjukkal és a világgal meghasonlott emberek kezébe? Éket próbálna verni a szebbre, jobbra áhítozó, de helyüket, hivatásukat még nem lelő, lázadó kamaszok és egyre inkább elbizonytalanodó, sokszor talán bűntudattal küszködő szüleik közé? Hogy is van ez? A szeretet Istene olykor gyűlöletre biztat? Miféle tudathasadásos állapotban kénytelen élni egy hívő keresztény?

Hogy pontosabban értsük Jézus mondandóját, először is egy nyelvi kérdést kell tisztáznunk. A keleti ember nem fokozatokban gondolkodik, hanem élesen fogalmaz. Fehéren-feketén állítja egymás mellé a dolgokat, hogy a különbségek jobban előtűnjenek. Nem finomkodik afféle kifejezésekkel, hogy „jobban szeret” vagy „kevésbé”, helyette a szeret-gyűlöl ellentétpárral dolgozik. Teljesen jogos és indokolt tehát egyik-másik modern fordító kísérlete, amikor a félreértések elkerülése végett így próbálja visszaadni az eredeti gondolatot: „Ha valaki jobban szereti apját, anyját..., mint engem, nem lehet az én tanítványom.”

A megoldás kulcsa ugyanis: a fontossági sorrend. Az egész evangélium alaptanítása, legfőbb üzenete: Isten szeret bennünket! Hogy mennyire, arról megrendítő példázatokat olvashatunk Lukács evangéliumában: az elveszett bárány, az elgurult drachma, majd a tékozló fiú visszafogadásának történetét. Mindezek arról biztosítanak minket: az Úrnak legfőbb szívügye a mi boldogságunk. A beszéd, a tanítás mellett Jézusnak egész élete, minden mozdulata ezt illusztrálja: gyöngéd és együttérző jósága, figyelmes szolgálatkészsége, végül mint hitelesítő pecsét: értünk vállalt szenvedése és kereszthalála.

A boldogságot valamennyiünknek szeretettel fölkínálja, mégis sokan visszautasítják. Pedig hát mindnyájan boldogok szeretnénk lenni, csak éppen nem a legjobb, nem a legegyenesebb utat választjuk a boldogság felé. Apró-cseprő örömeinket, ideiglenes érdekeinket elébe helyezzük Isten ajándékának. Egyéni kis bálványainkat, szenvedélyeinket fontosabbnak tartjuk, mint az Ő szeretetét.

Ilyenkor jó lenne emlékezetünkbe idézni az elásott kincsről szóló hasonlatot: „A mennyek országa hasonlít a szántóföldben elrejtett kincshez. Amikor egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette azt a szántóföldet.” (Máté 13,14) Aki egyszer fölfedezte élete legnagyobb kincsét, aki rátalált Isten szeretetének mindent fölülmúló ajándékára, aki ráérzett az igazi boldogság ízére, az már mindent csak ehhez viszonyít. Képes ideig-óráig mindenről lemondani, ha biztos abban, miért és kiért teszi.

Vigyázat: így sem könnyű! Ma is kerülhetünk olyan helyzetek, olyan választások elé, amikor nagyon nehéz áldozatokat kell hoznunk a helyes döntés érdekében. A lelki élet egyik mai „nagymestere”, Chiara Lubich írja: „Olyan családban élsz, ahol valaki a kereszténység ellen van? – Jézus azt akarja, hogy tégy róla tanúságot az életeddel, s a megfelelő pillanatban a szavaiddal is. Vállalva, hogy esetleg kinevetnek, megrágalmaznak. – Férjed azt kéri, hogy szakítsd meg a terhességedet? Istennek engedelmeskedj, és ne az embereknek! – Barátaid közül valaki rá akar venni, hogy elfogadj olyan pénzt, amely kétes eredetű? Maradj tisztességes! ... Ne félj! Ne féltsd az életedet: jobb elveszíteni az Istenért, mint meg nem találni soha többé. A másik Élet létezik! – Ne aggódj tieid miatt sem. Isten szereti őket! Egy nap – ha jobban szereted Istent mindannyiuknál – Ő maga lesz, aki megérinti ... őket.”

Erről van szó. Ha az evangélium fényében élünk, az Isten- és emberszeretet koordinátarendszerében minden elrendeződik, minden a helyére kerül.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.