Félrevert harangok zúgása

A püspökkari körlevélhez (A cikk 2011-ben íródott, a püspöki kar 2009-es körlevele kapcsán. A szerk.)

Testvéreim!

Szabadjon néhány gondolatot megemlíteni a „a katolikus hit megőrzéséről” szóló körlevélhez csatlakozva. Valóban beárnyékolja népünk életszemléletét és életvitelét „a fogyasztói szemlélet, az élvhajhászás és a hedonizmus bálványa”, ugyanakkor egyre jobban erősödik az újpogányság szelleme is.

„A kommunista évtizedek alatt próbáltak mindent elfelejtetni, ami magyar és keresztény azonosságunkat erősítette. Kisebbrendűségi érzést tápláltak belénk, azt sulykolták, hogy utolsó csatlósok vagyunk, nacionalisták és soviniszták. Ehhez újabban a kirekesztő és a rasszista jelzőt is hozzáteszik. Mindezeket a szeretettel ellenkező magatartásokat határozottan elutasítjuk.”

Az identitásukat kereső, nemzeti öntudatot építeni szándékozók egy része a „különböző vallási elemeket keverő ún. „ősmagyar szinkretizmus“”-ban találja meg az ősi, igazi magyarságot megjelenítő hitet és életet. Gyakran „kereszténynek tűnő vallási nyelvezetet” használnak. Jézusról és Szűz Máriáról tudománytalan, a keresztény hitet megtagadó nézeteket vallanak. Számukra „Jézus, pártus herceg“, nem pedig az Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak tett ígéret beteljesülése, akit a próféták vártak és megjövendöltek. Szűz Mária sem Izrael szűzi leánya. Ha Jézus Krisztus nem a választott nép fia, akit, századokon keresztül vártak, hanem „pártus herceg”, akkor semmit nem ér a mi hitünk és reményünk, sőt szánalmasak vagyunk és becsapottak. A nemzeti öntudatnak hamis felélesztési kísérlete ez.

Nem fogadható el a „táltosok, a sámánok és a pogány ősmagyar vallás egyéb valós vagy vélt elemeinek újraélesztése” sem.

Sajnos, közismert és jóravaló emberek is támogatják ezeket a pogány nézeteket és tanokat. Köztük a neves építész Makovecz Imre és a kiváló szívsebész Papp Lajos. Vannak, akik egyenesen „jézusi táltos kereszténység”-ről beszélnek. A hagyományőrző mozgalmakat is felhasználják, hogy az (ősmagyar) pogány kultuszokat és hitet terjesszék. Az első századok keresztényei azért lettek mártírok, mert nem voltak hajlandók feladni a jézusi keskenyút egyetlen voltát. Szívesen megtűrték volna a keresztényeket is, ha felsorakoznak a vallások kavalkádjában egynek a sok között. Csak egy marék tömjént kellett volna a tűzbe dobniuk annak jeleként, hogy a császár „istenségét” elfogadják. Vagy tehették volna, ezt úgy is, hogy megőrizve hitüket, csak külsődlegesen dobják a tömjént a tűzbe (gondolván, amit akarnak). De ők nem vállalták ezt a színjátékot, megalkuvást, nem akartak az aktuális közhangulat és politika játékszerévé válni, hanem tanúságot tettek hitükről, és az élő Istenről.

Nagy kihívást jelentenek a ma emberének „az okkultizmust, a spiritizmust és a bálványimádás különböző” formái. A médiák ontják a legkülönbözőbb okkult, ezoterikus hitvilág eszméinek ismertetését, és kihívásait.[1] Ha egy könyvesboltba betérünk, pusztán néhány keresztény könyvet találhatunk, de az okkult, ezoterikus tanok irodalma hosszú sorokban kínálja magát. A ’70-es években, ha meghallottuk ezt a szót „természetgyógyászat”, akkor a gyógynövényekre, különböző víz-terápiákra, a természet nyújtotta, gyógyító lehetőségekre gondolhattunk. Ma a természetgyógyászat az okkult, ezoterikus és egyéb alternatív „gyógyító eljárásoknak” gyűjtőfogalma. Belefér az úgynevezett „szellemgyógyászat” a „bioenergiával” történő eljárások sokasága épp úgy, mint parapszichológiai praktikák arzenálja. A televízióban jóslásokkal, babonákkal, és asztrológia kínálta sorselemzésekkel szembesülhetünk.

A felkészületlen katolikus hívők pedig naivan bedőlnek, vagy játékból, szórakozásból, kíváncsiságból kipróbálják azokat. Nem szabad azonban elfelejtenünk azt a tényt, hogy ha csak kíváncsiságból kóstolom meg és próbálom ki a mérgező gombákat, azok attól még mérgeznek, és betegséget okoznak. Így van ez az említett okkult, ezoterikus és babonás eljárásokkal is. Mérgezik a lelket, megbetegítik az istenes életet bennünk. Itt érdemes megjegyezni azt is, hogy a pszichológia eredményeit felhasználva, Popper Péter és Müller Péter  (másokkal egyetemlegesen), amíg különféle kurzusokon önismeretre, önértékelésre, világszemléletre tanítanak és nevelnek, addig a New Age és ezotéria által kínált értékrendet és gondolkodást ültetik a hallgatók szívébe. A keresztény lelkiséget, spiritualitást sokan szeretnék felváltani a keleti vallásbölcselettel.

 A „szélsőségesen liberális eszmék irányából is” ér támadás bennünket a „relativizmus diktatúráját erőltetik ránk, azt a szemléletet, amely kétségbe vonja magának az igazságnak a létét. Ez az irányzat az élet tisztelete helyett a halál kultúráját terjeszti. Tagadja vagy relativizálja a férfi és a nő különbségét, valamint a házasságot és a családot.” Nem régen beszéltem egy fiatal párral. Nem házasok, de együtt élnek és gyermekeik is vannak. Felvetettem, hogy nem gondoltak-e arra, hogy rendezzék a házasságukat. (A Szentírás és az egyház tanítása szerint ugyanis most paráznaságban élnek.) Azt válaszolták, hogy számukra most ez nincs napirenden, egyébként is, mások is így élnek. Mi nem követhetjük felelőtlenül a világban élők életvitelét, értékrendjét és példáját. Jakab apostol írja:

„Ti házasságtörők! Nem tudjátok, hogy a világgal való barátkozás ellensége az Istennek? Aki tehát ennek a világnak barátja akar lenni, ellenségévé lesz Istennek.” (Jak 4,4)

Mások, valóban férfi és női nem különbségét akarják elmosni, összemosni. Az ember férfi és nő közössége. Ha megszűnik a férfi férfinak lenni, a nő nőnek lenni, akkor az ember is megszűnik embernek lenni. A transzvesztita és a homoszexuális viselkedés és életmód a bűn kategóriájába tartozik, amelyet a Biblia is leleplez!

„Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.” (Ter 1,27)

 A Biblia tanítása világos:  

„Asszony ne öltözzék férfiruhába, s férfi ne használjon asszonyi ruhát: mert utálatos Isten előtt, aki ilyesmit tesz.” (MTörv 22,5)

És: „Ezért Isten átadta őket gyalázatos szenvedélyeiknek. Asszonyaik ugyanis elcserélték a természet szerint való szokást azzal, amely a természet ellen van. Hasonlóképpen a férfiak is, elhagyva a természet szerint való együttélést az asszonnyal, egymás iránt gerjedtek vágyra, férfiak férfiakkal ocsmányságot műveltek; el is vették eltévelyedésük megfelelő bérét.”[2] (Róm 1,26-32)

Néhány évvel ezelőtt az egyik párt honlapján olvastam a hitvallást, hogy nincs állandó, objektív erkölcs. „Súlyos állítás ez, mely mögött az a szemlélet húzódik meg, hogy minden relatív, mindent meg lehet tenni, mert nincs objektív igazság, minden szubjektív. (A mindenkori többségnek a joga meghatározni, hogy mit tekintsünk rossznak, és mit jónak… Íme az őskísértés: - „olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói”. 1 Móz. 3, 5) „Ebbe a logikába belefér az a nézet is, hogy a bűnözők - egy ma még kisebbségi „erkölcsi normákat” képviselők csoportja pusztán, és a mai erkölcsös polgárok holnap talán egy nem kívánt terhet jelentsenek.”[3]

Ha minden relatív, ha nincs állandó erkölcs, akkor ennek alapján az is elképzelhető, hogy az idős betegeket, mivel terhére vannak a többségi társadalomnak, egy injekcióval a „másvilágra segítsük”. Esetleg nem pont ez történik most is a szociális és egészségügyi intézkedéseink következményeként is? Mi az objektív erkölcsi rendet valljuk, a tízparancsolatot, és a jézusi fő főparancsolatot az Isten és emberszeretetről. („A globalizációval szemben a katolicitást valljuk. A katolikus igazság nem nemzetközi, hanem nemzetek feletti.”)

Az „a felfogás is, amelyet így szoktak megfogalmazni: „vallásos vagyok a magam módján“” – szintén kikezdi hitünket, keresztény életünket. Nem is olyan régen hallottam én is ezt valakitől. Ő a maga módján vallásos. – Tehát nem Krisztus módján. Meg is kérdezte, hogy ugyan minek járna ő templomba? Azért – válaszoltam, hogy megtanulja szeretni a többieket, és a többiek is megtanulják szeretni Önt, s ha kell, akkor megtanuljuk elviselni egymást.

Azelőtt a szentmisét úgy is hívták, hogy kommunio, meg karitasz. De hogyan lehet közösség meg szeretet, ha nem vagyok hajlandó egy levegőt szívni a másikkal, aki Krisztus teste és képmása, - ha nem tudom elviselni Krisztus képmását.

Nekünk nem a magunk módján, hanem a Krisztus által felkínált módon kell megélnünk hitünket.

A világ széles skáláját kínálja a különféle vallásosságnak, a „széles utat”. De Jézus nem a „széles utat” tárta elénk, hanem a „keskeny utat”. „A szűk kapun át menjetek be, mert széles a kapu és tágas az út, amely a pusztulásba vezet, és sokan vannak, akik bemennek rajta. S milyen szűk a kapu és szoros az út, amely az életre visz, és milyen kevesen vannak, akik megtalálják!” (Mt 7,13-14)

 „Majd odahívott egy gyermeket, közéjük állította, magához ölelte, és azt mondta nekik: »Aki egy ilyen gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be; és aki engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem küldött.«” (Mk 9,36-37) A mai evangélium vonatkozásában még egy gondolatot megemlítek. Statisztikai adatok szerint a nők jelentős része átesett abortuszon. Saját méhében ölette meg a magzati életet.

Azon megütközünk, ha valaki a kukába dobja gyermekét, de azon már nem, ha valamivel korábban saját testében daraboltatja fel.

A fentiekből világosan következik, hogy a katolikus nők jelentős része is átesett abortuszon. Nem beszélve arról, hogy még többen élnek a fogamzásgátló nyújtotta lehetőségekkel, melyek többsége szintén korai abortuszt idéz elő, vagy a már meg fogant életet öli meg. Ez érvényes az úgynevezett „spirálra” is, ami szintén abortív eszköz. Anélkül, hogy bárkire is követ dobnék, vagy dobnánk, erre szintén fel kell hívni a figyelmet.

Természetesen, ebben vétkes a szűkebb-tágabb környezet is, amely a magzatgyilkosságot reális alternatívának tünteti fel, és nem siet a kismama segítségére. Jézus fellépése egyértelmű. A bűnt bűnnek tartja és elítéli, de bűnöst szereti, felemeli, megmenti, és a bűnösök barátjául szegődik, hogy elvigye számukra a jó hírt. „Azért jöttem a világba, hogy világosság legyek, hogy mindaz, aki hisz bennem, sötétségben ne maradjon. Ha pedig valaki hallja az én igéimet, de nem tartja meg, azt nem ítélem el. Mert nem azért jöttem, hogy a világot elítéljem, hanem hogy megmentsem a világot.” (Jn 12,46-47) „Az Emberfia ugyanis azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett.«” (Lk 19,10)

Ahogy fentebb már hallhattuk, (olvashattuk), Jézus magához ölelte a gyermeket. Így akar minket is magához ölelni, „egybe ölelni”, „egybe szeretni” minket, mai követőit, mai tanítványait, a maroknyi nyájat. Egy mikro-társadalmat, alternatív társadalmat, közösséget akar belőlünk építeni, amely a világnak világosságul, biztos támpontként adatik. Magához ölel minket, hogy mi is öleljük magunkhoz a ma emberét, a bűnösöket, a gyengéket, a kicsiket, a senkiket, és minden Istenre szomjazó kereső embert!

Amíg azt keressük, hogy mi az, ami még megengedhető, ami még belefér a vallásos keretek közé, addig nem Őt, az Urat keressük, hanem magunkat és a magunk akaratát. Amint az Őt és az Ő akaratát kezdjük el keresni, elhalványul a „széles út” kínálta lehetőség, és ott marad előttünk a „keskeny út”, mely Ő maga, és az Ő élete bennünk.