A keresztény család tartópillérei (3)

A gyermekek
Az úgynevezett modern világban a házasság legvitatottabb kérdése a házasság termékenysége és a gyermekek fölnevelése. A katolikus családban ez nem csupán a fizikai, vagyis természetes életátadást és gondozást jelenti, hanem magába foglalja, mégpedig hangsúlyozottan, a lelki életadást és nevelést is. Ezért ezt a jelentős témát mindkét szempontból külön-külön is meg fogjuk vizsgálni.

A természetes életátadás és gondozás
Nem célunk itt, hogy arra a vitára irányítsuk a figyelmet, amelynek az Egyház szükségszerűen részese lett, mert következetesen elutasítja, hogy a gyermekáldást és a házastársi kapcsolatot egymástól különválassza. Valójában nincs is itt vita, mivel az Egyház sohasem tagadhatja meg az isteni törvény tanítását, miszerint a hitvesi ölelés, mint a hitvesi szeretet szép kifejezése sohasem zárhatja ki a gyermekek elfogadását.

A kereszténység hajnalán
Láttunk már valamit abból, hogy milyen volt a házasság a Római Birodalomban Krisztus korában. Azt is tudnunk kell, hogy mennyire elterjedt volt a gyermekek születésének korlátozása. A hellénista és a római világot abban az időben a túlnépesedés fenyegette. A birodalom anyagilag fejlettebb részein gyakran csak egyetlen gyerek volt a családban. A rabszolgákat és szolgákat kivéve, ritka volt az olyan család, amelyben négy vagy öt gyerek volt. Két fiú volt kívánatos, mert hátha egyikük meghal; és nem sok olyan család volt a római polgárok között, amely egynél több lányt nevelt fel. A lány tehernek számított, főként azért, mert amikor férjhez ment, a családnak hozományról kellett gondoskodnia. Általában az elsőszülöttet megtartották, ha egészséges volt, a beteg csecsemőket viszont születésük után hamarosan megölték.
A csecsemőgyilkosság a túlnépesedésnek csak egyik megoldása volt. Magzatelhajtást is végeztek, különösen ha meg tudták fizetni a szükséges szereket, de ez gyakran az anya halálával járt. Az újszülöttektől igen egyszerűen szabadultak meg: a nem kívánt gyermeket kirakták a szemétdombra vagy valami elhagyatott helyre, hogy ott meghaljon; esetleg rabszolgakereskedők vitték el vagy vették meg. A lány csecsemőket néha azért vitték el, hogy prostitúcióra neveljék őket.
A Krisztus előtti zsidó hagyomány szerint a gyermekeket fogantatásuktól kezdve védte a törvény. Ezzel szemben a görögök és rómaiak az újszülöttet nem tekintették a család tagjának addig, amíg az apja el nem ismerte gyermekének. Volt egy formális szertartás, melynek eredményeként a gyermeket törvényesen emberi lénynek nyilvánították és befogadták a ,,családba”.

A megtestesülés: Isten gyermekké lesz
Isten megtestesülése nyilatkoztatta ki a világnak a házasság termékenységének méltóságát. Amikor Isten emberré lett, emberi gyermekként lépett a világba, szűz anyjának a méhében a Szentlélek erejétől foganva. Ez az az alapigazság, amely megmutatja a gyermek értékét a keresztény házasságban. Hisszük, hogy Istennek nem okvetlenül kellett emberi természetet fölvennie ahhoz, hogy megváltsa a világot. Szabadon választotta azt, hogy gyermekként jöjjön közénk. Bizonyára azt akarta ezzel megmutatni, hogy szemében milyen értékesek a gyermekek, mert öröktől fogva elhatározta, hogy a gyermekség valamennyi szakaszán végig fog menni a fogantatástól kezdve a csecsemőkoron át az ifjúkorig.

Krisztus és a kereszténység
Mindhárom szinoptikus evangélista igen részletesen számol be az Üdvözítőnek a gyermekekkel való bánásmódjáról, de közöttük Szent Márk beszámolója a legrészletesebb.
Kisgyerekeket hoztak hozzá, hogy tegye rájuk a kezét. De a tanítványok elutasították őket. Amikor Jézus észrevette, helytelenítette. ,,Hagyjátok – mondta -, hadd jöjjenek hozzám a kicsinyek, ne akadályozzátok őket, hisz ilyeneké az Isten országa. Igazán mondom nektek, aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyerek, nem jut be oda.” Azután ölébe vette és kezét rájuk téve megáldotta őket. (Mk 10,13-16)
Nem véletlen, hogy ez az elbeszélés éppen attól az evangélistától való, aki a pogányságból megtértekhez szólt, azokhoz, akik között a fogamzásgátlás, a magzatelhajtás és a csecsemőgyilkosság olyan elterjedt volt. Még ha megengedték is, hogy a gyermek megszülessen és életben maradjon, a kereszténység előtti Római Birodalom általános magatartása a józan megfontoláson alapult. A gyermekekre gazdasági és katonai szempontból szükség volt, hogy elvégezzék a szükséges munkát, és újoncai legyenek a hadseregnek.
Krisztus eljövetele új értelmet adott a gyermeknevelésnek. A gyermekek vállalásának és fölnevelésének célját olyan erkölcsi magaslatra emelte, amely addig ismeretlen volt, még a Krisztus-előtti zsidóságban is. Ez a cél a Krisztustól sugalmazott Isten-szeretet gyakorlati megvalósítása volt. Amikor Jézus azt mondta: ,,Hagyjátok, hadd jöjjenek hozzám a kicsinyek”, többet mondott, mint amit az evangéliumi jelenet tartalmazni látszik. Nemcsak megfeddte a tanítványokat, mert meg akarták akadályozni az édesanyákat abban, hogy gyermekeiket odavigyék hozzá, hogy megérintse és megáldja őket. Azt nyilatkoztatta ki házas követőinek, hogy ne csak azért neveljenek gyermekeket, hogy az emberiség növekedjék és sokasodjék, ahogy a Teremtés könyvében olvassuk; és ne csak azért, hogy mint Izrael fiai fenntartsák és növeljék a választott népet. Azoknak, akik hitték, hogy Ő a megtestesült Szeretet, azt mondta, hogy Isten nagyobb dicsőségére hozzanak a világra gyermekeket. Mint hívők kétszeresen is sokasodjanak, egyrészt fizikai értelemben azáltal, hogy a gyermekeket világra hozzák és felnevelik, másrészt lelki értelemben azáltal, hogy megosztják a Jézus Krisztusba vetett hitet gyermekeikkel. És valóban, Krisztus tanítása nyomán a gyermekáldás hihetetlen mértékben megnövekedett a keresztények között.
Történelmi értelemben az történt, hogy míg a pogányság számban és befolyásban csökkent, a kereszténység csodálatos mértékben növekedett. Konstantinnak nem volt más választása, mint megadni a keresztényeknek a vallásszabadságot a negyedik század elején. Addigra már túl sokan voltak és túl nagy befolyással rendelkeztek ahhoz, hogy figyelmen kívül lehetett volna őket hagyni vagy üldözni lehetett volna őket, mint az állam ellenségeit. De nemcsak az történt, hogy a termékeny házasságok számszerűen megnövelték az Egyházat. A hívő szülők gyermekei bőségesen részesültek Isten kegyelmében az evangélium terjesztéséhez. Érdemes megismételni, hogy különösen az önzetlen tisztaság gyakorlata térített meg egész nemzeteket a kereszténységre.
– Akik hittek Krisztusban, tisztaságban éltek. Házasság előtt tartózkodtak azoktól a nemi bűnöktől, amelyek Szent Pál szerint kizárnak valakit a mennyek országából. A házasságban pedig tartózkodtak a fogamzásgátlástól.
– Akik hittek Krisztusban, termékeny szeretetben éltek. Elfogadták a gyermekeket, akiket Isten küldött nekik szeretetük megtestesüléseként. Szó szerint vették a Mester szavait, hogy úgy szeressék egymást, ahogy Ő szerette őket. Nemcsak azokat szerették, akik már léteztek és ott voltak közöttük, hanem azokat is, akik még nem léteztek ugyan, de akiknek ők fognak életet adni. Ezzel csakugyan úgy szerették egymást, ahogy Jézus Krisztus szerette őket. Ahogy Isten nemcsak azokat szereti, akik már léteznek, hanem azokat is, akiknek Ő fog mindenható erejével létet adni.

A katolikus Egyház az emberi életet védi
Az Egyház kétezer éves léte alatt soha nem tanúskodott annyira ékesszólóan Krisztus ama felszólítása mellett, hogy ,,Engedjétek hozzám jönni a kisdedeket”, mint ma. A huszadik század az egész emberi történelem leggyilkosabb évszázada. Az 1900 óta vívott háborúkban többen haltak meg, mint az összes addigi háborúban az emberiség kezdete óta, magzatelhajtással viszont több embert öltek meg a huszadik század utolsó évtizedeiben, mint az egész azt megelőző, általunk ismert történelem folyamán.
A hívők számára az emberi élet szentsége a keresztény hit része. Az emberi élet szent, mert Istentől származik, aki minden egyes emberi lelket külön alkot meg. Az emberi élet azért is szent, mert az a célja, hogy Istent dicsőítse akaratának teljesítésével itt a földön, és mert arra van rendelve, hogy Istent színről színre lássa az eljövendő életben. Ezért olyan nagy áldás a gyermek. A katolikus Egyház nemcsak súlyos bűnként tiltja a fogamzásgátlást és magzatelhajtást, hanem kimondottan buzdítja a házasokat, hogy gyermekeket hozzanak a világra. Miért? Mert Isten azt akarja, hogy hívő követői szeretettel szolgálják itt a földön, és tökéletes boldogságban éljenek majd Vele az örökkévalóságban. A Második Vatikáni Zsinat kevésbé ismert szövegrészletei között található a nagy család, sok gyermek vállalására szóló következő buzdítás.
Azok a keresztény házastársak, akik bíznak az Isten gondviselésében és ébren tartják magukban az áldozatkészség szellemét, megdicsőítik a Teremtőt és a tökéletesség felé haladnak Krisztusban, amikor nagylelkűen, emberi és keresztény felelősségtől áthatva teljesítik az életadás feladatát.
A házastársak közül, akik ily módon teljesítik Istentől kapott feladatukat, külön is meg kell említeni azokat, akik okosan és közös elhatározással nagylelkűen vállalják nagyobb számú gyermek lelkiismeretes felnevelését is. (Az Egyház és a mai világ viszonyáról, 50.)
Krisztus jövendölése szerint az emberek ,,a feltámadás után nem nősülnek, férjhez sem mennek” (Mt 22,30), de egészen addig a gyermekek is beletartoznak Isten örök tervébe.

A természetfölötti életadás és nevelés
Ahogyan a katolikus kereszténység tekinti a házasság termékenységét, az nem csupán, és nem is elsősorban fizikai jellegű, bár kétségkívül ez is alapvetően fontos. Ezen a téren a katolicizmus az egyetlen nemzetközi tekintély a mai világban, amely teljesen szembehelyezkedik a fogamzásgátlással, akármennyire el is van terjedve, és hajthatatlan az abortusszal szemben, akárhány polgári törvény hagyja is jóvá a meg nem született emberi életek kioltását.
A keresztény kinyilatkoztatás fényében a házasság termékenysége természetfölötti kérdés is. A férj és feleség nemcsak abban lesznek társak, hogy önmagukat fizikai értelemben reprodukálják azokban a gyermekekben, akiket fogannak, megszülnek és gondoznak, hanem társak lesznek gyermekeik természetfölötti világrahozatalában és növekedésében is. Gondoskodniuk kell a gyermekek megkereszteléséről, amit az Egyház az újjászületés szentségének nevez, azután gondoskodniuk kell a keresztségben kapott isteni élet megőrzéséről és növeléséről is.
Mi most különösen két szempontból fogjuk vizsgálni a szülők szerepét ebben a lelki gondoskodásban, mégpedig jogaikat és kötelezettségeiket gyermekeik vallási nevelésében. Elismerjük mások, nevezetesen az Egyház, azon belül a püspökök, papok és szerzetesek szerepét is, de most főként arról fogunk beszélni, hogy az apának és anyának milyen jogai és kötelezettségei vannak gyermekeik vallásos nevelését illetően.
A jog azt jelenti, hogy valaki igényt támaszt arra, hogy valamit birtokoljon vagy valamit megtegyen, és ezt mások kötelesek tiszteletben tartani. Ezért a jogok kötelességeket is magukba foglalnak. Például jogunk van a jó hírnevünkhöz; mások kötelesek ezt tiszteletben tartani és nem megsérteni, mert az igazságtalanság volna. Ezzel szemben a kötelezettség valamilyen helyzetből vagy hivatalból folyik. A kötelezettség mindig másokhoz kapcsolódik, akik függő helyzetben vannak tőlünk. Őnekik viszont jogukban áll, hogy elvárják tőlünk kötelezettségeink teljesítését.

A szülők jogai a vallásos nevelésben
Tömören fogalmazva: a szülőknek joguk van ahhoz, hogy gyermeküknek részt engedjenek saját lelki életükből, ahogyan részt engedtek saját testi életükből is. Konkrétabban: a szülőknek joguk van ahhoz, hogy saját vallásos hitüket és gyakorlataikat továbbadják gyermekeiknek, akiknek már továbbadták fizikai létüket, ember-voltukat. Ezért az apa és anya lelki jogait azonosnak tekintjük azokkal a természetes jogokkal, hogy családjuknak fizikai létet adjanak.
Ez nem véletlen, az egyik következik a másikból. Csakis egy házaspárnak van természetes joga ahhoz, hogy életet adjon a gyermekeinek, akik szüleikhez hasonló emberi lények lesznek, és ugyanígy van joga ahhoz is, hogy lelki életet adjon gyermekeinek, hogy szüleikhez hasonló vallásos emberek legyenek. Ez az egyik legfőbb oka annak, hogy vegyes házasságokban nehézségekbe ütközik a gyermekek vallásos nevelése. Ha a szülők vallási meggyőződése eltérő, ez azt a súlyos terhet rója a gyermekekre, hogy az egyik szülő meggyőződését előnyben részesítsék, pedig az apát és anyát egyformán kell szeretniük, és az alapvető vallási kérdésekben mindkettejük példáját egyformán kellene követniük.

A szülők jogainak forrása
Vajon miért kell ezt egyáltalán kutatnunk?
– Mert az állam szerepe a nevelésben a szülők jogainak rovására növekszik.
– Mert hagyományos érdekek, nem is mindig világiak, ezen jogok ellen dolgoznak.
– Mert a neveléselmélet egyes művelői olyan tételeket hirdetnek, amelyeket a történelmi katoliciz-mus nem fogad el.
Honnan származnak hát a szülők jogai a nevelést, különösen a vallásos nevelést illetően? Nem az államtól és nem is a polgári társadalomtól. Nemcsak az Egyház tanítja, hanem az Egyesült Államok Legfelső Bírósága is – dicséretére legyen mondva – a híres oregoni ügyben (1925) úgy döntött, hogy az az állami törvény, amely azt kívánja, hogy minden gyerek nyilvános (állami) iskolába járjon, alkotmányellenes. XI. Pius pápa idézte ezt a döntést A keresztény házasságról szóló klasszikus enciklikájában.
Amint már gyakran rámutattunk, az Alkotmányban biztosított jogokat nem rövidítheti meg olyan törvényhozás, amely az állam hatáskörén belüli bizonyos célokkal semmilyen elfogadható vonatkozásban nem áll.
A szabadság alapelve, amelyre e Szövetség valamennyi állama épül, kizárja az állam bármi olyan hatalmát, amely gyermekei egysége érdekében arra kényszerítené őket, hogy csak állami tanárok oktató tevékenységét fogadják el.
A gyermek nem az állam teremtménye. Akik nevelik és sorsát irányítják, azoknak a joga és egyben súlyos kötelessége is, hogy a gyermek felmerülő kötelezettségeit felismerjék és azokra fel is készítsék.
Ezt az álláspontot tagadják az Egyháztól elszakadt államokban. A politikai zsarnokság egyik legrejtettebb, mégis leggyötrelmesebb vonása az, amikor az állam jogot formál a szülőkkel szemben arra, hogy a gyermekeket a maga vallástalan világnézetében nevelje.
A szülők joga arra, hogy gyermekeiket saját választásuk szerinti vallásos nevelésben részesítsék, nem az államtól származik, és nem is valamilyen hagyományos érdekből, legyen az világi (ahogy várnánk), vagy éppen egyházi. Az Egyház, miközben arra ösztönzi a szülőket, hogy gyermekeiket katolikus nevelésben részesítsék, valójában mégsem forrása a szülők erre vonatkozó jogának. A szülőktől maguktól szintén nem származik az a jog, hogy gyermekeiket vallásosan neveljék, bár
– szabadon választhatnak, hogy megadják-e ezt a nevelést vagy sem, és
– lehetnének közömbösek is gyermekeik vallásos nevelése iránt.
Az apák és anyák arra vonatkozó joga, hogy gyermeküknek megfelelő és lehetőség szerint gondos vallásos nevelést nyújtsanak, Istentől származik. Miért? Mert Ő teremtette az emberi lelket és egyesítette azzal a testtel, amelyet erre az apa és az anya előkészített. Amint sok szomorú gyermektelen házaspár tudja, az végül is Istenen múlik, hogy lesznek-e gyermekeik. Miért? Mert Isten teremt egyenként minden egyes halhatatlan lelket a semmiből és egyesíti egy testtel, hogy így ember jöjjön létre. Ezeknek az embereknek Istent kell szolgálniuk a földön, és ezt gyermekkoruktól fogva kell tanulniuk. Azután ha Istent hűségesen szolgálják itt a földön, Isten látásában fognak gyönyörködni az örök életben.
Szülői kötelezettségek
Minthogy Isten megadta a szülőknek azt a jogot, hogy mind fizikai, mind lelki értelemben életet adjanak, azzal a kötelezettséggel is felruházza őket, hogy gondozzák azokat az életeket, amelyeket szabadon létrehoztak. A vallásos nevelés kötelezettsége pedig nem kevésbé súlyos, sőt súlyosabb, mint a testi gondozásé. Miért súlyos? Mert egyikünk sem képes arra, hogy önmagának létet adjon (ez nyilvánvaló), de arra sem, hogy létét önmaga fenntartsa vagy fejlessze (ez már kevésbé nyilvánvaló). Mindnyájan segítségre, mások állandó, egész életen át tartó segítségére szorulunk.
Hogy a vallásos nevelés számtalan lehetőségének erdején keresztülvágjuk magunkat, osszuk két részre a témát: hogyan tudják ezt a kötelezettséget maguk a szülők saját személyükben teljesíteni, és hogyan másokon keresztül.

Személyes kötelezettség
Közhelynek tűnik, de nem az: a szülőknek együtt kell működniük egymással, az apának az anyával, nem magára hagyva az anyát; és még kevésbé egymással ellentétes irányban dolgozva. Ez az együttműködés föltételezi a házastársak közti kölcsönös szeretetet. Olyannal, akit nem szeretünk, nem tudunk együttműködni. Ez az együttműködés azt is föltételezi, hogy kölcsönösen megértik egymás szerepét a gyermek vallási és erkölcsi nevelésében. A kölcsönös megértés mögött az húzódik meg, hogy a férj és feleség sokat gondolkodott és beszélgetett arról, melyikük hogyan tud a maga képességei szerint a legjobban hozzájárulni az Istentől nekik ajándékozott gyermek testi-lelki jólétéhez.
Ha részletesen megvizsgáljuk a szülők kötelezettségeit, három módját találhatjuk annak, hogy a szülők hogyan gondoskodhatnak gyermekeik lelkéről. Mégpedig:
– azzal, amilyenek ők maguk;
– azzal, amit tesznek; és
– azzal, amit mondanak.
Elsősorban azzal, amilyenek ők maguk.
Mit értünk ezen? Azt, hogy a szülők legalapvetőbb eszköze, amellyel gyermekeiket Isten útjaira vezethetik, az, ha ők maguk Isten útjain járnak. Minden nép közmondásai gazdagon fejezik ki a jó példa meggyőző erejét. Van egy francia közmondás, amely szerint ,,a gyermekeknek nagyobb szükségük van példára, mint bírára”. De amikor azt mondjuk, hogy a szülők legjobban a saját életükkel nevelnek a vallásra, ezzel többre gondolunk, mint csak példaadásra. Itt a kegyelem világában járunk. A gondviselés szokásos cselekvésmódja szerint Isten azokat használja fel eszközül, akik erényeik által a legközelebbi személyes kapcsolatban állnak vele, akik a legalázatosabbak, legtürelmesebbek, legtisztábbak és legimádságosabbak.
Másodsorban azzal, amit tesznek.
Ez fölöslegesnek tűnhet az után, hogy már elmondtuk, hogy az apa és anya azzal nevel a vallásra, ahogyan ők maguk élnek. Nem így van. Lelki dolgokban nem elegendő az, hogyha valaki keresztény és katolikus, aszerint is kell cselekednie. Miért fontos ezt hangsúlyozni? Mert mindannyian hajlunk arra, hogy kettős életet éljünk. Becsületesen és őszintén megvallott elveinkkel néha teljesen ellentétesen cselekszünk. Ez a kettősség bennünk nem is ritka és nem is meglepő. Gondoljunk Szent Pál önvallomására: ,,Nem azt teszem, amit szeretnék, a jót, hanem amit gyűlölök, a rosszat.”
Harmadsorban azzal, amit mondanak.
Megint titokzatos területre lépünk; a titok az, hogy szavaink hogyan fejeznek ki minket magunkat. Azt tudjuk, hogy az önkifejezés valamennyi eszköze közül a kimondott szó a legáltalánosabb és leghatékonyabb.
A vallásos hit és élet első és legfontosabb közvetítője a szülő. Ezt a katolikus Egyház tanítja és az egész keresztény történelem is tanúsítja. Ezt a szerepüket a szülők sokféleképpen töltik be. A vallásnevelésben a legfontosabb a kezdet: hogy a szülők miképpen válaszolják meg a nyiladozó értelmű gyerek vallással kapcsolatos kérdéseit. Ezek a kérdések pedig sokkal korábban hangzanak el a kisgyerek szájából, mint sokan gondolják. A szakértők véleménye megegyezik abban, hogy a gyermekek jóval hamarabb kezdik föltenni értelmes ,,miért” kérdéseiket, mint hogy képesek volnának azok jelentését felfogni, vagy főleg teljesen megérteni. Nyilvánvalóan döntő fontosságú, hogy a gyermek milyen válaszokat kap a miértjeire.
Az, hogy a gyermekek kérdeznek, az élet törvénye. Az, hogy milyen választ kapnak, egész életüket alakítani fogja, és hitünk szerint nemcsak földi, hanem örök életüket is.

Kötelezettségek másokon keresztül
Az iskolák és más vallásos nevelési intézmények eszközül szolgálhatnak a szülők számára, hogy másokon keresztül teljesítsék kötelezettségüket, vagyis megadják gyermekeiknek azt a vallásos nevelést, amelyet Isten elvár tőlük. Hangsúlyoznunk kell, hogy ezek a más emberek vagy intézmények csak segítségül szolgálnak, nem elsődlegesek.
A gyermekekben természetszerűen él a tudásvágy, kielégíthetetlenül éhezik a tudást. Ez a tudásvágy korábban kezdődik, mint értelmünk önálló használata, és végigkíséri egész életünket. Ilyen értelemben örökre gyermekek maradunk, mert állandóan igényeljük és akarjuk a tudást. De fölmerül a kérdés: ki tanítsa a fejlődő gyermeket? Ki fogja kielégíteni a bontakozó értelem vágyát, hogy befogadja az emberi tudás világosságát, és főleg az Istenről és Isten dolgairól szóló tudást?
Talán egyre növekszik azoknak a szülőknek a száma, akik maguk is képesek erre, de azért általában szükségük van segítségre. Azért jöttek létre az iskolák, hogy kiegészítsék azt, amit legjobban az apa és anya tud elkezdeni, folytatni, és amiben mindvégig mindketten aktívan részt vesznek. Az élet túl bonyolult és az ismeretanyag túl hatalmas ahhoz, hogy a legtöbb szülő ki tudná elégíteni gyermekei fejlődő értelmét az iskola és egyéb oktató intézmények támogatása nélkül.
Ez a szervezett oktatás célja a tudás világában. És ugyanez a célja a katolikus iskoláknak is, valamint a plébániai és iskolai hitoktatásnak és más hasonló intézményeknek, amelyek választ akarnak adni a gyermeknek, a serdülőnek, a fiatal embernek arra, hogy mit jelent az öröm és bánat, munka és imádság, szabadság és kegyelem, élet és halál, idő és örökkévalóság.
A vallásos nevelés intézményei azért jöttek létre, mert egy átlagos szülő, még ha akarná, se tudná kielégíteni az emberi elme veleszületett vágyát, megválaszolni a számtalan miértet, amellyel a gyerek másoktól és önmagától a valóság okát és célját, indítékát és igazolását kérdezi. Mindennek akarja tudni az okát; nemcsak a látható és tapintható dolgokét, hanem az érzékek által meg nem tapasztalható nagyobb valóságokét is, mint
– Isten és a szentek,
– a lélek és az angyalok,
– a kegyelem és a menny örömei.
A katolikus iskoláknak, intézményeknek biztosaknak kell lenniük a dolgukban. Isteni parancs folytán meg kell felelniük azon szülők katolikus hitének, akik szolgálataikat igénybe veszik. Ha egy iskola, egy program nem felel meg annak, amit a katolikus szülők joggal elvárnak tőle, akkor nem szolgálja létének célját, és nem maradhat életben.
A szülők feladata, jobban, mint bárki másé, hogy erőfeszítéseiket összehangolják, és – az imádság erejét is felhasználva – megőrizzék a katolikus oktatás történelmi szerepét a modern világban. Megszentelt kincs az, amit Isten a szülők gondjaira bízott. Senkinek sincs ennél nagyobb kincse és senkinek sincs nagyobb felelőssége. De tegyük hozzá, hogy sem ezt a kincset, sem a felelősséget senki el nem veheti.
A szülőké, mert Isten őnekik adta. A gyermekek, akiket sajátjuknak neveznek, elsősorban Istenéi: Istentől származnak, és Istennek vannak rendelve. Azért lett Isten gyermekké, hogy megtanítsa, milyen egyszerű a mennyet elérni, ha elég alázatosak vagyunk, hogy hallgassunk a szavára; és mint szülők elég elszántak vagyunk ahhoz, hogy ha kell, életünket adjuk azokért a lelkekért, akik szerető gondjainkra vannak bízva.

Közösség
Az igazán keresztény család legfontosabb jellemzője az, hogy közösséget alkot. Ezt lehetne ,,összetartás”-nak is nevezni, de fontos, hogy milyen legyen ez az összetartás. Nem lehet pusztán emberi mű vagy emberi elgondolás, Istentől származó közösségnek kell lennie. Pünkösd ünnepén, miután Péter apostol elmondta első beszédét és felszólította a népet, hogy tartsanak bűnbánatot és keresztelkedjenek meg, mintegy háromezren lettek tanítványok. Amint megkapták a keresztség kegyelmét, ezek az újonnan megtértek ,,állhatatosan kitartottak a közösségben”. Sőt:
A hívek mind összetartottak, és közös volt mindenük. Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát szétosztották azok közt, akik szükséget szenvedtek. Egy szívvel-lélekkel mindennap összegyűltek a templomban. A kenyeret házaknál törték meg, s örömmel és tiszta szívvel vették magukhoz az ételt. Dicsőítették az Istent, és az egész nép szerette őket. Az Úr pedig naponként vezetett hozzájuk olyanokat, akik hagyták, hogy megmentsék őket. (ApCsel 2,42-47).
Sok minden történt a világon azóta, hogy Szent Lukács leírta az első keresztények életét. De leírása nem pusztán történelmi elbeszélés, hanem Isten kinyilatkoztatott szava, és minden időknek szól, a miénknek is. Az igazi kereszténység közösségi volt akkor is, és az ma is. A kereszténységen belül pedig egy család olyan mértékben lesz hitelesen keresztény, amilyen mértékben képesek tagjai hívő közösséget létrehozni.
II. János Pál pápa szavai szerint ,,olyan történelmi korban élünk, amikor a családra sok olyan erő támad, melyek megsemmisíteni, vagy legalább eltorzítani akarják”. (A keresztény család feladatai a mai világban, 3). Ezek az erők különösen a családi egységet támadják. Ha azt akarjuk, hogy ez az egység egyáltalán megmaradjon, akkor védelmére tudatos erőfeszítéseket kell tennünk, hogy elkerüljük, ami megosztja, és támogassuk, ami összefogja a család tagjait. Évszázadok keresztény bölcsessége azt tanítja, hogy bizonyos szokások erősítik, azok ellentétei pedig bomlasztják a családot. Eszerint a család:

Együtt él
Természetesen előfordulnak olyan körülmények a mai világban, amelyek következtében a családtagok fizikai értelemben hosszabb-rövidebb időre távol kerülnek egymástól. De az, hogy egy fedél alatt együtt élnek, elősegíti az egységet, és nagy fontosságot kell neki tulajdonítani.

Együtt beszélget
A beszélgetés szokásos módja annak, hogy az emberek egymással közöljék gondolataikat és kívánságaikat. Az Úr Jézus azt mondta tanítványainak: ,,Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek.” (Jn 15,15) Ha van valami, ami összefogja egy család tagjait, az az, hogy beszélgetnek egymással. Természetesen egyesek többet beszélnek, mint mások, de a naponkénti őszinte beszélgetés nélkülözhetetlen az egészséges családi életben.

Együtt imádkozik
Nem szólam, hanem kinyilatkoztatott alapelv, hogy amelyik család együtt imádkozik, az együtt is marad. Ezt nem nehéz belátni. Istentől kétféle kegyelemre van szükségünk: egyrészt személy szerint önmagunk számára, másrészt a közösség részére, amelyhez tartozunk. Mindkét szinten akkor nyerjük el a szükséges kegyelmet, ha egyedül is és közösen is imádkozunk érte. A közösségi kegyelmekért közösségben kell imádkozni. Amikor Jézus azt mondta, hogy ,,ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20), a családi imádság legerősebb indítékát adta meg.

Együtt dolgozik
Az ipari kultúrák egyik tehertétele, hogy az emberek nem otthon dolgoznak. Az üzleti világ alapvető szempontja a pénzszerzés, és annak a családi életre kifejtett esetleges negatív hatása másodlagos. Ezért ideális lenne, ha egy család tagjai munkatársak is lehetnének. Ha valami közös feladatban együtt dolgoznak, kifejlődik bennük az együttműködő szeretet erénye.

Együtt vitatja meg a problémákat
Ez más, mint a beszélgetés. Minden családban vetődnek föl megoldandó problémák, és kell terveket készíteni, amelyek a szülőket és gyermekeket érintik. Nem kell a megvitatásnak sem ünnepélyesnek, sem mesterkéltnek lennie. Azt sem jelenti ez, hogy minden megbeszélésbe mindenkit be kell vonni. De az, hogy időnként, vagy akár rendszeresen is kicseréljék a gondolataikat, az apostoli idők óta mindig is gyakorlata volt a keresztény családok nemzedékeinek.

Együtt imádja Istent
Ez megint különbözik a közös imádságtól. Az Egyház liturgiája már meghatározása szerint is közösségi ima. Minden alkalmat föl kell használni, hogy a férj és feleség, szülők és gyermekek együtt vegyenek részt szentmisén, együtt gyónjanak és áldozzanak. Az Apostolok Cselekedeteiből tudjuk, hogy a kereszténység kezdetekor ez volt az istentisztelet módja a hívő családok számára. Amikor összejöttek ,,a kenyértörésre”, az Eucharisztiát ünnepelték.

Együtt olvas
A hírközlő eszközök, főként a televízió közismert hatása, hogy leszoktat az olvasásról. Ennek következményeképpen a keresztény bölcsesség kétezer évének irodalmi öröksége a mai hívő katolikusok milliói számára ismeretlen marad. Ráadásul az elektronikus hírközlő eszközök elszigetelik a családtagokat. A közös olvasás viszont lelki táplálékot nyújt, és arra is alkalmat kínál a családnak, hogy tagjai megosszák egymással azokat a gondolatokat és véleményeket, amelyeket egy könyv ébreszt bennük.

Együtt eszik
Krisztus a legjelentősebb tanításai közül néhányat olyankor mondott el, amikor együtt étkezett másokkal. Különösen az utolsó vacsorán tárta fel szívét a világnak, amikor megalapította szeretetének szentségét. Családi étkezések alkalmával nemcsak a test táplálkozik, hanem a lélek is gazdagabbá válik a gondolatcserék révén.

Együtt pihen
A nyugati világban az emberek sok időt fordítanak arra, amit szórakozásnak neveznek. Talán jobb szó volna a felüdülés. A családi egység erősítésének lehet eszköze, ha a családtagok őszintén törekszenek arra, hogy mind testüket, mind lelküket együtt üdítsék fel. Ez egyben a szeretet gyakorlására is alkalmat nyújt, amire sokan nem is gondolnak. ,,Ha magadnak nincs szükséged felüdülésre – tanácsolta Szalézi Szent Ferenc -, segíts felüdülni azoknak, akiknek szükségük van rá.” (Lelki beszélgetések, 2.)

Együtt szenved és örül
Amint a test tagjai összedolgoznak, ugyanúgy a család tagjai is megosztják bánataikat és örömeiket. Erről szól Szent Pál sugalmazott tanítása is az Egyházról, mint Krisztus titokzatos testéről. ,,Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele.” (1Kor 12,26) Így van ez a családban is. Semmi sem hozza olyan közel egy család tagjait, mint az, ha társak a szenvedésben. És hasonlóan semmi sem fűzi össze őket jobban, mint az őszinte öröm a család valamelyik tagjának boldogságán vagy sikerén.
Tisztában vagyunk vele, hogy a családnak milyen nehéz dolga van, ha igazán a szeretet közössége akar lenni. Hiszen a világban olyan sok erő működik azon, hogy megossza és felbomlassza a családot az egyéni szabadság nevében. Az egyén felmagasztalását a személyiség védelmének álcázzák.
Csakis a Jézus Krisztusban való mélységes hit és az Ő hatalmába vetett bizakodó remény teheti lehetségessé Isten kegyelmi segítségével azt, ami emberi erővel lehetetlen. Az önzés, ahogy a szentek tanításából tudjuk, ravasz. Mindenhova betolakszik, behízelgi magát, miközben elhiteti, hogy nem is létezik. Ez manapság a legmélyebb oka a családi élet hanyatlásának oly sok gazdaságilag fejlett országban. Csak Isten, aki gyermekké lett, és itt a földön egy család tagjaként élt, sugalmazhatta azt az önzetlen szeretetet, amely létrehozta a keresztény családot. Bízunk benne, hogy ugyanez a Jézus újjá fogja alakítani a keresztény családot, ahol meggyengült, és ahol szükséges, új életre fogja támasztani.
Végül is így volt ez mindig Nagypéntek és Húsvétvasárnap óta. Az Egyház, azt mondhatjuk, sokszor halt meg és támadt fel, mert Krisztus alapította, akit keresztre feszítettek, és aki feltámadt halottaiból. A keresztény családnak ígéretes jövője van, de csak azok számára, akik igazán hiszik, hogy a kereszténység a civilizáció vallása.

Forrás

Létrehozva 2019. július 12.